Waters számára könnyű ziccer lehetett mozivászonra költöztetni a 2010 és 2013 között zajlott The Wall Live szólóturnét, hisz előadásait minden idők leglátványosabb színpadi produkciói között tartják számon, azaz borítékolható volt, hogy egy moziterem nagy vásznán és hangszóróin keresztül is hatásos marad a show. Egy Waters-féle The Wall koncert eleve összművészeti produkció - akár csak a mozi médiuma, mely az összes többi ágazatot olvasztja magába - és egyben konkrétan filmszerű is. A frontember műsoraiban párját ritkítóan látványos vetítések festik alá a zenét, melyek megalkotásakor Waters az Alan Parker rendezte, szintén a kultikus albumon alapuló Pink Floyd: A Fal című animációs musicalére is építhetett. Manapság egyre több 3D-s koncertfilmet látni, ott van például az Antal Nimród rendezte Metallica: Through the Never, Waters pedig már az élő fellépései alkalmával is szinte térhatású projekcióval kísérletezett, elég a közönség irányába suhanó és lövő repülőgépekre gondolni. Nem beszélve a ténylegesen térhatású díszleteiről, benne óriási rajzfilmfigurákkal, repülőgéppel és persze egy felépített, majd leomló fallal.

Felmerül viszont a kérdés: mi újat tud mondani mindezek után egy dokumentumfilmmel fűszerezett koncertfelvétel? Ami a zenei minőségét illeti, újat tényleg alig mutat: aki látott már valamit a The Wall turnékból, az ritkán fog meglepődni. Vérprofi show ugyanilyen perfektül felvéve és összevágva, se több, se kevesebb. Egyedül talán az kifogásolható a film zenei szegmensét illetően, hogy Waters nem épp a szerénységével hívja fel magára a figyelmet: még amikor egy zenésztársa szólózik, akkor is jobbára a sztárt látni. Alig van olyan kép a filmben, amin ne szerepelne, és azok is aránytalanul rövidek. Pedig nyilvánvaló lenne enélkül is, hogy ő az agytröszt a műsor mögött, önzőzéséhez viszont egyáltalán nem illik, hogy ez az album láthatóan nem egyemberes show.

Minden arra utal, hogy Waters is érezte: egy szimpla koncertfelvétellel korántsem hozza ki a maximumot a turnéról szóló mozifilm lehetőségeiből. A dokumentumfilmes jelenetekben elsősorban apja és nagyapja sírját látogatja meg: előbbi a II. világháborúban esett el és Olaszországban nyugszik, utóbbi az elsőben, és Franciaországban van eltemetve. A sírok tengere sokat megmagyaráz Waters filozófiájából és (a) The Wall album szellemiségéből. A zenész nemes szándékait és őszinteségét nem lehet kétségbe vonni, azonban e dokumentumfilmes részek hagynak maguk után némi kívánnivalót.

Vizuálisan például lehetnének hatásosabbak is. Műfajilag a road movie-ba is sorolhatóak, hisz Waters hozzátartozóival kocsikázik át Európán. A road movie képileg látványos műfaj, Waters azonban inkább kamaradrámát csinál belőle: a dokumentumfilmes jelenetek java párbeszéd, ráadásul se nem életszerűek, se nem dinamikusak. Kétszer is előfordul, hogy egy-egy megszólaló szinte magában beszél. Waters például hosszasan mesél egy francia csaposnak, noha maga is szóvá teszi, hogy hallgatósága egy szót sem ért angolul. Waters és társrendezője, Sean Evans ezt alighanem jó alibinek gondolták egy személyes, öncenzúrázatlan vallomáshoz, de ahhoz egy filmben nem kell francia csapos, elég egy hangalámondásos narráció. Egy másik alkalommal Waters hallgat végig különösebb kommentár nélkül egy történetet, melynek ráadásul a mesélő bevallása szerint ő maga is részese volt, csak valami rejtélyes okból nem emlékszik rá.

A dokumentarizmus tehát nem erős oldala ennek a filmnek, és ezért a rendezői posztot megosztó Waters és Evans hibáztathatóak. Előbbinek nem ártott volna egy tapasztalt filmest felkérni e mozi elkészítésére. Az animációs musical alkalmával ott volt mellette az elismert Alan Parker, Evans neve mellett viszont más tételt nem is találni az imdb.com filmes adatbázisában. Ez az alkotás akkor lehetett volna csak igazán jó, hogy a zenészlegenda szabad kezet ad egy már bizonyított dokumentumfilmesnek, ahogy Amy Winehouse és Kurt Cobain családja tették a két új életrajzi doku, a Amy - Az Amy Winehouse-sztori és a Cobain: Montage of Heck alkalmával. Waters önportrét készített, a dokumentarizmust viszont nem a szubjektivitása miatt szeretik, épp ellenkezőleg.

Waters tehát szándéka ellenére keveset ad hozzá a koncertfelvételekhez e film alkalmával, amit máshogy próbál meg kompenzálni. Elég arra gondolni, hogy a film Liam Neeson személyes hangvételű bevezetőjével kezdődik. Hogy ennek szükségét érezték, az nem éppen magabiztosságot közvetít a közönség felé. Az ír színész ráadásul népszerű ugyan, de megbecsültnek ma már aligha lehet nevezni, hisz napjainkban annyi másodvonalbeli akciófilmben szerepel, hogy akár az új Chuck Norrisnak sem túlzás titulálni. Mintha Waters mennyiségből igyekezett volna többet adni, ha már minőségből nem tudott.

A Roger Waters: A Fal tehát többet kínál, mint egy szimpla koncertfilm, de jóval kevesebbet, mint egy zenés doku - amilyen például az Amy - Az Amy Winehouse-sztori vagy a Cobain: Montage of Heck - pedig ehhez a műfajhoz is közel járt. Amikor viszont Waters azt teszi, amihez ért is (és persze korántsem keveset), azaz a színpadon csinálja a show-t, akkor - mondanom sem kell - feledteti a nézővel, hogy filmje könnyedén sikerülhetett volna jobban is.