bezár
 

színház

2016. 09. 29.
Gogol felsőfokon
Egy őrült naplója a Jurányiban
Vannak olyan talányok, amelyek megfejtésével időnként mindannyian próbálkozunk. Ilyen például az is, hogy vajon mi őrültünk-e meg, vagy a világ körülöttünk? Gogol 1834-es története, az Egy őrült naplója is erre igyekszik választ találni, és most, 2016-ban talán aktuálisabb, mint eddig bármikor, ahogyan erről a Jurányi Ház produkciója is tanúskodik.

Axentyij Ivanovics Popriscsin voltaképpen bármelyikünk lehetne, elvégre nem más ő, mint egy tipikus gogoli figura, ilyesformán pedig egy tipikus kisember. A különbség talán annyi, hogy amíg mi szüntelenül próbáljuk körülsáncolni a normalitás határait – mintha csak lehetséges volna – és igyekszünk a körön belül maradni, addig a címzetes fogalmazó nem azzal törődik, hogy beilleszkedjen egy valóságosnak elkönyvelt világba, éppen ellenkezőleg: szabadságra vágyik, menthetetlenül. Több akar lenni, mint mások, és ezért melyikünk is hibáztathatná?

A csinovnyikság minden vonását magára öltő kishivatalnoknak ugyanis végtelenül egyszerű sors jutott: nincs más dolga, mint minden egyes nap bevánszorogni a minisztériumba és tisztán tartani a kegyelmes úr asztalát, foglalatosságának legizgalmasabb momentuma, amikor kihegyezheti a tollakat. Saját bevallása szerint régen ott is hagyta volna az egész kócerájt, ha a szolgálat nem volna olyan előkelő. És mi történik a munka befejeztével? Semmi. Vissza az otthonnak nevezett egérlyukba. Talán ez a semmittevés adja meg a löketet a fantáziának, amely egyre nagyobb vehemenciával kebelezi be az értelmet, míg csak erőtlen foszlányok maradnak belőle. Popriscsin beleragadt a mókuskerékbe, és ahelyett, hogy fékezni próbálna, egyre gyorsabban és gyorsabban fut. Bukása szükségszerű.

Ugyanakkor fejében kétségtelenül rend van, méghozzá akkurátus, egyes pillanataiban már-már ijesztő alapossággal tud megnyilatkozni saját érzéseiről, vágyairól, céljairól. És itt találhatjuk a probléma gyökerét: viselkedése mindaddig megfelel a normalitás bármely értelemben vett fokmérőjének, amíg külső impulzusok be nem hatolnak szűkre szabott világába. Mert hiába van az ő tudatában szigorú tisztaság, ha a világ kaotikussága ellen nem képes védekezni. Vitatkozhatnánk, hogy Popriscsin vajon a saját elméjének vagy az őt lekicsinylő környezetének áldozata, de egyértelmű választ aligha találnánk.  Csak annyi a bizonyos, hogy áldozat.

Egy őrült naplója 2.

Az egy őrült naplója azonban nem csupán egyetlen ember téboly felé vezető útjáról, sokkal inkább a kérdésekről szól: ki dönti el, hogy melyik emberből lesz kegyelmes úr? Ki határozza meg a szerepeket? Eleve el volna rendelve minden? Vagy csupán egy elnyomással dicsekvő bürokratikus rendszer hozta világra a címkéket, amelyeket most már muszáj felragasztani? És ha már a homlokon a felirat, nem is lehet eltűntetni, hiába vakarjuk véresre a bőrt? Mikor lehet szabad az ember? A függetlenség létezik egyáltalán, vagy mindenki rab csupán? A rendszeré vagy önmagáé? Ha a kétféle rabság összetalálkozik, van még remény egyáltalán? 

A kérdések tisztán és tűpontosan jelennek meg Keresztes Tamás és Bodó Viktor tolmácsolásában: egyetlen hamis félmozdulat vagy hanglejtés sem férkőzik be az előadás sűrű, velőig hatoló szövetébe. A rendezés nagyszerűen játssza egybe a realista, szürrealista és groteszk elemeket, a látszólag ellentétes stílusok kiforrott egységet alkotnak, teret adva a tragédiában rejlő humornak és iróniának, miközben a történet drámai éle egy percre sem halványul el. Bodó keze alatt élő anyaggá idomul az addig testetlen szöveg és elképesztő dinamikát diktál. Nincs azonban egyetlen rossz lépés sem, érezzük, hogy minden éppen akkor történik, amikor történnie kell.

Keresztes Tamás ismeri karakterének utolsó utáni gondolatát is: van Gogh-ot megidéző díszlete olyan erőteljesen predesztinálja a nyomorúságot, hogy már-már minket, nézőket is fojtogat a tér, amely a szemünk láttára fordul át egyik börtönből a másikba. Labirintus ez, amely nem ismer irgalmat: lehetetlenség kijutni. Popriscsin tudatállapota – merthogy ennek a kivetüléséről van szó – egyszerre torzítja és teszi funkcionálissá a kidőlt-bedőlt tákolmányt. Minden egyes szögnek feladata van, minden görbe vonal új történetet mesél a kishivatalnok életéből: a matt tükör, a fényt kizáró ablak, a málladozó festékréteg és a bármikor omlásra kész fal legalább olyan hangosan kiált felénk, mint maga Popriscsin.

Ebben a kis szobában csetlik-botlik, száguld, vagy éppen omlik össze Keresztes Tamás az őrült szerepében, Gogol sokat emlegetett köpönyege tökéletesen simul rá, nincs rajta egy apró gyűrődés vagy leszakadt gomb sem. Magányosan szónokol, bár alig van egyedül a színpadon: gesztusai elénk vetítik a kegyelmes úr lányát, a beszélő kutyát, a minisztériumi dolgozókat, a küldötteket, a birodalmi kancellárt, azaz a csinovnyik kisszerű életének kisszerű – olykor kitalált – szereplőit. Szinte tapinthatóvá válik, ahogyan a bomlott elme addig szabja az igaznak vélt információkat, amíg rá nem tudja húzni saját belső világára. Így lesz belőle spanyol király is, majd válik az inkvizíció mártírjává, ám cselekedni soha nem képes, így betokozódik az örökös veszteglés állapotába. Tragédiája abban rejtőzik, hogy míg saját elméjének foglya, addig kívülről, a valóságtól várja a megváltást.

Az, hogy a színészi játék bravúros, nem biztos, hogy eleget sejtet: Keresztes mimikájában, szemének egyetlen villanásában ott van minden, amit ennek a végtelenül elesett embernek a lelkéről mondani lehet. Amellett pedig, hogy az érzelmi skála végletei között egyensúlyozik szakadatlanul, maga hozza létre azt az izgalmas hanganyagot is, amelynek révén a looper, avagy a digitális felvevő, az előadás második főszereplőjévé lép elő. Az élőben rögzített, torzított és egymásba játszott zene Popriscsin ösztönös, igazi, korlátoktól megszabadított belső hangja, amely segítségével a hebehurgya szórakozottságtól eljut az eksztatikus állapotig.

Egy őrült naplója 3.

Az Egy őrült naplójáról lehetetlenség nem beszélni. Eleven témákat fektet a boncasztalra, miközben nem próbál meg izzadtságszagúan aktualizálni, sőt inkább valamiféle örökérvényűt igyekszik megteremteni. Nagy, kivételes találkozást láthatunk a színpadon, olyat, amilyennek ritkán lehet szemtanúja az ember. Kétség sem fér hát ahhoz, hogy az alkotók mindegyike felsőfokon beszéli Gogol összetett, megrendítő nyelvét.

Nyikolaj Vasziljevics Gogol: Egy őrült naplója


Játssza: Keresztes Tamás

Dramaturg: Róbert Juli

Asszisztens: Szakács Zsuzsi
Díszlet: Keresztes Tamás
Grafika: Nagy Gergő
Szakértő: dr. Zalka Zsolt
Producer: Orlai Tibor

 

Rendező: Bodó Viktor

 

Jurányi Ház

Bemutató: 2016. július 22.

Szeged, Thealter Fesztivál

Az előadás a Katona József Színház, a FÜGE, MASZK Egyesület (Szeged) és az Orlai Produkciós Iroda együttműködésében jött létre.

Fotók: Takács Attila

nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés