bezár
 

film

2017. 12. 13.
Életük a haláluk
Robin Campillo: 120 dobbanás percenként
Tartalom értékelése (2 vélemény alapján):
A Cannes-ban több elismerés között a zsűri nagydíját és FIPRESCI-díjat is bezsebelő 120 dobbanás percenként méltán nyerte el a bírák tetszését. Robin Campillo harmadik nagyjátékfilmje meghökkentő őszinteséggel, hol szórakoztató, hol pedig megrendítő módon beszél egy olyan témáról, amelyet számos tévképzet és előítélet övez, és amelyről sokszor még ma sem szívesen beszélünk.

Robin Campillo 120 dobbanás percenként című filmje a kilencvenes évek elején, az AIDS járvány idején tevékenykedő, az AIDS és az azt övező társadalmi apátia ellen gyakran radikális módszerekkel fellépő ACT UP Paris nevű aktivista csoportot mutatja be. A fókusz hol magára a szervezetre, illetve annak széles társadalmi visszhangot generáló ténykedéseire, akcióira összpontosul, hol pedig a rejtettebb személyes sorsokra irányul. A történet két kulcsfigurája, Sean (Nahuel Pérez Biscayart) és Nathan (Arnaud Valois), illetve az ő kapcsolatuk képez hidat a két szféra, a kollektív és a személyes tapasztalatok között. Az ő szemükön keresztül betekintést nyerhetünk a New Yorkból indult, majd rövidesen Franciaországban is megjelenő ACT UP csoport mindennapjaiba, megismerhetjük – rendkívül részletes és körültekintő módon – a szervezet működését és ars poeticáját. Mint az egyszer elhangzik: „Az AIDS egy olyan háború, amit csak a fertőzöttek láthatnak.” A hallgatás halálhoz vezet, az egyetlen esély a túlélésre, ha az érintettek megtörik a betegséget övező csendet.

120 dobbanás percenként

Campillo alkotásának két jelentős, a témában megkerülhetetlen előfutára van. Egyrészről a ‘93-as Silverlake Life: The View From Here című dokumentumfilm, amely a rendezőre saját bevallása szerint is komoly hatást gyakorolt, másrészről pedig David Weissman 2010-es We were here című dokumentumfilmje. Előbbi a betegség személyes vonulatát (mit él meg egy pár a halál előtti utolsó hetekben) mutatja be kíméletlen őszinteséggel, míg utóbbi az érintettek betegségre adott kollektív reakcióit (szervezkedéseket, demonstrációkat, gyűjtéseket) taglalja visszaemlékezéseken keresztül. Campillo azon túl, hogy sikeresen ötvözi e két fent említett film szellemi örökségét, kiváló stílus- és arányérzékkell ülteti át az elődeinek tekinthető alkotások dokumentarista megközelítését a fikciós filmnyelvre.

Mindennek fejében még sajátos szerzői kézjegyei (eltávolodás, dedramatizálás, egyértelmű szituációk és karakterek kerülése) és témái (stigmatizáltság, marginalizálódás) is tökéletesen illeszkednek az adott konfliktushoz. Mindez nem csoda, Campillo már a 120 dobbanás percenként előtt is erről a témáról beszélt. Első filmjében (They Came Back) allegorikus módon élőhalottak, azt követő munkájában (Eastern Boys) kelet európai bevándorlók képezték a megbélyegzett, marginalizált, társadalomból kitaszított, „láthatatlan” csoportot.

A kiemelt személyes szál, egy fertőzött és egy egészséges fiatal férfi szerelme és halál elleni harca adja a film érzelmi töltetét, rávilágítva arra, hogy a mozgalom nemcsak nemes eszme hajtotta elszánt aktivistákból, hanem jelen esetben saját életükbe kapaszkodó, rémült emberekből is áll. Az aktivista lét, a demonstrációk, a tüntetések és a partizánakciók szervezését is gondosan árnyalva mutatja be Campillo, így a lelkes felvonulások mellett a belső megosztottság, az ellentétek, a közös sors ellenére jelentkező személyiségek közötti különbségek mutatják, hogy hús-vér emberekről van szó.

120 dobbanás percenként

Emberekről, akiket egy kényszer szülte helyzet, a máig halálos kimenetelű és egyelőre gyógyíthatatlan betegség egy nagy, összefogó közösséggé kovácsolt. Olyan belterjes mikroközösség ez, amelyet a kitaszítottság, a stigmatizáltság és egy szörnyű betegség fog össze, és a halálfélelem mozgat. Hasonló problémák, a betegség közösen megélt stációi, közös tapasztalatok és félelmek és egyetlen közös cél: túlélni. Az ACT UP egyszerre jelent vigaszt a fertőzötteknek, és emlékeztet a halál állandó jelenlétére és elkerülhetetlen voltára: abban a közösségben, amelyet a túlélésért folytatott harc tart mozgásban, sorra halnak meg a barátok, a szeretők és a rokonok.

Nem csoda tehát, hogy a tüntetések és a radikális akciók (az ACT UP tagjai művérrel dobálják meg, majd megbilincselik az erőtlen és hasznavehetetlen reformokat szajkózó politikust) mellett a menekülési kényszer válik a film kulcsmotívumává: ez rejtőzik a sorozatos bulik és a szexuális vágyak szinte kényszeres kiélése mögött. Ez a folyamatosan jelenlévő állapot azokban a jelenetekben kulminálódik, amelyekben az ACT UP fiataljai egy-egy sikeres akciót követően egy emberként adják át magukat az önfeledt bulizásnak, táncnak és szexuális ösztöneiknek.

120 dobbanás percenként

A film karaktereit kivételes és abszurd élethelyzetük egy, a kívülállók számára kevésbé ismert létállapotba helyezi, a rendező pedig tökéletesen tapintott rá ennek az ambivalens – egyszerre katartikus és letargikus – állapotnak a milyenségére. Campillo kijátssza a műfaji filmre berendezkedett nézői elvárásokat, és szokatlan oldalról közelít a valóságábrázolás felé: a film témája – egy magánéleti és társadalmi krízishelyzet – nem egy jól behatárolható érzelem köré épül, ehelyett a hektikus emocionális-tudati változásokat olyan széles érzelmi skálán mutatja be, hogy jóval megterhelőbb, felkavaróbb és valósabb végeredményt kapunk.

Nemcsak a téma és a rendezés, de az operatőri munka is az érzelmi diverzitást hirdeti: Jeanne Lapoirie (aki immár harmadik alkalommal dolgozik a rendezővel) munkáját dicséri, hogy a képi világ tökéletesen illeszkedik a film ambivalens hangulatvilágához. A nagytotálok és közelik gyakori és feltűnő váltakozása, az esetlenség látszatát keltő kézikamerás felvételek és a precízen megkomponált jelenetek egymásutánisága egyszerre vonja be és távolítja el a nézőket az eseményektől. Ezáltal a rendező képessé vált arra, hogy a kollektív és mélységesen személyes nézőpontot is bemutassa, illetve azt is elkerülte, hogy a drámai események giccsessé váljanak.

120 dobbanás percenként

Az egyébként döntően realisztikus képsorokat időnként onirikus, sőt már-már pszichedelikus képi megoldások fűszerezik – ennek kiváltképp a diszkós jelenetnél lehetünk tanúi, ahol a táncoló társaságról a kamera lassan a karakterek körül szállingózó porszemekre, majd a HIV vírust ábrázoló animációra vándorol át. A féktelen bulizástól felszabaduló endorfin és a végig ott lappangó HIV furcsa kettőse egyfajta eufórikus szorongást idéz elő a karakterekben és nézőkben egyaránt.

A 120 dobbanás percenként az idei év egyik legizgalmasabb, egyben legmegrázóbb alkotása lett. Robin Campillo tagadhatatlan szimpátiával, ugyanakkor kellő távolságtartással modellálta az AIDS-háború kollektív és sodró lendületű eseményeit, illetve ennek a küzdelemnek a színfalak mögött zajlódó tragédiáit. Jóllehet, sok újat nem mondott, azonban a témát feldolgozó eddigi alkotásokat, illetve saját ACT UP-os emlékeit kivételes arány és stílusérzékkel sikerült összefésülnie.

 

A cikkben szereplő képek a Vertigo Media Kft-től származnak.

 

120 dobbanás percenként (120 battements par minute)

Színes, francia, feliratos dráma, 140 perc, 2017.

Írta és rendezte: Robin Campillo

Operatőr: Jeanne Lapoirie

Producer: Hugues Charbonneau

Vágó: Robin Campillo, Stephanie Leger, Anita Roth

Szereplők: Sean Dalmazo (Nahuel Pérez Biscayart), Nathan (Arnaud Valois), Sophie (Adele Haenel), Thibault (Antoine Reinartz), Max (Félix Maritaud), Germain (Médhi Touré)

Bemutató: 2017. november 16.

Forgalmazó: Vertigo Média Kft.

Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott!

nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés