bezár
 

film

2017. 02. 07.
Lassítsd le önmagad!
Marco Del Fiol: A távolság, ami összeköt
Marina Abramović, a híres akcióművész eleddig a testét használta fel sokkoló happeningjeihez, azonban most Marco Del Fiol A távolság, ami összeköt című dokumentumfilmjében a művésznő számára bevallása szerint a testnél sokkal félelmetesebb lélek felé fordul.

Marina Abramović 1946-os születésű, szerb származású művésznő, aki élen járt abban, hogy a posztmodern határsértések csoportjába tartozó akcióművészetet felfuttassa, népszerűvé tegye. Abramović happeningjeiben meghatározó volt származása és családi élete. A második világháború utáni titói Jugoszláviában nevelkedett, így a tradicionális szerb kultúra és a kommunista rendszer közti feszültségben szocializálódott. Szülei, Danica Rosić és Vojin Abramović mindketten partizánként harcoltak a második világháborúban, és ez a katonai múlt meghatározta a szülői nevelést is. Azaz Marinának kemény gyermekkora volt, szigorú édesanyja rendszeresen verte őt, és még 29 éves korában is megszabta a művésznőnek, hogy este tíz után ne hagyja el a házat. Mint Marina Abramović elmondta, ezért míg Jugoszláviában lépett fel, minden mazochista performanszát este 10 előtt tartotta.

Leghíresebb előadása, akciója ebből az időszakból a Ritmus 0 (1974), melynek keretében a művésznő Nápolyban kiült közönsége elé, és azt az instrukciót adta a nézőknek, hogy váljanak résztvevőkké. Azaz bármit megtehettek Marinával, amit csak akartak, felhasználva a rendelkezésükre álló eszközöket (vágóeszközök, korbács, sőt egy töltött pisztoly). Így eleinte a művelt emberekből álló közönség csupán Abramović testrészeit mozgatta, ám a hat óra alatt gyorsan eldurvultak a résztvevők, és a művésznőt először szexuálisan inzultálták, levetkőztették, majd kárt is akartak tenni testében (valaki még a lőfegyvert is Marina fejéhez tartotta). Mikor azonban letelt a hat óra, Marina Abramović, az addig passzív, legfeljebb könnyező, félmeztelen„áldozat” felkelt, és elindult kínzói, a nézők felé – akik hanyatt-homlok menekültek előle. Így e happening legalább olyan hatású volt, mint Philip Zimbardo stanfordi börtönkísérlete, azaz rámutatott arra, hogy a társadalom „normális”, elvileg művelt, intelligens tajgai is vadálattá, bűnössé válhatnak egy extrém szituációban, mikor a hagyományosan elfogadott normák nem érvényesek. Avagy, ha mindent szabad, akkor az ember mindent ki is fog próbálni, még a gyilkosságot is.

Aztán persze, mikor Abramović Nyugatra költözött, megváltozott az élete, kikerült a diktatórikus édesanya fennhatósága alól, és találkozott élete nagy szerelmével, az Ulay nevű német ackióművésszel, aki az anya traumája mellett szintén nagy hatással volt Marina művészetére. Híres, közös performanszuk, mikor egymás szájából lélegeztek ájulásig. De szakításuk is emlékezetes happening formájában zajlott: a Kínai Nagyfal két ellentétes pontjáról elindultak egymás felé (összesen 2500 km-t gyalogoltak), hogy kimondják a „boldogító nem”-et. S egyik legfrissebb akciója (2010, New York) is Ulayhoz kötődött, melynek keretében Abramović 736 órán át, napi 8 órában ült egy teremben mozdulatlanul, ahol a közönség tagjai egyenként helyet foglalhattak vele szemben, s a művésznő szemébe nézhettek. Az egyik résztvevő pedig Ulay volt, akivel sok év után itt, ebben a szituációban találkoztak újra (a jelenet elvileg nem volt megrendezve, nem volt belekalkulálva a produkcióba).

A távolság, ami összeköt (2016). Fotó: Marco Anelli

„A világ annyira el van baszva, hogy már csak ezek segíthetnek. Az embereknek le kell lassulniuk. Ezekkel a gyakorlatokkal fejleszthető a tudatosságunk, jobban át tudjuk érezni, mi történik velünk” – mondta Marina Abramović egy interjúban a keleti, illetve brazil alternatív, népi gyógymódokról. A művésznő pályáján pár éve fordulat következett, és a testi performanszokról elkezdett átállni a lelki, pszichikai happeningekre, melyhez különböző, a lelket a testen keresztül gyógyító módszerekkel ismerkedett meg. Ilyen például az 512 óra című projektje, melyhez elemgyógyintézeteket látogatott, pszichoterápiás módszereket tanulmányozott, hogy a happening keretében a résztvevők által végezhető például meditatív tevékenységeket a legpontosabban rekonstruálja. Ennek egyik állomása volt Marco Del Fiol brazil dokumentumfilm-rendező műve, A távolság, ami összeköt, melyben Del Fiol Abramovićot követte brazíliai utazásán.

A távolság, ami összeköt érdekessége egyfelől az, hogy a művésznő kíséretében megismerhetünk különféle brazil gyógyítókat, akik sokszor fura, sokszor félelmetes módszerekkel szabadítják meg pácienseiket (vagy inkább híveiket, hiszen sok ilyen metódushoz hit kell) testi-lelki betegségeiktől. Az egyik első ilyen egy látszólag átlagos orvos, aki viszont nem konvencionális orvostudományi módszereket alkalmaz, nem ír fel gyógyszereket, és a „műtét” fogalmát is teljesen másképp kell érteni esetében, hiszen erősen megkérdőjelezhető higiéniai körülmények között, egészen elképesztően primitív eszközökkel (egy hagyományos szikével vagy vékony fémpálcával) hajtja végre az operációkat. Egyik betegének például szemgolyóját szinte kifordítva, kése élével kaparja meg szaruhártyáját a gyógyító.

És sok esetben egyébként eszünkbe juthat ezeket a bizarr módszereket nézve, hogy ezek az emberek, akik alávetik magukat az erősen kuruzslóknak tűnő orvosoknak, nem inkább áldozatok-e. S a kulcs többek között ez lehet ahhoz, hogy egy ilyen társadalomkritikus művésznő, mint Marina Abramović miért fordul érdeklődéssel, félig komolyan, félig ironikus távolságtartással a brazíliai gyógyítók felé. Abramović performanszaiban mindig egy áldozat volt, egy tárgy, aki másnak a kiszolgáltatottja. Az említett Ritmus 0-ában Marina testével tehetett meg bármit a közönség, míg a 2010-es, már szintén említett akciójában a tekintetek tárgyává, célponttá vált a szerb performer. S Marina Ulayjal folytatott akciói, így az egymás szájából lélegzés is az áldozatszerepet, az egymásnak való kiszolgáltatottságot hangsúlyozta.

A távolság, ami összeköt (2016). Fotó: Marco Anelli

A brazil gyógyítók esetében a betegség az, ami a pácienseket a Marina Abramović által mesterségesen létrehozott áldozatszerepbe kényszeríti. Hiszen tulajdonképpen ez a dokumentumfilm is egy újabb „performansz” a művésznőtől, minthogy félig-meddig külső szemlélőként, de mint később kiderül, nagyon sok, magában elaltatott traumával tulajdonképpen valódi betegként is közelít a gyógyítókhoz. Mint a filmben is elmondja, Marina a lelki szenvedést sokkal elviselhetetlenebbnek tartja, mint a testit. Abramović bevallása szerint bár minden egyes akciója során féltette az életét, de úgy állt hozzájuk, hogy túl fogja élni. És ne feledjük azt sem, hogy a testi performanszai tulajdonképpen lelki problémáit segítettek feldolgozni. Azaz Marina is bizonyos értelemben egy gyógyító, aki saját traumáit és persze közösségek „társadalmi betegéségeit" kezelte egy-egy akciójában. A 18 éven felülieknek! című 2006-os szkeccsfilmben például nem is Abramović a főszereplő, hanem a szerb, balkáni, szexuális tartalmú kulturális sztereotípiák, melyeket direkt eltúlozva, komikus formában támad meg saját kisfilmjében a művésznő, ezzel kísérletet téve arra, hogy kikúrálja ezeket az uniformizáló sémákat saját és saját kultúrája kollektív pszichéjéből.

A távolság, amely összeköt mégis azért volt újszerű a művésznő számára, mert ezúttal nem a művészet, hanem az orvoslás eszközeivel vált maga Marina Abramović is „tárggyá”, beteggé, akinek a lelki bajait felfedik. A filmben ugyan Marina lelki világához ismét a testén át juthatunk el, hiszen a brazil gyógyítók a pszichét az anyagon, azaz a testen keresztül közelítik meg, ám most nem áll Marina rendelkezésére a művészet védőburka. A kezelések során Marina Abramović is egy test, akiben ott lakozik a traumáktól meggyötört ember. Így ezúttal nem egy tudatos performanszban, hanem valódi érzelemkitörésben láthatjuk Abramovićot. Egyik kezelés során például a hipnózishoz hasonló módszerrel kerül más mentális állapotba, mikor a tudatalattijába száműzött elfojtások felszínre törnek, és egy tojást kellene összetörnie kezével. Ez a művelet azonban nem megy Marinának, aki sírva fakad, nem bírja a fájdalmat. Avagy a lelki frusztráció és gyengeség ebben a szituációban testi frusztrációban és tehetetlenségben nyilvánul meg, igazolva így ha nem is az alternatív gyógyítás működőképességét, de mindenképp a test és a lélek bajainak szoros kapcsolatát.

A távolság, ami összeköt (2016). Fotó: Marco Anelli

Azaz A távolság, amely összeköt azért nagyon izgalmas alkotás, mert megismertet Marina Abramović-csal, az emberrel. S Marco Del Fiol műve rávilágít arra a jelenségre, hogy még a transzgresszív Abramovićnál is vannak bizonyos határok, melyeket nem, vagy nem mindig lép át. A 2010-es performanszánál persze azért előtört Marinából az őszinte érzelem, mikor Ulay, egykori szerelme ült le vele szemben, de alapvetően Abramović mint művész jelent meg a közönség előtt. És még ő, Marina Abramović, a nagy határsértő is személyes élményeiből táplálkozó, sokszor a meztelenség és a testi kontaktusok miatt nagyon intim happeningjeiben sem engedi be a műalkotásba az ő teljes személyiségét, az ő emberi valóját. Így azért is fontos számára, hogy felkeresse ezeket a gyógyítókat, hogy szembenézhessen önmagával, és talán még személyesebbé tegye akcióit. Avagy A távolság, ami összeköt is előrevetíti Marina Abramović művészi megújulását, melyhez saját lelkén át vezethet az út.

Marco Del Fiol dokuja tehát elsősorban Marina Abramović miatt érdekes, főleg azok számára, akik ismerik a művésznő művészetét, hitvallását, pályáját. Akik viszont „újoncként” ismerkednek Marina Abramović-csal, azok valószínűleg kevésbé fogják értékelni és érteni A távolság, ami összeköt képsorait. Sőt, bár Marina szándéka nem az, hogy nevetségessé tegye ezeket a tradicionális orvoslással foglalkozó embereket, nem kuruzsolónak akarja beállítani őket, hanem saját testét felhasználva mintegy bizonyítja a módszerek működőképességét, azonban ezt a nyitottságát, lelkesedését nem mindenki fogja értékelni. Így aki sem az alternatív gyógyításra, sem Marina Abramović művészetére nem nyitott, az valószínűleg egyáltalán nem fogja szeretni Marco Del Fiol dokumentumfilmjét. Ezért csak azoknak javasolt megtekintése, akik nyitottak a művésznő gondolataira

Azt persze le kell szögezni, hogy Marina lassítással és az ember jobbá válásával kapcsolatos elképzelései ott vannak a különféle gyógyítók módszereiben, tehát lényegét tekintve A távolság, ami összeköt képes útravalót adni azoknak is, akik nem hisznek sem az alternatív orvoslásban, sem Marina Abramović művészetében. Hiszen, ha képesek vagyunk mi is kiszakadni a konvencionális nyugati rohanó és rothadó világból, és szánunk legalább néhány nyugodt napot önmagunkra, önmagunk megismerésére, garantáltan tisztábban fogjuk látni, merre kell tovább mennünk, és milyen sebességgel.

A távolság, ami összeköt (2016). Fotó: Marco Anelli

 

A távolság, ami összeköt (Space in Between: Marina Abramović and Brazil)

Színes, feliratos brazil dokumentumfilm, 86 perc, 2016.

Rendező: Marco Del Fiol

Forgatókönyv: Marina Abramović, Marco Del Fiol, Fabiana Werneck Barcinski

Producer: Marco Del Fiol

Vágó: Marco Del Fiol

Szereplők: Marina Abramović

Bemutató: 2017. február 2.

Forgalmazó: ADS Service Kft.

Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott!

nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés