bezár
 

színház

2011. 11. 28.
Párhuzamos drámaírók
Beszélgetés Egressy Zoltán és Miguel Castro Caldas drámaírókkal
Párhuzamos drámaírók Két drámaíró, a magyar Egressy Zoltán és a portugál Miguel Castro Caldas beszélgetésének hírére megtelt az A38 étterme. Jó ez, jó olyan „irodalmi” programon ülni, ami alapjáraton ennyi embert vonz. Ráadásul, ha kedvezményes a portói és a konyha portugál ízekkel kedveskedik, szinte kihagyhatatlan esti elfoglaltságnak ígérkezik.
Egressy Zoltánt talán nem kell bemutatni, elég ismert szerző ő már ahhoz Magyarországon. Tananyag, hogy ő írta a Portugál című drámát, amiből film is készült, és ha nem is lett olyan általános értelemben kultikus, mint az Üvegtigris – amiből viszont tudtommal még nem készült színpadi adaptáció –, Elek Tibort idézve mégis ő volt az, aki a „kortárs írók közül elsőként vitte színpadra a hétköznapi beszélt nyelvet, a köznyelv regisztereit, torzulásait.” 

Miguel Castro Caldas neve viszont csak a kortárs kitekintésekkel is bíró luzitanista műveltségüket karbantartó ismerőseink számára mondhat valamit. Sajnos... Kár, hogy Európa nyugati pereme általános műveltségünk számára sokkal messzebb van, mint például az Egyesült Államok vagy Japán. Caldas fontos és izgalmas drámaíró, hazája legjelentősebb független színházaival dolgozik, mint például az Artistas Unidos, Primeiros Sintomas, Chapitô társulatokkal, rendszeresen fordít, többek között Ali Smith, Beckett vagy Harold Pinter drámáit, és tanít is. 
Varsányi Kata (tolmács), Miguel Castro Caldas, Egressy Zoltán és Urbán Bálint

A moderátor, Urbán Bálint első kérdése visszanyúlt a kezdetekhez: Hogyan jutottak el a drámaíráshoz? Egressy semmi színházzal kapcsolatos jó gyerekkori élményre nem emlékszik, fordulópontként egy számára csak dialógusokban és drámai helyzetekben bemutatható szerelemre emlékszik, no, nem a sajátjára, hanem Jászai Mari és Reviczky Gyula legendás találkozására. Caldas két prózakötet után nem is gondolt drámaírásra, egy rendező haverja ugrott fel hozzá egyik este, írjon már valamit. Írt is, próbált is írni, de bevallása szerint elég gyatra eredménnyel, viszont ahhoz elég ráfordított idővel és energiával, hogy rájöjjön arra, amit ma már drámafordulatnak hívnak Portugáliában. Caldas legsikerültebb darabjaiban – Repetição, O Homem Do Pé Direito, Nunca Terra em Vez de Peter Pan – felszámolja a hagyományos drámai elemeket, a karaktereket, a cselekményt és a teret, ennyiben követi és/vagy importálja a XX. század legerősebb vonatkozó hagyományait. Nála a szereplők polifonikus hangok tengeréből bukkannak ki, paralel monológokat hallhatunk dialógusok helyett, hiszen tragikus nagyság már nincsen, a figurák cselekvésképtelenek, és saját nyelvük vagy nyelvtelenségük fogjai.

Kisebb kitérők után az egyik következő nagyobb témacsokor a kortárs dráma helyzete volt. Egressy szerint Magyarországon sokkal jobban állunk – mármint azok a „mi”, akik drámát írnak –, mint néhány évvel ezelőtt, jobbak a lehetőségek, több a kitörési pont, akár a külföld, a nemzetközi ismertség felé. Caldas sötétebb képet fest, náluk csak most formálódik a drámaíró szerepe, náluk csak most kezd a köztudatban körvonalazódni, hogy egy drámaíró is olyan állatfaj, amelyik ül és ír. Ezen meglepődhetünk kicsit, átértékelhetünk pár dolgot magunkban: például azt, hogy vannak olyan európai országok, ahol bizonyos evidenciák túloldalán vagy előtt vannak és élnek még, főleg, ha a művészetekről, alkotásról beszélünk – a többit most hagyjuk.

Azon viszont már kevésbé lepődünk meg, hogy Caldas többször szóba hozza a portugál színház végét és halálát. A pár évvel ezelőtti világválság tovább gyűrűző nemzetgazdasági következményei miatt egyre kevesebb állami támogatáshoz jut náluk a színházi élet, egyre több az intézményeket érintő gazdasági megszorító intézkedés, emelkednek a költségek, például a rezsi vagy a színházjegyek áfája, és egyre nagyobb a szakma szabadságát megfojtó politikai nyomás is.

Összeáll a kép: Portugáliában még alig alakult ki, nyert teret a kortárs színház és ebben a különböző szerepek, például a drámaíróé, máris olyan stressz járja át, amit mivel még nincs szakma sem, nincs belső erő, általános társadalmi elismerés, sem lobbiképes szakmai szervezetek, nagyon nehezen tudnak feloldani.

Ha metaforikusan párba állítjuk a magyar színházzal és kicsit továbbgondoljuk ezt az összehasonlítást, talán jobban megérthetjük a magunk vélt vagy valós problémáit is. A portugál kortárs színház olyan, mint egy kiskamasz, akinek elvették feje fölül az iskoláját, és ül a padkán mélázva lehetőségein. A magyar meg olyan, mint az a szakszervezetben is aktív munkavállaló, akit a felsővezetés nyomására, különösebb indok nélkül kirúgtak, és éhségsztrájkba kezd a főbejárat előtt.
Urfi Péter és Varsányi Kata

Az est szerencsére a fentebbi gondolat morfondírozantrikus dimenzióinál vidámabban zárult. A Rei Rudolfo amatőr színtársulat tagjai (Borbáth Péter, Király Szabolcs, Kristóf Borbála, Nagy Dóra, Székely Szabolcs, Urfi Péter, Varsányi Kata és Végh Anna Panni) előadtak egy-egy jelenetet Caldas és Egressy darabjaiból, először portugálul, majd magyarul, saját fordításukban, ami mindkét esetben annyira jól sikerült, hogy a két nyelven is értő hallgatóság szinte jobban szórakozott a célnyelvi változaton, mint az eredetin. Megszólalt, működött, megszületett egy új dráma, azaz egy új előadás lehetősége – kíváncsian várom, lesz e folytatása.
Borbáth Péter és Végh Anna Panni

Az estet az Instituto Camões, a Fiatal Írók Szövetsége és az A38 szervezte.

A38, 2011. november 21.

Fotó: Nagy Tamás
nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés