bezár
 

film

2014. 10. 31.
Krétarajzba rejtett szamba
Alê Abreu: A fiú és a világ (O Menino E Mundo)
A fiú és a világ 80 percben próbál meg mindent elmondani a világról, amelyben egy kisfiú él. Méghozzá egy kisfiú életén és kalandjain, egy kisfiú rajzain és képzeletén és egy kisfiú emlékeiből felcsendülő dallamokon keresztül. Története nem kisfiúknak szól, hanem olyanoknak, akik szerettek kisfiúk lenni és fekete-fehérben látni a világot, amely a szivárvány minden színében pompázott.

Alê Abreu ismert és népszerű művész hazájában, Brazíliában. Olyan grafikus, aki eddig rövidfilmjeivel keltett feltűnést és először szánta rá magát egész estés animáció elkészítésére. Az alkotó hátterét nem azért hangsúlyozom, hogy hosszabbra nyújtsam vele a kritika textusát (mert nincs mit mondanom), hanem azért, mert az alkotás szempontjából egyáltalán nem irreleváns Abreu rövidfilmes múltja. Az O Menino E Mundo ugyanis nem szokványos munka. Elsősorban vizualitásában nevezhető eredetinek, de ami az animáció forradalmiságát jelenti, az épp az, hogy ehhez a nagyon eredeti stílushoz a hagyományosan sokkal vakmerőbb rövidfilmes műfaj helyett Abreu most a 80 perces produkció formáját választotta. Nem könnyű ugyanis olyan, vizuálisan rendhagyó animációt készíteni, amely hosszabban is képes fenntartani az érdeklődést anélkül, hogy – valljuk be őszintén – iszonyúan elfárasztaná az embert (gondoljunk csak Jankovics Marcell zseniális, de rendkívül tömény Az ember tragédiája című alkotására). Ezért szoktak az egészestés, teljes történettel dolgozó animációk inkább a hagyományosabb formákhoz ragaszkodni.

Abreu keserédes filmje kockáztat és győz: a felváltva zsírkrétás és vízfestékes, olykor sűrű mozaikozással meg-megszakított egyszerű, szinte „primitív” pálcikaemberes jelenetek egymásutánja egész az utolsó pillanatig képes megtartani figyelmünket és csak lassan válik zsibbasztóvá. A tarka kavalkádból a képközéppontba robbanó alakzatok (fák, vonatok, hegyalakú városok) percek múlva a fehér semmibe vesznek bele és fordítva. A fehér semmi pedig az ázsiai képesztétika felmagasztalt, harmóniaként megjelenő semmijét idézi a vidéki élet alaphangulataként szemben a város mozgalmas, nehezen befogadható, vaskos színes telítettségével.

Cuca az állomáson

A film – a történeten keresztül és a vizuális megoldások által – ezekre a végtelenségig egyszerűsített ellentétekre épül: a város a vidék ellen, a gazdagság a szegénység ellen, a gépiesített ipar a kézműves gazdálkodás ellen. Az ellentétpárok szimbolikus harcát végül bántóan egzakt háborúban vívja meg a karneváli „népi” világ a harcos „hivatalos” világ ellenében: mintha megelevenedne előttünk Mihail Bahtyin filozófiai antropológiája. Ugyanakkor az ellentétpárok mindkét tagja vissza-visszatér a természet színes formáiba: a karneváli tömeg színes páva (vagy főnix?) alakban száll szembe a hivatalos kultúra fekete (vagy birodalmi?) sas madarával, szinte klisészerű küzdelemben veszítve el örök lázadó, ünnepi harcát a komor hétköznapok rendjével szemben.

Bár a film a természeti világ elvesztéséről is szól, a kék kréta-tengereket átszelő, konténereket szállító teherhajóhad is kacsarajt formáz, a zenélő karneváli tömeg ellen vonuló tankok maguk is zajos elefántok. És az ellentétezést követi az animáció egyszerű, de különösen magával ragadó zenei világa is: zene a zaj ellen, dallam a ritmus ellen, az édes emlékek gyermeki szambája az öregkor üres, közönyös némasága ellen.

Teherhajók

Nehéz és tulajdonképpen értelmetlen a film történetéről hosszabban írni: egy kisfiúról szól, aki munkát kereső édesapját követi a városba egy varázslatos, kalandos úton, amely út minden egyes állomása terhes szimbolikus figurákkal és harcokkal, másodlagos és harmadlagos síkokkal, míg aztán végül minden egy pontban találkozik újra. Épp ott, ahonnan el is indult.

A film főszereplője (ahogy egyébként az összes többi szereplő is) egy néhány vonalból felépített pálcikaemberke, „semmitmondó” kis smiley karikával a nyakán, amelyiknek összesen két variációját tudtam megkülönböztetni 80 perc alatt. Különösen mondjuk a Disney animációs filmjeivel összevetve érdekes, hogy ilyen minimális mimikával is mennyire kifejező, érzelemteli játékra lehet bírni egy animált figurát. Cuca (A fiú és a világ főszereplője) színekbe és hangokba önti maga körül az érzelmeit: a köré szerveződő történetnek és színes világnak eredetét, változását és célját jelenti: ő a történet nyertese és vesztese egyszerre. Cuca lélek, amelynek a világ ad testet maga körül. Egy zsírkrétával rajzolt, csodákkal teli világ, amely egyszer elmúlik és elfelejtődik, mint Cuca maga…

Cuca a roncstelepen

A filmet az október 28. és november 1. között zajló Primanima fesztiválon vetítik először Magyarországon. Bemutató: 2014. november 1.

nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés