A helyzet márpedig az, hogy én egy előítéletes ember vagyok, legalábbis ami a magyar jazz zenészeket illeti. Rettenetesen jó muzsikusok vannak kis hazánkban, ezt kár lenne tagadni, ahogy azt is el kell ismernem, hogy világszerte ismertek, s alig akad olyan "nagy" koncert, amin mondjuk egy Chic Corea vagy hasonló kaliberű zenész ne említené meg Szakcsi Lakatos Béla nevét, és azt gondolom, hogy sokáig lehetne még sorolni azokat a muzsikusokat, akik zenei és technikai tudásban összevethetőek a világsztárokkal.

Az én bajom, és amiért előítéletesnek tartom magam, az egyszerűen az, hogy a magyar jazz zenészek többsége szerintem session-zenész, vagy ha jobban tetszik, stúdiózenész: bevonulnak a stúdióba, és eljátsszák azt, ami le van írva, amit mondanak nekik.

Hallottam nagyon jó lemezeket, melyekről nem tudtam volna megmondani, hogy magyar (jazz) zenészek "dobták" össze, hallottam olyan koncerteket, ahol elhűlve hallgattam, hogy micsoda virtuozitás fér egy-egy zenészbe, ám nagyjából tíz perc után ilyenkor mindig meg tudom mondani, hogy ki (volt) a példakép.

Talán a híres magyar mentalitás tehet erről, amit legegyszerűbben a következő idézettel tudok jellemezni: "ha valóban jó, akkor ezt úgyis kitalálta már valaki más... ha pedig még nem találták ki, akkor nem is érdemes". Bár azt hiszem, legalább ennyire felelős mindezért a megélhetési kényszer: a sok stúdiózenélés mellett nem jut idő a saját gondolatok kidolgozására.

Talán ennek is köszönhető, hogy én egyáltalán nem a Barabás Quartet előadására jöttem az A38 Hajóra, sokkal inkább Molvaer együttesére voltam kíváncsi. Szerencsére időben érkeztem, mert a kezdeti érdeklődés szép lassan, ám annál biztosabban változott, ahogy közelgett az idő, hogy Molvaer a színpadra lépjen.

Bizonyos értelemben nem volt új az, amit a Barabás Quartet játszott, hiszen szépen beleillett a – legalábbis a Kisrákfogó Együttes óta hazánkban permanensen jelen lévő – fúziós jazzbe, legfeljebb az élő elektronika szerepe, no meg a fuzionáló zenei irányzatok mutattak új irányba - no de mégiscsak Molvaer előzenekaráról beszélek éppen!

Hát nem, és ezerszer nem. Ha fúziós zene volt ez, akkor olyan hiper szinten fúziós, hogy az már önmagában csoda. A valamivel hosszabb, mint egy órás műsorban gyakorlatilag nem volt két perc, ami ugyanolyan lett volna: nem csak minden kompozíció más volt, más hangzásra, más hangszínre és zenei gondolatra épült, de az egyes számokon belül is olyan szinten változott minden, olyan szintű ritmus-, hangszín, hangzás és gondolat morfolás zajlott, hogy amikor végül minden darab – mert lássuk be, azért ezek keretes kompozíciók voltak – végül hihetetlenül kacskaringós barangolás után, de mégis visszatért a kiinduló témához, az már egyáltalán nem az volt, mint aminek először hangzott.

Rettenetesen szeretem az olyan zenét, mint amilyen ez is volt: kísérletező, megdöbbentően új, és mégis szép. Például elindul egy szám az orgonával, amire olyan zavaró torzítást kötöttek, amitől szó szerint gerjed szegény. Aztán ebből a gusztustalan masszából kezd kibontakozni a dallam, amiben már egyáltalán nem zavar a gerjedés, a zaj, hiszen ez is a koncepció része. Talán túlzás, de számomra arról (is) szólt ez az előadás, hogy nincs, nem létezik nem-zenei hang, hogy nincs, nem létezik csúnya (csak olyan – és ebben az előadásban nem volt ilyen –, ami nem illeszkedik a zenei koncepcióba).

Van egy másik kedvenc példám: a dobos elkezd püfölni egy teljesen alaktalan, ritmustalan mintázatot. Valahogy úgy, mint amikor az ember megismerkedik az első, meglehetősen kezdetleges zeneszerkesztő programmal, és mindenféle hozzáértés nélkül elkezd dobhangokat pakolni egymásra. (Nem hiszem, hogy egy dobosnak valaha is, számítógép nélkül ilyen "ritmus" jutna az eszébe.)

Aztán csúszik a ritmus, egyre csúszik, alakul valami egészen más felé, a hangszeresek is belépnek a játékba, s lassan azt vesszük észre, hogy a kezdeti csúnya, ál-techno ütem már rég valami ellenállhatatlan és utánozhatatlan ritmussá változott, amit egész lényünk követ, a lábunkkal dobolunk, egyéniségünkké válik egészen addig, amíg a zárásban visszatérő anti-ritmusra ráismerve egy világ omlik össze bennünk.

Nem részletezem tovább: tényleg egy világ omlott össze bennem, ám olyan világ, és úgy omlott össze, hogy már csak az ilyen világégésekre vágyok. Ahogy lassan közeledett Barabás Lőrincék műsorának a vége, egyre nőtt bennem a szkepszis, hogy egyáltalán érdemes még Molvaert meghallgatni?

Bizonyos értelemben érdemes volt, és csak ezért nem zárom le itt a kritikát: a koncert hasznos összehasonlításokra adott alkalmat.

Kezdjük a legelején: mivel egy trióról van szó, az elején erősen kétséges volt számomra, hogy egyetlen szólógitár, egy trombita és egy dob hogyan képes teljes, tömör hangzást létrehozni. Mivel ez mégis sikerült nekik, a hasonlítgatást azzal kezdem, ami Molvaerék javára szól: a trióban voltaképpen minden zenész használt élő elektronikát, s emellett a dobos még igazi fűrészen is játszott!!


Képzeljük el a szólógitárt, amint egy-egy hangot prüntyög, illetve le-lehangolja a mélyebb húrokat (valahogy mégis csak kell egy basszusgitár!), ám az élő elektronikának köszönhetően az az egy-egy hang, az a hegedűvonóval megszólaltatott, illetve pengetővel "megreszelt" húr olyan telt hangzást hoz létre, mint egy szintetizátor-zenekar.

Molvaer is nagyon gyakran nyúlt az élő elektronikához: Barabás Lőrinctől eltérően ő nem csak arra volt "képes", hogy több szólamba rétegezze a trombita hangját, és ezzel mintegy akkord-kíséretet rögtönözzön játékának, hanem érződött rajta, hogy a technika a vérévé vált.

Ugyanakkor a "zene", amit hallottunk, legjobb akarattal is csak extázis, illetve transz jazznek tekinthető. (Ezúttal én most nem Jon Hassell-hez hasonlítanám, sokkal inkább Medeski, Martin és Wood előadásaihoz.). Kivétel nélkül, minden arról szólt, hogy van néhány finoman pengetett hang, ami egyre erősödik, a zene fokozódik, némi egyszerűsítéssel félhangonként lépdel fölfelé (leginkább a Shepard-hangokra hasonlítanám ezeket az emelkedéseket, ahol a hangok ugyan emelkednek, ám mégis ugyanoda térnek vissza), amíg már szinte az elviselhetetlenségig fokozódik, majd lassan elnyugszik és visszatér a kezdeti prüntyögéshez. Nyugalom - extázis – nyugalom – extázis - nyugalom.. és így tovább, a végtelenségig, mindig pontosan ugyanarra az alapképletre építve. Amin még az sem segített, hogy jól hallhatóan megjelentek a "khmer" hangsorok Molvaer játékában. (Csak hát ezt már kitalálták egyszer, amin bizony az sem segít, hogy épp Molvaer találta ki, Khmer című albumán.)


Számomra Barabás Lőrincék zenéje a megdicsőülésről és az átalakulásról szólt, Molvaerék viszont a magunkról megfeledkezésről és az ismétlésről zenéltek, s ha itt volt valami diadal, az egyedül az (élő) elektronika diadala volt. Ha Lőrincnek van még mit tanulnia, az csak az, hogy az elektronika a vérévé váljon, lételemévé, hogy beépüljön zenei tudásába, lélegzésébe és minden rezdülésébe (miközben még véletlenül sem felejti el azt, amit már most rendkívül magas szinten tud, a zenét.)

Még egy apró megjegyzéssel zárom kritikámat: egyrészt nagyon örülök annak, ha a zenei előadás közben élő (és a zenével együtt lüktető) videót látok. Itt mégis, ahogy Molvaer zenéjénél is, valószínűleg a tudásom zavar meg. Ha semmit nem tudnék az egészről, életem egyik legjobb koncertjéről számolnék be, zseniális vetítéssel.

"Sajnos" azonban ismerem a VVVV nevezetű nagyszerű kis programot, illetve számtalan más "kütyüt", amivel élőben (zenei vezérléssel) lehet effektezni a videót. Ezek után pedig nem sok fantáziát látok abban, amikor a színpadot rögzítő kamera jelét fekete-fehér képpé alakítják, és némileg torzítják. Ez az eljárás Molvaerék zenéjéhez tökéletesen illett, Barabás Lőrinchez azonban valami komolyabb dukál!


Barabás Lőrinc Quartet:

Barabás Lőrinc – trombita, elektronika
Premecz Mátyás – billentyűk
Sabák Péter - basszusgitár, elektronika
Boros Levente – dob

Nils Petter Molvaer (Norvégia):

Nils Petter Molvaer – trombita, elektronika
Stian Westerhus - gitár, elektronika
Erland Dahlen – dob, elektronika

(Vicces lehet egy ilyen cikk után, de egyetlen olyan videót sem találtam a Barabás Lőrinc Quartettől a youtube-on, ami ne session-zene lenne, illetve összevethető volna e koncerttel - a szerk. ;-)