Volt kötetlen, "egymikrofonos" beszélgetés, s volt felolvasás, ami meglehetősen egyedire sikeredett a mintegy félszáz lelkes érdeklődő előtt. Az est moderátora Szederkényi Olga (egyben a folyóirat Vizibicikli rovatának felelőse is) először Szálinger Balázs főszerkesztőt és Cserna-Szabó András szerkesztőt kérdezte a folyóiratról, pontosabban az új szám feltűnő rózsaszín színéről. Csajos számot akartunk, és ez most olyan Hello Kittys lett, válaszolták a srácok. Terveznek még majd egy ilyet ebben az évben, s bizonygatták, ilyen színű borítóval ellátott irodalmi lap biztosan nem jelent meg Magyarországon. Aztán bevallották, nem az ő ötletük volt, hanem a tervezőké, és először kicsit meg is rökönyödtek ettől az árnyalattól, de aztán maradt. Hogy a hamarosan nyomdába kerülő új szám milyen színű lesz, azt viszont nem árulták el. Ezek után Szederkényi Olga már ki is adta beszélgetőtársainak a parancsot, balra el, majd az első felolvasót, Bajtai Andrást szólította maga mellé a rögtönzött színpadra. 

Hogy szándékolt volt-e, nem tudhatom, mindenesetre megmosolyogtató, hogy a csajosnak titulált szám bemutatóján csak férfiak olvastak fel. Bajtait Barlog Károly, Ficsku Pál, Maros András és Pallag Zoltán követte. Szederkényi Olga mindannyiukról mondott egy-egy fontos mondatot, így megtudhattuk, hogy Bajtai a horrofilmek és a jazz, Ficsku Pál pedig a gyógyvíz és ikrei nélkül nem tud élni. Barlog Károlyról kiderült, hogy ő az ex-jugoszláviai és új-szerbiai Bob Dylan, nem mellesleg mutatványos is, Maros Andrásról, hogy jól tud novellát kezdeni, Pallag Zoltán pedig rendkívül bonyolult életcélt tudhat magáénak: szeretne híres és gazdag lenni.

Ebben a felállásban Bajtai és Pallag képviselték a konszolidáltabb felolvasókat, előbbi két versét, utóbbi három "meséjét" olvasta fel a közönségnek, ezen túl nem is árultak el többet magukról. Barlog Károly mielőtt felolvasta volna a most bemutatott számban közölt fordítását (A nevem Shelly), beszélt arról is, hogy az elbeszélés szerzőjének, Dario Šarecnek a regényét fordítja épp, és nehéz ügy, mert a szerző nem nagyon szeret kapcsolatot tartani fordítójával. Hosszúnak is lehetett volna érezni a felolvasott szöveget, ha ezek után Ficsku Pál nem dob rá még egy lapáttal. Be- és kiszólásaival, vagy olyan ötleteivel, hogy Szederkényi Olgával olvastat fel egy mondatot az elbeszélésből, teljesen széttördelték, élvezhetetlenné tették a felolvasott szöveget, bár úgy tűnt, a közönség egy részét ez nem zavarta. Ficsku megjegyzéseire rendre nevetés volt a reakció, azonban a hosszúra nyúlt magánszámmal végül mégiscsak sikerült mindenkit lefárasztania. Persze reklámfogásként is fel lehet ezt fogni, hiszen azért fel-felvillant egy-egy mondatban, bekezdésben, hogy egész jó kis novella lehet az, amit amúgy képtelenség volt követni, s esetleg ennek hatására veszi majd kézbe valaki a folyóiratot, hogy mégiscsak jó lenne azt az elbeszélését (Döglött kutyák) rendesen is megismerni.

Maros Andrásnak jutott így a feladat, hogy a hallgatóságot kicsit felrázza, felélénkítse. Sikerült is neki. Maros a készülő könyvéből olvasott egy részletet, ami sportpályafutása anekdotikus pillanatait villantja fel, afféle memoár lesz. A szövegből a kamaszfiúk nemi érésén túl és a "seggtenisz" nevű extrémsportról is tájékozódhattunk mindenki nagy örömére. Ezek után zárta Pallag Zoltán a sort, szintén olyan szövegekkel, melyek a mostani lapszámban nem szerepelnek. 

Sok tárgyszerű információt, tényt, adatot nem tudhattunk ugyan meg a folyóiratról, de ez végül is nem sokat számított, hiszen az est hangulata árult el legtöbbet a kiadványról, az pedig minden bizonnyal a jelenlévők számára is jól érthető és méginkább átérezhető volt.