A helyszín remekül illeszkedett a századforduló parfümjével beszórt, monarchiabeli könnyedségtől bódult zenéhez, a Szabó Ervin Zenei Gyűjeményének szobái visszautasítást nem tűrően követelték magukhoz Gustav Mahlert. Az est nem jöhetett volna létre a Gustav Mahler Társaság meghívása nélkül - tagjai egytől-egyig idősebb hölgyek és urak -: komoly zenéhez komoly emberek kellenek. A terem megtelt, zenekedvelők és zeneértők a bal saroktól a jobb sarokig, mint a kottafejek egy Bartók-partitúrán, figyelmesen várták a mestert, Orcsik Rolandot. Mesterünk megérkezett és mint az egy nyitánynál lenni szokott, kezdetét vette az előadás egy youtube-ról lejátszott videóval a békétlen homályba borított teremben. Az Einstürzende Neubauten "Der Tod ist ein Dandy" című zene hirtelen, gonosz módon csapott le a dobhártyákra.



A több perces zenemű egy berlini épületbontás ritmusába olvadva zajzeneként megdöbbenést, “Mi ez?" “Ez borzasztó", majd mosolygást váltott ki a társaságból, nem utolsósorban belőlem, hogy ezt most miért, miért itt, majd lassan a feszengés, a félelem vett le a lábamról és kerültem magam alá. A zene véget ért, a fény visszatért a terembe. A társaság derűvel nézett az alkalmi színpad felé, Orcsik Roland is mosolygott, mi jobbat tehetett volna? A Mahler társaság elnökasszonya, kedves, szimpatikus asszony kezdte a faggatást, érthető okokból, a zene miértje után érdeklődve. Orcsik magyarázata az volt, hogy amikor Mahler újító zenével lépett elő, körülbelül hasonó értetlenség, nemtetszés fogadta, mint most, mondjuk a Mahlert “köszöntő" füttyszó, bekiabálás ezúttal elmaradt. Orcsik szerint Mahler megérezte, hogy recseg-ropog a Monarchia, hogy egy nagy változás előtt áll a világ, és hogy a zenében is változások kellenek, mert ami eddig volt, az így, ebben a formában tovább nem folytatható. Könnyű, barátságos csevegés következett, Orcsik felovasott, nevetett, mókázott.

A kérdező hölgy bevallotta, hogy amikor kinyitotta a Mahler letöltve című könyvet, kevésbé volt rá hatással, mint amikor legutóbb a kezébe került, mert akkor már - talán összeértek az ízek - az egész könyvet elolvasta, a hatása alá került. A kérdésre, hogy miért Mahlert választotta, Orcsik nehezen válaszolt, mivel - ahogy a szerző levezette - egy nőben sem egyértelműen tudjuk, hogy miért ez a nő, miért ez a derék, miért ez a forma tetszik nekünk? Ezt reprezentálva Orcsik a falon díszes keretben lógó, meztelen nőt ábrázoló képre mutogatott, mintegy finoman cukkolva, láthatatlan ujjával finoman brizgálva az idős högyek idegzetét.


Orcsik Roland (fotó: Bach Máté)

Komolyság és vidámság váltotta egymást - fesztelen, természetes beszélgetés kerekedett az estből. Orcsiktól megtudhattuk, hogy kinek a vezénylete alatt előadott Mahler előadásokat szereti, a berlini vagy a New York-i filharmonikusoktól. A költészet nem szorult háttérbe, Orcsik következetesen vezette le a saját tételét, a Mahler újítási, megszólalási szándéka és az ő megszólalási szándéka közti párhuzamot. Újból videó következett és homály, a vásznon egy jelenet a Ken Russel rendezte '74-es Mahler című filmből, az az epizód, ahol Mahlert koporsóban viszik a krematóriumba, a jelenetet a nagyszerű Mahler-zenéhez igazítva. (A levetített jelenet 55:20-nál kezdődik.)

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a teremben Orcsik Roland feleségén, két fiún és rajtam kívül az átlagéletkor hatvan-hetven év volt. Orcsik szemtelen, megbocsátható humora szerencsére mindenkit nevetésre ingerelt és egy percig nem sértődött meg senki. Szóba kerültek a Mahler-értelmezések, a zeneelméleti fejtegetés kapcsán Adorno munkája, majd következtek megint a versek. A közönségből később egy másik kérdező azt a kérdést tette fel (amit a többség nem mert), hogy Orcsik miért vonzódik a meghökkentéshez. Orcsik Roland megfontoltan felelt: a blaszfémia aktusa azért fontos számára, mert egyrészt provokálja a kultuszkreálás módjait, illetve rámutat arra, hogy blaszfémia csak akkor lehetséges, ha előtte feltételezzük azt, hogy van valami, ami szent. Így a blaszfémia abban segít, hogy a tárgyat, Mahler esetében a zenét és az embert a kultusz máza nélkül hallhassuk és képzelhessük el.



A Gustav Mahler Társaság külön köszönetet érdemel, amiért befogadta Orcsik Rolandot és vele a fiatal, kortárs magyar költészet egy szegletét egy est erejéig megtisztelő köreibe. Az “Orcsik-show" végén végignézve rajtuk, semmi nem látszott abból, hogy ezt a döntésüket kicsit is megbánták volna.