A Balada triste de trompeta (hadd ne használjam a hatásvadász és megtévesztő magyar titulust) Álex de la Iglesia eddigi legambiciózusabb és valószínűleg legsikeresebb filmje, mely sokakkal ismertette meg rendezője nevét. Iglesia viszont eddig sem volt akárki, izgalmas szerzőiségű, veterán kultrendezőnek számít: maga Pedro Almodóvar fedezte fel, az ő produceri támogatásával 1993-ban debütált ötletes trash sci-fi komédiájával, az Acción mutantéval (Mutáns akció), de második filmje, a horror-komédia A Fenevad napja (olyan, mintha Torrente lenne az Ördögűző főhőse) tette ismertté, Goya-díjakat hozva neki. A “menekülő szerelmesek" és az exploitation zsánerben készített, Tarantinót, Rodriguezt és Lynchet idéző Démoni szeretőket (Perdita Durango) angol nyelven, nemzetközi sikerben reménykedve  készítette, de a sok szex és erőszak miatt piacképtelennek bizonyult.

Visszatért a tiszta vígjátékhoz, Muertos de risa (kb. 'Meghalni a nevetéstől') komikusokról szóló komédia főszerepben Santiago Segurával, A lakóközösség pedig Polanskit idézi. A 800 golyó posztmodern western, a hazánkban moziban is bemutatott Elszabott frigy ismét komédia, sok fekete humorral. Hivatalosan is horror-rendező lett a Films to Keep You Awake: The Baby's Room alkalmával, 2009-ben pedig úgy tűnhetett, csúcsra jutott: angol nyelven, Elijah Wood és John Hurt főszereplésével rendezte meg a The Oxford Murders című krimit, mely viszont rossz kritikákat kapott, mint felesleges, látványosan könyvszagú regény-adaptáció, melyben a rendezőnek esélye sem volt kitombolnia magát. E film egyetlen érdekes jelenete a becsapós nyitány volt, melyben a háborús film zsánerében próbálta ki magát Iglesia, innen folytatta a Balada triste de trompeta-val.

A nyitányban egy cirkuszi előadást szakít félbe a spanyol polgárháború: “aki nincs velünk, ellenünk van" alapon a bohócokat is besorozzák (- “Átöltözhetek?" - “Nem. Bohóc egy macsétával, ettől összeszarják magukat."). Egyikük emberes mészárlást rendez, de hiába, börtönben végzi. Ugrunk az időben: a börtönviselt bohócot (Segura) fia követi a pályán, de mivel ritka rossz gyerekkora volt, csak a “bús bohócot" tudja eljátszani. A félénk fiatalember új társulathoz kerül, ahol gyorsan beleszeret a csodaszép akrobatalányba, aki viszont a cirkuszt vezető, mellékállásban dühöngő szociopata “vidám bohóc" szexrabszolgája. A fabula kevéssé eredeti: adott egy underdog hős, aki szerelembe esve férfivá válik, ahogy megharcol szerelméért annak erőszakos Góliát udvarolójával, mindezt spanyol történelmi környezetben, Franco uralma alatt. Miért érdemelte ki mégis a legjobb rendezés mellett a Velencei Filmfesztivál legjobb forgatókönyvért járó díját is Iglesia?

A filmet gyakran horrorként jegyzik, tévesen. A horror pusztán a posztmodern gépezet egyik eleme, ahogy a zseniális főcímben is csak egy-egy képet látunk klasszikus horrokfilmekből vagy akár a hasonlóan grindhouse Cannibal Holocaustból. Iglesia inspirációi között több horrorfilmet találhatunk (Tod Browning cirkuszi témájú Az ismeretlen és a Szörnyszülöttek című “freak show" exploitationjeit), ugyanakkor a horror inkább a szüzsé, a forma, de nem a fabula. A sztori tragikus szerelmi történet, vagy akár bosszúfilm, ennyiben Almodóvar legerősebb műfajiságú filmjeire (pl. Eleven hús, vagy a friss A bőr, amelyben élek) is sokban hasonlít. Eszünkbe juthat az Iglesia stílusát illetően gyakran emlegetett Guillermo Del Toro hasonló környezetben játszódó, szürreális “coming of age" filmje, A faun labirintusa, vagy akár a Becstelen Brigantyk mint történelmi bosszúfilm. A Balada triste de trompeta a történelem, embertelen múltunk ellen indított bosszúfilmként is értelmezhető, ezt Iglesia szavai is megerősítik. Kisiklott, barbár korba helyezi agyament történetét, ahol mindennapos az őrület (ugyanaz történik az emberekkel, ami a terrorizált hősnővel), Del Toróhoz hasonlóan egyszerre eszközölve politizálástól sem mentes társadalomkritikát és alkotva eszképista, cinefil módon fantáziálós örömmozit.

Az nem vitás, hogy szerzői filmről van szó: ez Iglesia első filmje, amit Jorge Guerricaechevarría forgatókönyvíró (Eleven hús) nélkül jegyez, ráadásul elmondása szerint a csapatban írója volt a józan ész, ez magyarázza, miért jelen film a legőrültebb alkotása. A cirkuszi környezet is személyes téma, bevallása szerint fekete humorú vígjáték-specialistaként maga is afféle bohóc. Ami a komikumot illeti, Iglesia filmjének rengeteg Tarantinót idézően emlékezetes jelenete és szövege van. Bevallása szerint ezúttal teljesen szabadjára engedte képzeletét, a film ugyanakkor nem csak egy fékevesztett, túlpörgetett egotrip, nem csupán Sin City-féle filmre vett képregény. Története akár komolyan is vehető, a szerzőiség mellett önmagában érvényes tanulsággal is szolgál. Iglesiának első filmjétől, az emberiség söpredékéből terroristákká váló hősöket felvonultató Mutáns akciótól kezdve témája a fasizmus, mozija viszont akár ma is játszódhatna, a bosszúfilmek által tárgyalt erkölcsi diskurzushoz is hozzászól, van tehát metódus az őrületében.

A film előtörténete és története alapján akár trash-ként is végezhette volna, de ennek az ellenkezőjét kapjuk: ami a formát illeti, Iglesia pályája legprofibb, leggrandiózusabb filmjét alkotta meg, a szürreális történethez karneváli forma járul. Az is biztos, hogy egyedi élményben lesz része annak, aki beül a Balada triste de trompetára (különösen, ha a cím alapján tényleg Steel-lányregényre számít). Iglesia életműve segít az értelmezésben, mivel következetes szerzői folytatása annak, de a közönség többsége “sucker punch" moziként fogja megélni a filmet, amit nézők és kritikusok egyaránt markáns szerzők (Buñueltől Peter Jacksonig) stílusa, vagy alapfilmek (a Taxisofőrtől A faun labirintusáig) ötvözeteként, “on acid" összekotyvasztásaként írnak le, pedig fércműről szó sincs, ez inkább egy fehér holló ritkaságúan kompromisszummentes, teljesen szabad folyású filmrajongói, valamint barokkos filmrendezői ámokfutás (legközelebbi rokona egyébként Jodorowsky szintén Fellini ihlette, Dario Argento horrorját is megidéző Szent vér című remeke).

A film komoly késéssel érkezett a hazai mozikba, de jobb később, mint soha, pláne egy ilyen opus esetében (tisztelet a Ristretto Distribution felé, de a magyar címeket még gyakorolniuk kell). Időközben Iglesia következő mozijának is megvolt a premierje. A Salma Hayek nevével fémjelzett La chispa de la vida (kb. 'Az élet pezsgése', melyben egy munkanélküli, elszegényedett marketingest ér bizarr baleset, így médiaszenzációvá válik) újfent szerzői komédia, ezúttal a visszafogottabb, drámázósabb fajtából, minőségileg visszalépés.

Könnyen lehet, hogy Iglesia a Balada triste de trompetával volt csúcson, ahonnan már csak lefelé mehet, de gyaníthatóan van még egy-két jó filmre elegendő kakaó a tudatalattijában.