bezár
 

irodalom

2017. 10. 11.
A bonsaikertész, aki nem néz oldalra
A JAK Műfordító tábora, 2017, harmadik nap
Folytatódik a munka a fordítószemináriumon, Tóth Krisztina, Dánél Móna és Paraizs Júlia a mai vendégeink. Ismét hangsúlyossá válik az irodalom társadalmi szerepválallásának kérdése, beszélünk a női (írói) lét nehzéségeiről, és alaposan megismerjük Arany János Shakespeare-fordításait.

Folytatódik a munka Tar Sándor szövegével, melynek során a gyerekelbeszélő hangja okoz gondot. A gyerek perspektívája és az ebből fakadó hiányosság. „A falat kellett nézni neki, ha máshová nézett vagy beszélt, akkor baj volt.” Na de minek forduljon a „baj”? Az egyik német változatban a ’megkapja a magáét’-tal ekvivalens kifejezés került a szövegbe, valami olyan kell, ami nem konkretizál. Claudia mondja, hogy olvasás közben ezeken átsiklik az ember, rendben van, érti a szöveget; de amikor fordítani kell, hirtelen mögé is kell nézni, tudni kell, mi is lehet az a „baj”, hogy a fordítás ugyanazt a vészterhességet és ugyanazt a nem konkrét jelleget hordozza lehetőleg, amit az eredeti. Nem tudom, hogy a szövegtől függ-e, vagy a magyarok gondolkodásmódjának sajátja ez a jelenség, mondja Claudia.

Azután Bán Zsófia Méreg című novellájával gyűlik meg a fordítók baja, amelynek olvasása egyrészt némi háttértudást igényel Karády Katalin életét illetően, másrészt fontos a szöveg ritmusa is. Nehéz volt megtalálni a nyelvi regisztert, mondja Owen, mert a szöveg tartalmilag nagyon informális, a mondatok szerkezete ugyanakkor nagyon formalizált, szinte akadémiai. Ahhoz, hogy ezt megértsük, elég megnéznünk a novella első sorát: „Reggelre takarónak használt könnyű lepedője átizzadt nedvességében feküdt.” Fel van adva a lecke.

Munkakörnyezet

Kora délután, még az ebéd előtt érkezett hozzánk Tóth Krisztina, és felbolydult a fél irodalmi élet, egy megállóval tovább utazott a kelleténél, és L. Varga Péter zsebében folytonos pittyegésbe és csörgésbe kezdett a forródrót végpontjaként szolgáló mobiltelefon, Nagy Gabi jelezte elsőként, hogy SOS, Tóth Krisztina eltévedt Dunabogdányban, Gaborják Ádám is telefonált, és ki tudja, hány szálon indult még el a mentőakció, ez már nem derül ki, mert a gyors reagálásnak köszönhetően hamar megtaláltuk egymást, az viszont kiderült, hogy ilyen cseppnyi vész esetén is működik a hálózat, amelyet fentebb az irodalmi életnek neveztem. „Egy kicsit bánom, hogy ennyi gyerekkönyvet írtam”, mondja Krisztina, miközben végre leteszi a válláról a kisoroszi révtől a táborig cipelt, könyvekkel teli táskát. Beszélgetőpartnere, Dánél Móna már tegnap este megérkezett szépséges észt kabátjában.

Móna az irodalomszemléletéről kérdezi Tóth Krisztát, majd arról, hogyan látja az irodalom helyzetét, és benne a maga helyét. „A ’90-es években az egyetemen Lator Lászlóhoz jártam műfordító szemináriumra, és ez nagyon fontos volt, mert a szakmai fogások elsajátítása mellett az örömöt is megtapasztalhattuk. Az irodalom elsősorban érzéki öröm – erről sohasem szabad megfeledkezni. Öröm, és játék. Lator volt az utolsó, aki ezt hirdette, és ellenállt mindenféle kompetitív szemléletnek. Nagyon sokan vannak, akik az írással el akarnak érni valamit; társadalmi megbecsültséget, pozíciót, mondjuk. Ha az irodalom ilyen értelemben eszközzé válik, az baj”– mondja Tóth Kriszta.

Tóth Krisztina és Dánél Móna

A saját helyét illetően elmeséli, hogy gyerekkorában úszni járt, és ha úszás közben valamelyikük oldalra nézett, az edző mindig bedobta a papucsát a medencébe, jelezvén, hogy nem érdekes, hol tartanak a többiek, ha az ember erre figyel, azzal időt és energiát veszít. „Az embernek mindig a saját feladatát kell teljesítenie, a saját határait kell átlépnie, nem igazodni ahhoz, ami az irodalomban történik.” Megkerülhetetlen a kérdés, legalábbis itthon, hogy mi van, ha az ember, aki ír, történetesen nő. Amikor külföldön olvas fel, ez a szempont eszébe se jut, mondja Kriszta, de itthon ez egy szexista előítéletekkel mélyen átszőtt társadalom, ahol még a legjóindulatúbb embernek is elhagyja a száját olyasmi, hogy de jó, hogy el tudott jönni erre a pódiumbeszélgetésre, Krisztina, és mondja, ki vigyáz most a gyerekre? Ilyen kérdést, ha egy szerző férfi, és emellett apa is, senkinek nem jut eszébe feltenni. Nem merül fel, hogy éppen apai kötelességét hanyagolja, amikor íróként vesz részt egy eseményen.

„Azért lesz ez szempont, mert folyton szóba hozzák. Muszáj valamiféle stratégiát kialakítani ezzel szemben, és az én stratégiám az, hogy olyan vagyok, mint egy Buddha, és jobbára elengedem ezeket a fülem mellett. Nem nagyon lehet másképp, ez egyfajta csapda – mert ha folyton szóvá teszed, te leszel a hisztis szerző. A mindennapi szexizmus persze nem csak a nőket érinti, a fiatal férfiakkal szemben is vannak bőven hasonló sztereotípiák és elvárások. Úgy döntöttem, hogy a negyven alattiaknak néha még elkezdem magyarázni a dolgot, de a negyven felettiekről lemondtam. Velük szemben marad a buddhaság.”

Tóth Krisztina novelláiról beszélgetünk

Ezt követően a Párducpompa című novelláskötet és vele az irodalom szerepvállalása kerül a beszélgetés fókuszába. A kötet szövegei nem politikaiak, mondja Móna, de érezhető belőlük a társadalmi problémák felé történő elmozdulás, az ezekre való érzékenység és a társadalmi vonatkozású momentumok nyelvi megragadása. A kötetnek ebből a szempontból is van egy bizonyos íve: az első novellákban – mint a Sötét égbolt címűben – az elbeszélő kitér a konfliktushelyzetek elől, mintegy kiűzetik a városból, ahol él, de ahol nem lehet élni, a későbbi novellákban azonban beleáll a konfliktusokba, és felveszi a kesztyűt. „Hogy hol a határ a napi aktualitások és az irodalom között, az egy nagyon érzékeny kérdés. Az irodalom persze érzékenyen reagál a társadalmi jelenségekre, ez mindig is így volt, de fontos, hogy az irodalom maradjon irodalom, és ne közvetlen indulatlevezetésre szolgáljon. Huszonévesen azt gondoltuk, hogy a képviseleti költészetnek vége van. De a saját korosztályomban egyre többen írnak ilyen típusú szövegeket, mert rossz a közérzetük. A publicisztika felé tolódnak, tulajdonképpen újságírói szerepek felé. Haragszom, hogy elérték, hogy mindenki mást csináljon, mint ami aktuálisan a dolga lenne. A tanár politizál, az ápoló tüntet, az író publicisztikákat rendez sajtó alá ahelyett, hogy a nagyregényén dolgozna. Spiró mondta egyszer, hogy ha ennyien vannak egy irodalmi eseményen, az baj.”

Ha már szóba kerültek a nagyregények, Tóth Krisztina is megkapja időről időre a kérdést, hogy miért nem ír regényt. No nem Mónától, ő elmondja, hogy személy szerint nem ért egyet a regénykultusszal. „Engem a sűrítés izgat, nem a kibontás” – mondja Tóth Krisztina. „A bonsaikertészt sem kérdezgetik, hogy de hát olyan szépek a mamutfenyők, miért nem érdeklik azok jobban.”

Felolvas nekünk négy novellát, azokról is beszélgetünk, de a legszebb talán az, ahogyan a fordítók felé fordul. Maga is műfordító, és érzékeny a fordítók problémáira. Hosszasan beszélgetünk arról, hogy a fordítói munka a szövegválasztásnál kezdődik; hogy nagyon nem mindegy, mit mutatunk meg egy fordításon keresztül az adott szerzőből. Olyan szöveget kell választani, amely az adott kultúra kontextusában is értelmezhető, de nem triviális.

Paraizs Júlia Aranyról mesél

Ebéd után Paraizs Júlia hozza közelebb hozzánk a műfordító, konkrétabban pedig a Shakespeare-t fordító Arany Jánost. Júlia egy kritikai kiadáson dolgozik, mely Arany három Shakespeare-fordítását mutatja be: e három a János király, a Hamlet és a Szentivánéji álom. Először megismerkedik a fordítókkal, kiderül, hogy mindenki kíváncsian várja, hogy többet tudjon meg a műfordító Aranyról, és az is, hogy Sander fordított már Arany-balladákat észtre. Majd megismerteti a fordítókkal Aranyt; életrajzot és korrajzot ad egyszerre, közelebb kerülünk általa Arany személyiségéhez, megismerjük a kor színházi életét és a korabeli Shakespeare-recepciót, s vele az Arany előtti Shakespeare-fordításokat is. Megtudjuk, hogy először prózában fordították Shakespeare darabjait, ráadásul nem az angol eredetiből, de az 1830-as, ’40-es években már formahű és angolból készült fordítások kanonizálódnak. Beszél arról, hogy miért épp ezt a három drámát választhatta Arany, valamint arról, hogy a vígjátékok fordítása mindig hamarabb avul, mint a tragédiáké, mert a humor nagyon korhoz kötött dolog.

Paraizs Júlia

Mielőtt Arany fordításaira és fordítói módszerének bemutatására rátérne, szót ejt a kritikai kiadás dilemmáiról is. Eleve kérdés a filológus számára, hogy melyik szöveget vegye alapul. Kettő van ugyanis, a fordítások végleges kéziratát Nagyszalontán őrzik, az MTA könyvtárában pedig egy korábbi kézirat lelhető fel. Arany az angol eredetiből fordított ugyan, de – éppúgy, ahogy Nádasdy Ádám említette tegnap, saját munkamódszeréről vallva – a német fordításokat forgatta mellé. Két forrásból dolgozott, ami a németet illeti: a Tauchnitz kiadásából, illetve Nicolaus Deliuséból, aki jegyzetekkel látta el a szöveget. A két Arany-kézirat különbségeiben tetten érhető, hogy a szövegek megértését nagyban segítették Delius jegyzetei.

Júlia példákat is hozott, akárcsak Nádasdy, akit egyébként többször is megemlítünk. A példák nyomán termékeny beszélgetés indul, fordításról, a kor ízléséről, és arról, Paraizs Júliának az az érzése, hogy Arany kicsit a jövőnek is dolgozott: olyan fordítás született, amely, ha a saját korában nem is volt valami kidomborítható – és itt elsősorban az obszcén utalásokra gondolok –, nyitva hagyta a kaput a későbbi olvasók és színházi alkotók szabadabb értelmezése előtt.

Este a forralt bor és a tábortűz melege mellett folytatjuk e gondolat boncolgatását, és Arany velünk marad, nem csak a tűz arcokra vetett fényében.

a tábortűz Aranya

nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés