bezár
 

film

2015. 12. 27.
A doku szerint a világ
Best of DAFilms 2015: A Doc Alliance Films legnézettebb dokumentumfilmjei 2015-ben
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Az úttörő dokumentumfilm-forgalmazó project, a DAFilms.com karácsonyra, illetve az év utolsó napjaira különleges ajándékot nyújt át a dokuk kedvelőinek, mert január 3-ig ingyenesen megtekinthetők az oldal látogatói által 2015-ben legtöbbször felkeresett európai és a világ más országaiból származó filmek. Beágyazva cikkünk végén is elérhetőek az egyes alkotások!

Mint már azt korábbi két cikkünkben megírtuk, a Doc Alliance Films (elsősorban az európai) dokumentumfilmek népszerűsítését, online forgalmazását tűzte ki célul. A projekt nemcsak profi filmkészítőknek, hanem kezdő, fiatal dokumentumfilmeseknek is lehetőséget szeretne biztosítani alkotásaik megismertetésére a nagyközönséggel. Ennek keretében pedig a DAFilms.com-on az oldal üzemeltetői hétről hétre „akciókat" szerveznek, melynek keretében a dokurajongók, illetve a különféle témák, országok, alkotók iránt érdeklődő nézők ingyenesen tekinthetik meg az amúgy olcsó áron beszerezhető és megnézhető filmeket.

Mivel az évből mindösszesen bő egy hét maradt hátra, s a 2015-ös évet két ünneppel zárjuk, így a Doc Alliance Films e különleges alkalomból rendhagyó módon az utolsó napokra, egészen január 3-ig bezárólag ingyenesen megtekinthetővé teszi az idei legnézettebb filmek egy részét. Habár a teljes listának csak nagyjából a negyven százaléka szabadon befogadható, a kínálatra koránt sem lehet panasz, hiszen a világ minden tájáról gyűjtött a DAFilms csapata dokukat (Csehországtól Ukrajnán, a Távol-Keleten és az Egyesült Államokon át egészen Mexikóig és Chiléig bezárólag a világ országainak jelentős hányada képviselteti magát), és a dokumentumfilm legkülönfélébb műfajai biztosítják, hogy ne csak fontos kérdésekről halljunk, hanem jól is szórakozzunk, illetve esztétikai élményben legyen részünk.

¡Vivan las Antipodas!

Mert azért önfeledt szórakozásról koránt sem lesz szó a DAFilms „Best of”-ját nézve. A listára ugyan felkerültek humorosabb vagy derűsebb alkotások, de a többiekhez viszonyítva ezek cseppet sem bizonyulnak kevésbé fajsúlyosnak. A ¡Vivan las Antipodas!-nak (az egyetlen a listán, ami Magyarországon sajnos nem elérhető ingyenesen, regisztrált felhasználok 3.99 euróért tudják megtekinteni), a Propagandának vagy a Verano de Goliatnak vannak könnyedebb percei, de ezeket is átjárja a keserűség vagy a melankólia. A ¡Vivan las Antipodas!-nak legalábbis biztosan agyunkba ég azon képe vagy képsora, melyen egy hatalmas, partra vetett bálna tragédiáját látjuk. A film ugyan nem ennél a momentumnál időzik el, hiszen célja, hogy valamilyen szimbolikus kapcsolatot létesítsen a Föld ellentétes pontjain elhelyezkedő országok és kultúrák között, de vissza-visszatér a fájdalmas, absztrakt kép-filozófiává terebélyesedő bálnatörténethez.

Az ember szinte mérges, hogy a parton ácsorgók nem segítenek az állatnak, és majdhogynem benyúlunk a filmbe, hogy visszalökhessük a hatalmas lényt a tengerbe. Csak hát a probléma az, hogy még több markolóval és emelőszerkezettel sem sikerül megmozdítani a bálnát, melynek csak az uszonya akkora, mint egy felnőtt ember. Így sajnos nem marad más, csak a darabolás. Egyszerű, triviális, elkapott momentumok ezek, mégis az alkotók a párhuzamos szerkesztéssel (egy európai országból származó szikladarabbal vágják össze a bálna képét) univerzális kérdéseket hoznak mozgásba. Az állat tragédiája olyan érzelmeket kelthet fel a nézőben, mint a cselekedni akarás és a tehetetlenség oppozíciója, az ember lehetőségeinek korlátai, illetve általában a „hol az ember helye a világban” kezdetű töprengés juthat eszünkbe. A kő, az ember, a gépek és a bálna láttán elmerengünk azon, hogy csak hiszünk a természet uralásának lehetőségében, de valójában nagyon is kiszolgáltatottjai vagyunk a környezetünknek. Hiába próbáljuk gépekkel megmozdítani a partra vetett szerencsétlen lényt, ő mint a természet része, akár a hegyek részévé vált kőtömb, mozdíthatatlan. S innen eljuthatunk oda is, hogy az emberi élet, a mi életünk milyen rövid, múlandó, és mégis mennyire jelentéktelen dolgokkal vagyunk elfoglalva, éljünk bármelyik részén is a Földnek.

¡Vivan las Antipodas! pedig nem egyedülálló darab, a DAFilms válogatására általában jellemző a költőiség. A kínálatban a legkülönfélébb műfajú alkotások szerepelnek, legyen bár szó rövidfilmekről (Still Born, Zkušenost exorcisty) vagy egészestés dokumentumfilmekről (a kínálat nagy része ebbe a kategóriába sorolható). A két, filmre rögzített mesterkurzust leszámítva (Docs Against Gravity presents: Masterclass of Werner Herzog, Masterclass – Peter Tscherkassy – mindkettő leginkább a Magyar Nemzeti Filmalap által rendezett eseményeken látott beszélgetésekhez hasonló, informatív, a két rendező személyéhez is közelebb vivő izgalmas „lecke”) a Best of 2015 válogatás darabjai szinte egytől egyig úgynevezett „kreatív dokumentumfilmek”. Azaz felválltan nem feltétlenül az objektivitásra törekednek, hanem vagy az alkotó a témával kapcsolatos szubjektív véleményét tükrözik (Mike Hoolboom az Imitations of Life-ban és Peter Metter a The End of Time-ban nyíltan elhagyja a tárgyilagosságot), vagy kevésbé direkt módon, de a formai megoldások révén a fikciós filmek irányába mozdulnak el bizonyos dokuk (a Verano de Goliat vagy a K oblakům vzhlížíme Jean Rouch vagy Dárday István fikciós dokumentumfilmjeit idézik). De még a hagyományosabbnak tűnő alkotások is élnek játékfilmes hatáselemekkel, mint a lista „legidősebb” dokuja, az 1999-es nagy jelentőségű The Specialist, Portrait of a Modern Criminal, mely gyakorlatilag tárgyalótermi drámaként építi fel a náci háborús bűnös, Adolf Eichmann 1961-es filmre vett izraeli tárgyalását.

A dokumentumfilm lényegéről már legalább az ötvenes-hatvanas évek óta folynak viták, melyek egyébként a játékfilmekkel kapcsolatban is felmerültek a filmes modernizmus hajnalán. Vagyis a szkeptikus alkotók azt a kérdést tették fel, hogy lehet-e egyáltalán objektív valóságot ábrázolni. A kérdésre „igen”-nel az angolszász-amerikai cinema direct mozgalom próbált meg válaszolni, de nyilvánvalóvá vált, hogy már a beállítások megválasztása, sőt eleve az adott téma felé fordulás is valamilyen szubjektív, alkotói prekoncepciót feltételez. Így különböző stratégiák születtek a probléma kikerülésére vagy részleges megoldására. E stratégiák alkalmazói azonban egyöntetűen „nem”-et mondtak a az objektivitásra, és az olyan alkotók, mint Jean Rouch (Én, a néger) vagy T. Minh-ha Trinh (Surename Viet, Given Name Nam) nyíltan felvállalták, hogy valamilyen szempontból beavatkoztak a lefilmezett eseményekbe, vagy fikcióval keverték a valóság történéseit. A kortárs kreatív dokumentumfilmek, így a DAFilms Best of 2015 válogatásának darabjai is ebbe a trendbe illeszkednek bele.

Still Born

A Best of DAFilms 2015 listáján szereplő alkotásokat ezen kívül alapvetően két részre oszthatjuk tematikájuk szerint, illetve azalapján, hogy az „objektív – szubjektív” skála melyik pólusa felé mozdulnak el. Az egyik nagy csoport – melyre már utaltam a ¡Vivan las Antipodas! kapcsán – lírai és szubjektív, inkább univerzális filozófiai, elvont kérdésekkel foglalkozik. Ezek az alkotások az embert és a világot érintő gondolatokat ébresztenek fel, és témaválasztásuk szempontjából is nemzetköziek, multikulturálisak (az Imitations of Life, a Naked Island, a The End of Time, a Zkušenost exorcisty vagy a Still Born tartoznak ide).

A másik csapat tagjai viszont inkább objektív, de lokális, specifikus, ugyanakkor aktuális társadalmi-politikai problémákkal és témákkal foglalkoznak. Ezekben a filmekben a közel-keleti katasztrofális háborús állapotok (Maskoon), a tőlünk nem messze levő Ukrajna 2014-es forradalma (Maidan), a délszláv háború bűnöseinek pere (The Serbian Lawyer), a kelet-európai (cseh), munkakereső, helyüket nem találó fiatalok apátiája (K oblakům vzhlížíme), a „másik Amerika” (Foreign Parts) vagy éppen az európai ember számára talán ismeretlenebb elképesztő chilei elnökválasztási kampány (Propaganda) jelennek meg.

Tehát alapvetően a fent felvázolt metódus szerint lehet kategorizálni a DAFilms év végi eseményének felhozatalát. De lássuk most, konkrétan miről is szólnak az egyes alkotások, melyeket megtekintve, ha nem is kapunk teljes képet az emberiségről és problémáiról, mégis kialakul valamilyen általános kép bennünk a világról, amelyben élünk!

Felvezetésként érdemes a filmnézést a rövid dokukkal kezdeni, melyek hosszuk ellenére cseppet sem maradnak el egészestés társaiktól. A svéd rendezőnő, Åsa Sandzén kilenc perces lírai munkája, a Still Born leginkább Ari Folman műveit idézi. Azaz tulajdonképpen egy animációs dokumentumfilmről beszélhetünk, melyben élőszereplős és rajzfilmes, animált jelenetek váltják egymást. Sandzén alkotása a Best of válogatásból talán a legmerészebb abból a szempontból, hogy a legtávolabb kerül a dokumentumfilm műnemétől. A svéd rendezőnő absztrahál, általánosít, egy olyan, sajnos sokak számára ismerős élményt ölt animációs film formájába, mely ugyan biztosan visszavezethető egy konkrét esetre, ugyanakkor minden anya átélheti. Hiszen a Still Born, mint arra címe is utal, a halva született gyermekről, illetve az őt rendkívüli módon váró édesanyáról szól. Åsa Sandzén végig az anyának ezt az érzését követi, dokumentálja stilizált eszközökkel. Azaz a Still Born legszubjektívebb, legabsztraktabb filmként a válogatásból egy ember fejében lejátszódó mentális folyamatokat próbálja ábrázolni az animációs betétekkel. Ilyet nyilván hagyományos „leteszem / fogom a kamerát” dokumentumfilmes eszközökkel nem lehetne csinálni. Így az animációs forma tökéletes választás volt, s éppen ezért a Still Born abban az értelemben nagyon is doku, hogy hitelesen dokumentálja a gyermekszülés örömének szertefoszlását a halott magzat világra jöttekor.

Zukesnost Exorcisty

Hasonlóan erős, de teljesen más stílusú alkotás a cseh Jan Rendl Zkušenost exorcisty (szabad fordításban, Raul Salvucci írása után: „Egy ördögűző tapasztalata”) című rövid dokumentumfilmje. A kevesebb, mint húsz perces alkotásban egy Vojtěch Kodet nevű katolikus pap szólal meg, aki teljesen nyugodt, objektív hangnemben mesél a még mindig létező ördögűzéssel kapcsolatos élményeiről.

Ami bizonyos, hogy Jan Rendl művét nézve teljes mértékben megváltozik a véleményünk a játékfilmekből főleg horrorisztikus és kegyetlen folyamatnak ábrázolt ördögűzésről, illetve az ezt végző katolikus papokról is. A német Rekviem vagy a román A dombokon túl a vallási dogmák túlzásairól szólnak, azonban a nyugodt Kodet atya kifejti, milyen bonyolult eljárás is az ördögűzés. A szertartást eleve komoly kutatás előzi meg, mivel, ahogy a pap is bevallja, nagyon könnyen össze lehet téveszteni a démoni megszállottságot a mentális rendellenességekkel. Az atya ezzel pedig élesen elhatárolja a sötét középkort és a jelent, hiszen régen az mentális betegségeket a Sátán munkájának tartották. A higgadt, jókedélyű Vojtěch Kodet beszédében viszont nyoma sincs ennek a radikális és szűklátókorű eszmének. Kodet atya tárgyilagosan, objektíven tárja elénk, hogyan működik egy ilyen ördögűzés, és tudatosítja, hogy az élet élvezete nem ördögtől való dolog. Sőt a démoni megszállás ellen leginkább azzal lehet harcolni szerinte, hogy az ember elfogadja Isten ajándékát, azaz az életet, és a boldogság felé törekszik. Vagyis nem a bűntől rettegve él, hanem a kegyelem örömében. Hiszen a rettegés és a félelem biztosítja Kodet atya elmondása szerint a gonosz szellem számára a legcsalogatóbb „gazdatestet”.

Tehát Jan Rendl filmje szimpatikusan, sőt hétköznapi, rejtőzködve élő hősként mutatja be az ördögűző papot, aki ezt a tevékenységet, amellett, hogy őszintén hivatásának tekinti, ugyanolyan munkának is fogja fel, mint bármi mást. Az atya, illetve „szakmája” különlegességét pedig – s ezáltal válik kreatív dokuvá az „Egy ördögűző tapasztalata” – Rendl azzal hangsúlyozza ki, hogy az alapvetően interjúformában előadott információkat megszakítja fekete-fehér képekkel, melyeken Kodet atya a távolban fák között járkál a kertben, rajta barna köpenyével, fejére húzott csuklyával. Így pedig valóban úgy néz ki, mint egy mitikus, renegát hős, egy jedilovag.

Hasonlóan kreatív eszközökkel teszi líraivá és szubjektívvé az univerzális témáját a már említett ¡Vivan las Antipodas!. Mely már abból a szempontból is multikulturális alkotás, hogy az orosz Victor Kossakovsky készítette Chilében, Hollandiában, Argentínában, Kínában és Németországban. Az Antipodas különlegessége azonban nem ebben, hanem formai megoldásában rejlik. Fő koncepciója azon az egyszerű kulesovi elven alapszik, hogy egymástól távol levő minőségeket egy térbe és időbe hozzunk a film médiuma segítségével. Kossakovsky a Föld különböző féltekéin, geometriailag éppen ellentétes pontjain elhelyezkedő tájait, országait kereste fel (az „antipodas” szó is erre utal), és rögzítette kiválasztott csoportok vagy tájegységek életképeit. Azonban amivel összeköti ezeket, az a vágáson túl a páratlanul gyönyörű (illetve azért Pálfi György Taxidermiájában már látott) kameramunka. Victor Kossakovsky úgy lép át a Föld egyik féltekéjéről a másikra, hogy elfordítja a kameráját, és egy frappáns svenkkel finoman, lassan átsiklik a homokos argentin tájról a sanghaji betonrengetegbe, áthaladva a talajon, a folytonosság érzetét sugallva (ahogy azt Pálfi is tette, csak kicsiben: az egyik szobából a másikba). Így valóban olyan érzetet teremt a ¡Vivan las Antipodas!, mintha a Föld egyetlen tájegység vagy város lenne, s tényleg úgy érezzük, hogy problémáink, gondolataink, tetteink és mindennapjaink mindannyiunknak ugyanazok.

Általános érvényű, a dolgok alapjait érintő filozofálgatásba bocsátkozik a kanadai Mike Hoolboom is a 2003-as Imitations of Life-ban, mely szintén az emberiséget érintő kérdéskörrel foglalkozik. Az Imitations of Life azonban egy, nagyon fontos témakört jár körbe, s megpróbálja megérteni, miért élünk a képek, pontosabban a film médiumának bűvöletében. Tulajdonképpen Hoolboom műve szintén egy Pálfi György-alkotásra emlékeztet: a 2012-es Final Cutot előlegezi meg. Az Imitations of Life-ban ugyanis az alkotó szinte kizárólag archív felvételekkel és filmrészletekkel dolgozik. Ahogy Pálfi későbbi munkájában egy térbe hozza össze a Casablanca és Forrest Gump hőseit, úgy a Dühöngő bika Robert De Nirója, Ingrid Bergman és a Rakparton Marlon Brandója kacsintanak egymásra.

De rendkívül eredeti módon használja a kanadai rendező a Terminator 2, A légy, a Délidő, az Alien, a Sztalker és a Tükör képeit is. Mike Hoolboom szerint minden mozifilmnek és mozgóképi alkotásnak az a lényege, hogy általuk valahogy kordában tartsuk a múltat és a jövőt. Azaz a filmeket a „megsemmisülés terrorja” és az „emlékezés terrorja” hatja át, melyek az embert végig kísérik egész életén át. A gyermek már a járókában a jövőbe tekint, és ugyanez a gyermeki kíváncsiság, ez a jövőismerés leküzdhetetlen, szinte már őrjítő vágya hajtja A légy tragikus sorsú hősét vagy a Sztalker vándorait is. Ha kicsit túl elvont és csapongó alkotás is, de mindenképp különleges és zseniálisan megszerkesztett kreatív doku az Imitations of Life, nem érdemes kihagyni!

Az idő problémájával foglalkozik, csak más perspektívából, de hasonló stílusban a szintén kanadai (és svájci) illetőségű Peter Metter is a The End of Time-ban. Az Imitations of Life-ra kísértetiesen emlékeztető mű „elődjéhez" híven szuggesztív és lenyűgöző tud lenni. Ahogy a ¡Vivan las Antipodas!, úgy az End of Time is a világ különböző országaiból vág be jeleneteket, életképeket, interjúkat, hogy felfedje, milyen hasonlóságok és különbségek vannak az egyes kultúrák időérzékelésében. Szimbolikus erejű és nagyon hatásos, frappáns ütköztetés a svájci kutatóközpont, a részecskegyorsító CERN és Hawaii lávafolyamának egymás mellé helyezése, avagy egy filmben szerepeltetése. A megszólaló CERN tudós Einstein téziseit hozza fel az idővel kapcsolatban, és mint tudjuk, a kísérletek arról szólnak, hogy elemi részecskéket (protonokat, elektronokat, vagy még ezeknél is kisebb egységeket) gyorsítanak fel elképzelhetetlen sebességre, modellezve különböző, atomi szintű folyamatokat is. De ami az atomban ilyen gyors, ennyi energiát rejt magában, az szabad szemmel nézve lehet, hogy alig mozog, akár a láva. Pedig a lávát is ugyanazok a nagysebességgel mozgó elemi részecskék alkotják, melyeket a CERN-ben gyorsítanak fel. Az idő percepciója attól függően változik tehát ebben az esetben, hogy milyen „nagyításban" látjuk a dolgokat.

The End of Time

Már sokkal inkább helyi jellegűvé válik a Verano de Goliat („Goliat nyara”) című mexikói fikciós dokumentumfilm. Nicolás Pereda 2011-es műve akár a magyar Budapesti Iskola nevű hetvenes-nyolcvanas évekbeli dokumentarista irányzat tagja is lehetne, hiszen koncepciója nagyon emlékeztet Tarr Béla Családi tűzfészekjére vagy még inkább Schiffer Pál A pártfogolt című alkotására. Pereda egy kis mexikói falu, Huilotepec egy tipikus, mégis különös családjának életéből mutat be epizódokat. A doku különlegessége, hogy mint Tarr, Schiffer vagy Ember Judit (Fagyöngyök), Nicolás Perada is vegyíti a dokumentumfelvételeket és az újra megrendezett, „eljátszott élet” jeleneteket. Mert van olyan is, hogy egy adott szereplő nem önmagát alakítja, hanem egy másik karaktert, aki persze közel áll a saját személyiségéhez is. Így a „Goliat nyara” egyszerre hiteles dokumentáció, reflexív dokumentumfilm és családi-szerelmi (melo)dráma is.

A Verano de Goliat emiatt az erős fikciós és reflexív vonulata miatt még inkább az első, szubjektív-lírai csoportba sorolható, de már Nicolás Pereda művével áttértünk a másik, objektív, partikuláris problémákat elemző filmek által alkotott kategóriába is. Melynek egyik legklasszikusabb tagja a Foreign Parts, a francia rendezőnő, Verena Paravel és az amerikai J. P. Sniadecki dokumentumfilmje New York Willets Point nevű ipari negyedéről, mely 2008-2009 között teljesen átalakult. A több milliárd dolláros projekt keretében a lepukkant környéken hoteleket, sportlétesítményt, iskolát és parkokat építettek. Ami persze így elsőre leírva jónak tűnik, hiszen ki ne szeretne egy roncstelep helyett zöld fűt, boldog futókat és nevető diákokat látni? Azonban ennek meg van az ára.

A Foreign Parts egy roncstelep utolsó napjait követi végig annak fantomszerű lakóival. Látjuk, hogy ezek a munkások, hajléktalanok, akik itt keresnek aprópénzt, ugyanolyan emberek, mint akik a parkok, hotelek és iskolák kényelmét fogják élvezni. Azonban a bürokrácia és a pénz világa nem tűri ezt az esztétikailag valóban nem szép „szégyenfoltot” New York köntösén. Így ismét az rajzolódik ki a Foreign Partsban, hogy a nagy becsben tartott, mindenki által ajnározott Amerikai Álom csak bizonyos elitréteg számára elérhető, de legalábbis a mélyszegénységben élők csupán ábrándozhatnak róla. Sőt útjában állnak, jelenlétükkel rontják az ország, a város imázsát. A rendezőpáros dokuja keserű, melankolikus búcsú az emberségtől, és körkép az embertelenségről.

A lehetőségek bezárulásáról szól a cseh Martin Dušek K oblakům vzhlížíme („Bámulunk a felhőkbe”) című, a Jihlavai Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál fődíját elnyerő doku is. Ez a Forman-féle iróniát nem nélkülöző dokumentumfilm nagyon ismerős lesz a magyar fiatalok számára is, mert amellett, hogy specifikusan cseh közegben játszódik, Kelet-Európában általánosan jelenlevő társadalmi problémával kerül szembe a néző Dušek művének megtekintése alkalmával. A film főszereplői olyan huszonéves fiatalok, akik nem is annyira lázadásból, mint inkább külső kényszerítő erők hatására normális munka helyett autójukat tuningolják, és gyorsulási versenyeken vesznek részt.

Rendkívül szürreális, hogy az egyik jelenetben a főszereplő srác targoncás munkáért teper egy ipari telepen, míg a másikban már dübörög a rave és a techno a felspoilerezett, zöld neonnal megvilágított, éjszakában süvítő spéci kocsijában. Éles kontrasztban áll a hobbi és a munkanélküliség egymással, és arra az abszurditásra hívja fel a figyelmet, ami Magyarországon jelenleg is ólomsúllyal nehezedik az iskolákból kikerülő pályakezdőkre: hogy hiába áll e még szinte kölyökkörű fiúk és lányok előtt az élet, mivel túlságosan magasan van a léc a munkáltatóknál, a huszonévesek csak tengnek-lengnek, pontosabban ide-oda dübörögnek-zötykölődnek egész nap. Ami pedig még dühítőbb az egész szituációban, az az, amit az egyik lány el is mond: semmi értelme „tisztességes” munkát vállalni, mivel annyi pénzért, amennyiért egy bolti eladóként robotolna, nem éri meg. Inkább választják a gyorsulási versenyek adrenalindús pörgését.

S látszólag mindenki annyira holtnyugodt és úgy élvezi az életét, mint a Fekete Péter fiataljai az 1960-as években. Miként Miloš Forman művében, úgy a „Bámulunk a felhőkbe” című doksiban is egyszerre tragikus és abszurd ez a létállapot, melyre az éles generációs konfliktust felvázoló jelenetben az említett fiú édesanyja direkten reflektál is.

Már sokkal inkább tragikus élethelyzeteket ábrázol Liwaa Yazji, szíriai rendezőnő műve, a Maskoon (szabad fordításban: „Kísértetjárás”). Szíriai rendezőnő? Ez így leírva a közelmúlt eseményeire gondolva meglehetősen bizarr párosításnak tűnhet, és igen, a Maskoon, a szíriai menekültválságot elemzi, de egészen más perspektívából. Liwaa Yazji bizony Szíriában, helyben forgat, és megmutatja a kételkedőknek is, hogy ebben a térségben háború tombol, nem „gazdasági kényszerből" szánják rá magukat „nagy nehezen” az emberek a menekülésre. Sőt nem is kellene az idézőjel, mert bizarr módon a Maskoonban megkérdezett hétköznapi emberek arról beszélnek, hogy nem akarják elhagyni hazájukat, nemcsak a veszély miatt. Abban reménykednek, hogy egyszer majd vége lesz a pusztításnak, és elkezdhetik az újjáépítést.

A Maskoon egy lakásában rekedt házaspár és egy fiatalember történetére koncentrál, be-bevágva az interjúk közé olyan háborús, direct cinemás eszközökkel rögzített képeket, melyek európai ember számára szerencsére csak a második világháborúból ismerősök. Egy nyüzsgő városban hirtelen megszólalnak a szirénák, spontán bombázás, támadás indul, fegyverropogás hallatszik, a tömeg egy emberként fut valamilyen menedékbe. Ahogy az interjúalanyok elmondják, az életük gyakorlatilag „házi őrizetben” telik a háborús helyzet miatt. Mind privát börtönükben tengődnek, állandó készültségben. A megkérdezett fiatalember is mosollyal arcán, de azért kétségbeesetten mondja, hogy nem akar azért örökké úgy élni, hogy a ruháit a saját lakásában dobozokban tartja, mintha bármelyik pillanatban mennie kellene.

Mert, mint arról az interjúalanyok tudósítanak, menekülni nemcsak morális és érzelmi szempontból nehéz, hanem gyakorlati akadályai is vannak mindennek. Vannak bátor vállalkozók, de ők gyakorlatilag orosz rulettet játszanak az utcákon fel-feltűnő katonákkal, vagy a háztetőkön rejtőző mesterlövészekkel. „A háború elvileg azért folyik, hogy megvédjék a civileket, de valójából pont a kivégzésük a cél” – mondja az egyik szereplő.

A Maskoon tehát kijózanító doku, mely megválaszolja a sokak által feltett kérdést, hogy miért jönnek Szíriából Európába annyian, s miért engedik át a szíreket a határokon sokkal előbb, mint más országok bevándorlóit.

Háborús borzalmakról és diktatúráról mesél a Maidan is, melynek főszereplői viszont már itt, a szomszédban adták életüket azért, hogy szimbolikusan Európába meneküljenek. Az ukrán Szergej Loznitsa a 2013 novemberétől 2014 februárjáig tartó kijevi tüntetést és – így majd két év távlatából azt mondhatjuk – véres forradalmat dokumentálta. Ha még emlékszünk rá, 2013 késő őszén a hírek arról szóltak, hogy Kijev főterén, a Majdanon (innen a film címe) tüntetők (illetve a Jevromajdan szervezet) gyülekeztek, akik a korrupt ukrán elnök, Viktor Janukovics ellen és az európai integrációért szólaltak fel. (Janukovics ugyanis már tárgyalásokat kezdett volna az Európai Unióval, azonban egy Vlagyimir Putyintól kapott kedvező ajánlat miatt visszatáncolt.) Janukovics persze sokáig nem engedett, és 2014 elején törvénybe iktatta a tüntetők törvényen kívül helyezését. Melynek eredménye a február közepi „ostromállapot” lett: a kivezényelt rendőrök illetve katonák összecsaptak a szintén felfegyverzett civilekkel. Ami több, mint száz halálos áldozattal, sérülttel, és legalább ennyi személy eltűnésével járt.

A Maidan ezeket az eseményeket elemzi, és amellett érvel, hogy hiába győzött a tüntetők ügye, a hősökként tisztelt áldozatok életét semmi sem kompenzálja. Ezért a film meg sem említi a Jevromajdan és Janukovics közti megegyezést, ami az egész eseménysorozatot lezárta, hanem a gyászoló, a halottakat hőssé avató tömeg éneklésével fejeződik be.

S a Maidannak ebben rejlik az ereje. Szergej Loznitsa nem avatkozik be, csak rögzíti a tüntetést, az elképesztő módon kitartó és elképesztően fiatal forradalmárok helytállását, ám a szerkesztés révén ez az alkotás is egy nagyon izgalmas történetté áll össze. Ami persze ugyanakkor, ha belegondolunk, hogy tőlünk pár száz kilométerre zajlott, és hozzánk hasonló (fiatal)embereket gyilkoltak meg a korrupt oligarchia rendelkezései miatt, megfagy bennünk a vér. Mert olyan képeket láthatunk, melyek bár ismerősek a híradókból is, de így, testközelből, ennyi ideig és ilyen intenzíven még biztos nem tapasztalhattuk meg a forradalmat, mint a Maidanban. Tehát mindenképp érdemes erre a filmre is sort keríteni a DAFilms válogatásából, egyszerre lenyűgöző és borzalmasan sokkoló élmény.

The Serbian Lawyer

Persze a polgárháború és a krími válság csak ezután következett, és sokan tartottunk tőle, hogy a 2014-es események nagyobb volumenű krízissé terebélyesednek. Ahogy annak idején a Jugoszlávia felbomlását követő délszláv háború kapcsán is sokan fejezték ki aggodalmukat, hogy a szomszédos országban véres polgárháború és etnikai tisztogatás zajlik. Az 1990-től egészen a 2000-es évekig húzódó etnikai és vallási konfliktusok, illetve az ezek alatt zajló etnikai tisztogatások a történészek szerint a nácik rémtetteihez mérhetők. A fő bűnösöknek Slobodan Milošević szerb vezető, Radovan Karadžić boszniai szerb nacionalista vezető és Ratko Mladić szerb katonai vezető bizonyultak, akiket Hágában, a Nemzetközi Bíróságon vontak felelősségre tetteikért (legfőképp a srebenicai népirtásért).

Aleksandar Nikolic szerb rendező The Serbian Lawyer című filmje ezt a konfliktust, illetve a bűnösök felelősségét vizsgálja egészen különleges módon, nagyon felkavaró perspektívát választva. Ugyanis annak a védőügyvédnek (Marko) a drámáját mutatja be, aki harcolt a nacionalista rendszerek vezetői, a népirtással vádolt bűnösök ellen, ám Hollandiában hivatásából kifolyólag épp Karadžić és Milošević védelmére rendelik ki őt.

A Serbian Lawyer remek drámát kreál erre a dilemmára alapozva, mely akár a nemrég bemutatott Kémek hídjából is ismerős lehet. Avagy olyan morális kérdések merülnek fel Aleksandar Nikolic dokujában, mint, hogy mit tegyen az ügyvéd, ha hivatása és erkölcsi tartása, saját meghurcoltatásai kerülnek szembe egymással. Lehet-e pusztán munkaként tekinteni egy olyan ügyre, melyben személyesen is érintett az ember? Sőt, egyáltalán miféle hivatás az, amiben a nyilvánvaló bűnöst, a megtestesült gonoszt mentegetjük? Ez utóbbit állítólag sokszor szegezik Markónak, akinek már származása miatt is nehéz volt érvényesülnie Hollandiában. S mint a film főszereplője elmondja, ő maga is sokszor kételkedett, vívódott, s magyarázta magának, hogy ez csupán munka, nem szabad érzelmileg belekeverednie az ügybe. Ami, lássuk be, nagyon nehéz feladat, ha éppen a tárgyaláson érvelni kell a gazemberek mellett.

Szinte ugyanezek a morális kérdések vetődnek fel a The Specialist: Portrait of a Modern Criminal című 1999-es izraeli dokumentumfilmben, mely a hírhedt Adolf Eichmann náci háborús bűnös 1961-es perének anyagából szerkeszt egy drámai művet. Rony Brauman és Eyal Sivan művét a híres filozófus, Hannah Aarendt Eichmann Jeruzsálemben című munkája ihlette, és a rendezőpáros ennek kapcsán kezdett el kutakodni az 1961-es perrel kapcsolatban. Ritka kincsre bukkantak, hiszen 350 órányi felbecsülhetetlen értékű filmes anyagot találtak a jeruzsálemi tárgyalásról.

A Specialist tehát kizárólag archív felvételekből építkezik, a vágás, illetve néhány ambient zenei betét a film alkotóinak keze munkája. Ám a végeredmény így is meghökkentő, sokkoló, pedig csak a sztori keretezése stilizált (Eichmann üres tárgyalótermi fülkéjét láthatjuk), a többi részben hosszas érvelések, tanú kihallgatások tárulnak a néző elé. Egy hollywoodi film esetében ez lehet, rém unalmas lenne, és biztosan elaludnánk a 350 órás teljes anyagon is. De Brauman és Sivan rendkívül jó dramaturgiai érzékkel választotta ki a legizgalmasabb részeket a felvételekből, karaktert adva a náci bűnösnek és az izraeli bíróságnak is.

The Specialist: Portrait of a Modern Criminal

A Specialist pedig "csak" tárgyalótermi dráma, mégis kreatív szerkesztése miatt félelmetes nézni. Ugyanis hiába tudjuk, ki volt Eichmann, ugyanolyan egyszerű emberként áll a filmben előttünk, mint a Bruno Ganz által megformált Hitler A bukás című 2004-es játékfilmben. A volt náci tiszt a szenvedélyes, sőt arrogáns ügyésszel és bírókkal szemben higgadt, tárgyilagos figura marad, és bár tudjuk, milyen aljasságokat követett el, bizarr módon elkezdjük sajnálni ezt az öregembert, aki megpróbál kiállni az általa vélt igazságért. Mármint, hogy ő közvetlenül nem felelős egy ember haláláért sem, és, hogy csak parancsot teljesített, ki kellett zárnia a saját elveit, nézeteit – melyek szerint elmondása alapján ő biztosan nem viszi véghez a népirtást. Persze nem szabad, hogy megtévesszen minket Eichmann karizmája, hiszen mégis csak egy SS-tisztről van szó, aki vezényelte a nácik gaztetteit. Így a tárgyalása nemcsak magát a tárgyalást dokumentálja, hanem azt a problémát is, ami miatt a nácik hatalomra kerülhettek: a tömegmanipuláció működésmódját. Avagy Eichmann Hitlerhez hasonlóan kiváló szónok, és nagy meggyőzőerővel próbál mellébeszélni, kivágni magát, legjobbat kihozni a helyzetből.

S végül, de nem utolsó sorban a tömegmanipulációt elemzi a chilei MAFI nevű dokumentumfilmes csoport által készített Porpaganda című film is, mely az eddig felsorolt alkotásokénál könnyedebb stílusban adja elő komor témáját. Chiléről európai emberként bizonyára kevesen tudunk annál többet, amit földrajz és történelem órán lopva megtanítottak. Talán még azt sem nagyon realizáltuk, hogy a náci Németország, a sztálini Szovjetunió, a maoista Kína vagy a vörös khmerek által uralt Kambodzsa mellett Chilében regnált a világ egyik legvéresebb kezű diktátora (Augusto Pinochet), és az ország sokáig (1988) a katonai despoták irányítása alatt állt.

Ám, mint az a Propagandából kiderül, kereszténydemokrata és szocialista pártok párharcának színteréül szolgáló demokratikus Chilében sincs azért minden rendben. A MAFI alkotói úgy vágták össze a különféle elnöki kampányokról és az ezekkel párhuzamosan zajló demonstrációról készült felvételeiket, hogy a lepel lehulljon a politikusok képmutatásáról. Így, filmen látva, tőlünk nagy távolságba kalandozva jövünk rá, milyen nevetségesek és manírosak is a politikai vezetők kampányfilmjei. Az egyik rapszámba öntött propagandafilm például annyira rossz már, hogy önkéntelenül is felnevetünk. De nem kevésbé abszurd a politikusok arcára kirajzolódó, láthatóan műmosoly.

A politikusok üres frázisaival éles kontrasztban állnak a jórészt fiatalokból álló tüntetőcsoport tagjai. A tüntetések a korrupcióból és a mellébeszélésből kiábrándulva szerveződnek, hogy megkerülve a közvetett rendszert, direkt párbeszédet folytassanak a hatalommal, saját érdekeiket képviseljék az emberek. Ez a megmozdulás pedig számos európia nép számára is példamutató, hiszen, ahogy az egyik megkérdezett, harcias tüntető lány kifejti, csak és kizárólag magukra számíthatnak, mivel a „képviselőik” valójában nem képviselik az embereket.

Ez lenne hát a DAFilms 2015-ben bemutatott legjobb filmjeinek lajstroma. Az összkép rendkívül színes, és rendkívül érdekes témákkal találkozhatunk, ha megtekintjük a kínálat dokumentumfilmjeit, legyen bár szó merengősebb, filozofálgatós alkotásokról, vagy felkavaró aktualitásokról. Aki az ünnepek alatt, vagy a két ünnep között is igényes időtöltésre vágyik, mindenképp látogasson el a DAFilms eseményének oldalára, és böngésszen e különleges, remek dokuk között!

 

Az esemény itt tekinthető meg: Best of DAFilms 2015.

 

Docs Against Gravity presents: Masterclass of Werner Herzog, rendező: Werner Herzog, Lengyelország, 168 perc, 2010.

Masterclass – Peter Tscherkassky, rendező: Peter Tscherkassky, Csehország – Ausztria, 86 perc, 2014.

Still Born, rendező: Åsa Sandzén, Svédország, 9 perc, 2014.

Zkušenost exorcisty, rendező: Jan Rendl, Csehország, 17 perc, 2011.

Imitations of Life, rendező: Mike Hoolboom, Kanada, 75 perc, 2003.

The End of Time, rendező: Peter Mettler, Kanada – Svájc, 109 perc, 2012.

Naked Island, rendező: Tiha K. Gudac, Horvátország, 76 perc, 2014.

Verano de Goliat, rendező: Nicolás Pereda, Mexikó, 78 perc, 2011.

Foreign Parts, rendező: Verena Paravel, J. P. Sniadecki, Franciaország – Egyesült Államok, 80 perc, 2010.

K oblakům vzhlížíme, rendező: Martin Dušek, Csehország, 66 perc, 2014.

Maskoon („Kísértetjárás”), rendező: Liwaa Yazji, Szíria, 113 perc, 2014.

Maidan, rendező: Szergej Loznitsa, Ukrajna-Hollandia, 128 perc, 2014.

The Serbian Lawyer, rendező: Aleksandar Nikolic, Szerbia, 83 perc, 2014.

The Specialist: Portrait of a Modern Criminal, rendező: Rony Brauman, Eyal Sivan, Izrael, 120 perc, 1999

Propaganda, alkotó: MAFI, Chile, 61 perc, 2014.

¡Vivan las Antipodas!, rendező: Victor Kossakovsky, Chile, Argentína, Németország, Hollandia, 104 perc, 2011.

Magyarországon a forgalmazó hozzájárulásának hiányában sajnos nem érhető el ingyenesen az esemény keretében.

nyomtat

Szerzők

-- Benke Attila --

Benke Attila az ELTE Bölcsészettudományi Karán végzett 2012-ben filmtudomány mesterszakon, ugyanitt 2016-ig a Filozófiatudományi Doktori Iskola Film-, média- és kultúraelmélet programjának hallgatója volt. Jelenleg filmkritikusként, újságíróként, szerkesztőként tevékenykedik számos kulturális folyóiratnál és portálnál, valamint filmes műfajelméleti kutatást végez, és magyar filmtörténettel is foglalkozik.


További írások a rovatból

Denis Villeneuve: Dűne – Második rész
Anna Hints: Smoke Sauna Sisterhood
Prikler Mátyás: Hatalom

Más művészeti ágakról

Paweł Pawlak: Ancsa, avagy vázlatok tüsszögő svájcisapkával, Pagony, 2024
Händel: Alcina. Marc Minkowski felvétele
(Nép)mesék és kisebbségi diskurzusok Szegeden


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés