A Magvető kiadónál megjelent új kötet, az Át a folyón bemutatóján ülünk, Andrzej Stasiukot Lévai Balázs kérdezi, a lengyel válaszokat Pászt Patrícia zseniális tolmácsolásában halljuk magyarul. A kötet három régebbi könyv anyagából készült válogatás, de Stasiuk szerint nem túlzás, ha azt mondjuk, egy új mű született a ciklusokba rendezett novellákból. A jó tízéves emlékeket felidézve elmondja, a mostani stílusát takarékosabbnak, óvatosabbnak érzi, valamint a nyelvnek és az írói tudatosságnak is jobban birtokában van. Míg a legkorábbi elbeszélések a "szaros fiú szemszögéből" lát(tatt)ják a világot, a maiak keserűbbek, tudatában vannak a halálnak, a mulandóság tapasztalatának. A kötetet indító első elbeszélést egy barát halála ihlette, akinek hosszú haldoklását az író végigkísérte, s ekkor döbbent rá először arra a paradoxonra, hogy nincs közös nyelvünk azzal, aki már a másik oldalon van. Ha a kötet egészét nézzük, a novellák fő témája a tapasztalatszerzés és az ártatlanság elvesztésének története.



Lévai Balázs arra kíváncsi, mit ért Stasiuk árulás alatt – hiszen a könyvben az apák elárulása az egyik hangsúlyos motívum. Bár Stasiuk állítja, a kérdésfelvetés nem volt tudatos, hiszen a kötetben olvasható történetben az Apa-Fiú kapcsolat Ábrahám és Izsák történetére és az áldozati szerepre utal. De az tagadhatatlan, hogy az első és az utolsó elbeszélés a szülők elárulásáról szól: a munkáscsalád, a gyár árnyékában eltöltött gyerekkor megtagadását mondja el. Stasiukék a gyár szakmunkásképzőjébe jártak, és szüleik terve szerint maguk is szorgalmas munkásnak tanultak. A gyerekek azonban minden lehetséges módon elárulták szüleiket, az általuk követett gyűlöletes életformát és a "személyes hősiességet". Hogy a családtól, otthontól megszabaduljon, inkább a katonai szolgálat megtagadásáért kirótt másfél éves börtönbüntetést választotta – talán ez volt a legszélsőségesebb reakciója a múlt megtagadására.

A szabdság kapcsán Lévainak – más beszélgetőpartnerekhez hasonlóan – Kerouac Útonja ugrik be, ami már csak azért is érthető, hiszen Stasiuk egyik legismertebb esszéregénye, az Útban Babadagba is egy hosszú utazás leírása. Stasiuk persze hárítja a párhuzamot: bár nagyra értékeli Kerouacot, de az Útont a legjobb pikareszk regények közé sorolja, szemben a saját esszéregényével. Szerinte Kerouac regénye a 20. század egyik legnagyszerűbb alkotása, ugyanakkor naív, egyszerű elbeszélő meséli el a történetet, amelyben megvillan a nagyság is. Az Úton olyan ifjúsági regény, amely a nagyság megéléséről szól. Azonban másfajta szabadságról szól, mint amit ő maga, lengyelként, főleg a szocializmus éveiben annak nevezett. Az egyik oka ennek a különbségnek szigorúan földrajzi: Európában nincsenek is akkora terek, mint az Egyesült Államokban – s mintha ez azzal is összefüggne, hogy milyen műfajban alkotnak az ott élők. Az igazi prózát a nagy országokban írják, mondja Stasiuk, például Amerikában vagy Oroszországban. Lévai nem vitatkozik ezzel meglehetősen sommás véleménnyel, s Stasiuk folytatja a képzeletbeli világ beutazását: az utazás egy lengyel írónak a fejében zajlik. "A szocializmus idején volt olyan, hogy stoppal, vonattal az NDK-ig is eljutottam, miközben fejben hatalams tereket jártam be." Ugyanakkor ez a "kicsiség" sokféle néppel jelent szellemi közelséget is: talán épp a sorsközösség miatt érezhető Tar Sándor vagy Bodor Ádám hatása Stasiuk könyveinek olvastán.



Lévai Stasiuk Európa-esszéjére utalva kérdezi: milyen az író Európája? Stasiuk most is finoman hárítja a direkt olvasatot: "Európa? Egy hely, ahol én magam is vagyok." Mostanában messzebbre utazik, ennek ellenére azt érzi, "Európában" van: de kérdés, hogy Mongólia Európa része-e. Valami olyat keres, olyan ismerős ízt, ami biológiailag, belülről ismerős, amelyhez tartozni akar.

Az utazás ma már másképp értelmezhető, mint generációkkal ezelőtt: sokaknak ez a katonáskodással függött össze, de ma az egyszerű embertől a kivételezettekig mindenki utazik: az utazás a hétköznapok része, na és persze kiváló írói metafora is. Az utazás célja azonban mintha mindig a periféria lenne – legalábbis így sejti a kérdező, s készen áll a csípős válasz: mi a központ? Európa? Mongólia? Kína? Volt már New York-ban, érezte, hogy bizonyos szempontból ott van a világ központja, s van is egy regényterve arról, hogyan hat a mi életünkre Amerika. Krzysztof Varga álíltja, hogy az ő hazája a brit popzene – ezzel a párhuzammal élve Stasiuké az amerikai folkzene vagy Bob Dylan lenne. "Egy szó, mint száz, a fejemben nincs olyan, hogy centrum és periféria, de az biztos, hogy távolabbról, egy olyan helyről, ahol nincs akkora mozgás és káosz, minden jobban látszik." Más kérdés, hogy a hasonlóság Amerika esetében is működik Stasiuk szerint: bár nem gondolnánk elsőre, de Amerika teljesen olyan, mint Lengyelország a gyökértelenségével, a szeméthegyeivel, azzal, hogy az ott lakók állandóan mozgásban vannak. Azt a fogalmat, amit szabadságnak neveznek, túlfetisizálták. "Leszállt a Jumbojet, landolás, alkonyat, bodegák, ujjlenyomat-vétel, hatalmas tömeg. Aztán pedig jönnek a tisztviselők az oldalukon bilinccsel, ordítanak, mire a tömeg azonnal egyetlen vonalba rendeződik. Ez volt az első találkozásom a híres amerikai szabadsággal. Annyi szabadságod van, amennyit kiharcolsz magadnak. A magam részétről a lustasághoz való szabadságomat kiharcoltam."



Stasiuk innentől végképp formába lendül – az iskolás lázadó és a forradalmár lendülete viszi előre: a börtönben töltött másfél évéről szólva elmondja, csodás időszak volt, hiszen abba a világba csöppent, amely mindig is érdekelte. Maga a valóság volt: brutális, korlátokkal teli. Máskülönben viszont az első időszak, amit magának választott. Azokkal a karakterekkel, akikről csak olvas az ember, s a tudattal, hogy amivel eddig ijesztgették, amitől félni kellett, a börtön – már nem fenyegetés többé.

Lévai a beszélgetés végén az irodalmi szerepvállalásról, a közéleti szereplésről faggatja Stasiukot. De Stasiuk itt is kitér: "Nincsenek nézeteim. Ahogy egy japán író mondta az öngyilkossága előtt: nekem nincsenek nézeteim, nekem idegeim vannak. Az erről faggatózó újságíróknak megmondom, hogy kopjanak le, mert nem érdekel a politika."

Aztán csibészesen mosolyogva hátradől, ha akarjuk, el is hihetjük, hogy az egyik legfontosabb kortárs lengyel írót tényleg nem érdekli semmi más Mongólián és a vidéki tanyáján kívül…