Az idei Titanic filmfeszten a játékfilmek mellett szokás szerint feltűntek a Titanic Dox szekcióban izgalmas dokumentumfilmek is. A művészeté, és nem a politikáé vagy társadalmi kérdéseké volt a főszerep a Dox alkotásai között. Sőt, a David Lynch: Az én művészetem című, a híres rendező képzőművészeti munkásságát bemutató roppant érdekes dokun és az NDK-emlékezetével foglalkozó Karl-Marx Stadton kívül minden Dox-mű a zenével, illetve zenészekkel foglalkozott. Így a balladák nemrég elhunyt királyáról szóló Leonard Cohen: A Bird on a Wire, az amerikai őslakosok zenei örökségét taglaló Rumble: The Indians Who Rocked the World (a közönségdíjas Török Ferenc-film, az 1945 után ez utóbbi két doku tetszett legjobban a Titanic nézőinek) és a sokunk kedvenc előadója, Iggy Popp indulását, illetve korai, a punk-rock érát meghatározó bandája, a The Stooges pályafutását végigkísérő Gimme Danger.

„Van egy aranyszabály nálunk, miszerint ha Iggy 90 mérföldes körzetben koncertet ad valahol, ott a helyünk. Pár hónapja láttam a Stooges-t Londonban James Williamsonnal. Lenyűgöző volt” – nyilatkozta Jim Jarmusch. A kilencvenes évek amerikai független filmjének aranykorát meghatározó rendező igazi zenebolond (ez már csak Halhatatlan szeretők című vámpírfilmjén is érezhető), a filmezés mellett maga is dolgozik a könnyűzenei szakmában, s játékfilmjeiben rendre feltűnnek híres előadók. A mára fogalommá vált Iggy Popot Jarmusch több ízben is szerepeltette (Halott ember, Kávé és cigaretta), és az idézett interjúban elmondta, hogy maga a punk-rocklegenda kérte fel a rendező fenegyereket a Gimme Danger című dokumentumfilm elkészítésére. Így a szintén remek Paterson mellett a The Stooges-ról szóló hangulatos dokuval örvendeztetett meg minket 2016-ban Jim Jarmusch.

De mi is az a The Stooges? Röviden az a banda, amely nemcsak Jim Osterberget, azaz Iggy Popot indította el pályáján, de a hetvenes évek végétől kibontakozó punk-rock és heavy metal irányzatokra is döntős befolyással bírt. „Mi nyírtuk ki a hatvanas éveket” – vetette oda lazán Iggy Pop a Gimme Dangerben. A The Stooges persze nemcsak Iggyből állt, jóllehet, bár sokkoló performanszai miatt a hetvenes években egyértelműen Iggy Pop vált a banda húzónevévé (második megalakulásukat követően Iggy & the Stooges néven futottak). A formáció legendás tagjai közé tartoztak Ron Asheton gitáros, Scott Asheton dobos, Dave Alexander basszusgitáros és James Williamson gitáros is. Leghíresebb albumaik közé tartoztak a Fun House (1970) vagy a Raw Power (1973), bár a rövidéletű, de annál meghatározóbb bandának bevallottan a szertelen koncertek, és nem az albumgyártás volt a célja. Mint a Gimme Dangerben Iggy és a többiek elmondják, nehezükre is esett felvételeket készíteni, sokszor nem találták elég ütősnek egy-egy szám második felét. „Kommunisták vagyunk” – jegyzi meg viccesen a filmben Iggy, ezzel is kifejezve ellenszenvét a lemezkiadókkal és a zeneiparral szemben.

A The Stooges 1967 és 1971 között működött, majd rövid időre 1972-től 1974-ig újra összeálltak, és végül 2003 és 2016 között léptek fel a még élő tagokkal (ma már csak Iggy és James Williamson vannak az élők sorában). Ám a hatvanas-hetvenes években szűk nyolc év alatt mintegy megreformálták a könnyűzenei műfajt. 1973-as, a film címét ihlető Gimme Danger című számuk szimbóluma ennek a félig-meddig tudatos törekvésnek, minthogy ironikus reakcióként is értelmezhető a hatvanas évek klasszikus rockirányzatát jelképező The Rolling Stones 1969-as Gimme Shelterére. Avagy a The Stooges kitör a menedékből (shelter), és veszélyt (danger), izgalmat, pezsgést, sokkot keres. Iggy és társai fel akarták rázni az önismétlésbe és konvenciókba fulladt rockzenét a Stooges-szal. Ennek része volt, hogy megteremtették a sokk-rock műfaját. Vagyis nemcsak leszámoltak a viszonylag fegyelmezett koncertekkel, nemcsak gitárok törtek, hanem Iggy obszcén performanszokat hajtott végre a színpadon. A rocksztár rendre meztelen felsőtesttel lépett fel, szexuálisan explicit mozdulatokkal vonaglott, még nemiszervét is mutogatta, testi épségét veszélyeztetve szórakoztatta közönségét. Iggy tulajdonképpen hisztériát akart kelteni nézői körében. Mint a Gimme Dangerben elmondja, az egyik első ilyen kísérlet balul sült el: megbotlást imitálva bedőlt a tömegbe, azonban az emberek arrébb álltak, és emiatt a rocksztárnak kitört a foga is.

Jim Jarmusch műve tehát nemcsak egy unalmas zenetörténelem-lecke, hanem igyekszik megidézni a The Stooges-életérzést archív felvételeken és interjúkon keresztül. A Gimme Danger éppen az ilyen momentumokból szemezget, és még az ismert, szárazabb élettörténeti adatokat is igyekszik kreatívan, például vicces animációs betétekkel feleleveníteni. Némelyik persze kicsit erőltetettnek tűnik, de összességében Jamrusch jó érzékkel ragadta meg a Stooges ironikus és szertelen hozzáállását. A legviccesebbek egyébként azok a jelentsorok, melyekben az egyik képen még a Stooges-t vagy a beszélő Iggy Popot láthatjuk, a másikon pedig klasszikus fekete-fehér filmekből vagy éppen oktatófilmekből vág be Jim Jarmusch részleteket, melyek így reflektálnak a banda történetének egy-egy szakaszára.

Például az ismeretes, hogy mint sok más rocker a korszakban, úgy Iggyék is keményen drogoztak és alkoholizáltak. Dave Alexandert azért is zárták ki 1970-ben, mert egyik fellépésen képtelen volt színpadra állni (a basszusgitáros pedig 1975-ben alkoholfüggőségébe is halt bele) – na, persze Iggy Poppal és a többi taggal is megtörtént ez később. Sőt, a Stooges (’stróman’, ’besúgó’) nevet is egy drogos delíriumban találták ki. Nos, ezekre a sztorikra vág be Jarmusch ötvenes évekbeli drogellenes oktatófilmből részleteket, ráerősítve ezzel arra, hogy Iggy Pop és bandája az ötvenes évek termékével, a konszolidált rock ’n’ rollal is le akart számolni (a Gimme Dangerben például Elvis Persley is megkapja a magáét).

Emellett persze a még életben levő, megszólaló tagok – főleg Iggy Pop – sztorijai is rendkívül szórakoztatóak, ugyanakkor pedig az interjúkban az ironikus beszólások között elrejtve megfogalmazódnak komoly gondolatok is. A fő témakör természetesen a zeneipar, mellyel az ilyen úttörő bandák, mint a The Stooges alaptermészetüknél fogva állnak szemben. Iggy Pop kritikát fogalmaz meg a kiadókkal szemben. Az egyik első szerződést a tagok például az MC5-val kötötték. Iggy meg is ragadja a filmben az alkalmat, hogy rámutasson, milyen aránytalanságok fordulnak elő ebben a szakmában, ha valaki be akar törni az iparba. Avagy a bandák csak a töredékét kapják meg annak, amit a hivatalos albumért a kiadók bezsebelnek. Ráadásul a legelső, 1969-es The Stooges című lemez nem is kapott túl jó kritikákat, anyagilag sem lett jövedelmező – a Sex Pistolsért rajongó generáció még nem volt jelen a hatvanas évek végén, a Rolling Stones- vagy Pink Floyd-fanok nem éreztek rá a kísérletező banda zenéjének ritmusára. Mert a Stooges a kísérletező, mondhatni avantgárd formációk között foglalt helyet, hiszen a zenebolond tagok ösztönből játszottak. Nem írták meg előre a számokat, menet közben formálták dalaikat, s az albumok összeállításánál kifejezetten szenvedtek, hogy hallgatható felvételeket készítsenek.

Jim Jarmusch-nak ezzel pedig sikerült megvilágítania azt, hogy ez a mára Iggy Pop – aki önálló előadóként folytatta a banda 1974-es feloszlása után – neve mellett szinte feledésbe merült formáció alapvető jelentőségű volt nemcsak a punk, hanem a heavy metal irányzatok szempontjából is. Az undergroundtól a mainstreamig nagyon sok ismert banda vett át számcímeket, elemeket a The Stooges-tól, sőt folytatta, tökéletesítette azt a stílust, amelyet Iggy és társai kialakítottak a szűk nyolc éves fennállásuk alatt. Jim Jarmusch a Gimme Danger végén elképesztő lajstromot vonultat fel, melyben mára klasszikussá vált bandák neve olvasható, amelyekre valamilyen formában hatott a The Stooges. Azt szokás mondani, hogy aki nem hallgatott Sex Pistolst, az nem is igazi punk – holott a punkzene origójának tartott brit formáció is Iggyéktől tanult sok mindent. Nagy-Britanniába egyébként David Bowie jóvoltából jutottak el Iggyék, mivel a két rocksztár a hetvenes évek elején jó cimborák lettek, Bowie pedig felkarolta a The Stooges-t.

De a The Stooges nyomdokain haladt a nyolcvanas évek thrash metal-királya, a Slayer, sokk-rock királynője, Wendy O Williams, s nagy valószínűséggel a magyar Vágtázó Halottkémek is merített Iggy Popék performanszaiból. S a Red Hot Chili Peppers és a Rage Against the Machine is idézett a Stooges-tól. Tehát tagadhatatlan Iggy Popék bandájának jelentősége, mely 2016-ban végleg feloszlott, mivel a rocksztáron és az amúgy villamosmérnökként dolgozó James Williamson gitároson kívül nem maradt több bandatag az élők sorában. A Gimme Danger viszont méltó módon emlékezik meg a punk-rock, heavy metal, underground és alter-rock atyjairól, úttörőiről. Szórakoztató, zenebolondtól zenebolondoknak. „Nem akarok punk lenni, nem akarok alter sem lenni. Én csak lenni akarok” – mondja Iggy Pop a Gimme Dangerben. S Jim Jarmusch műve épp erről győz meg minket: a The Stooges az Stooges, s minden más, ami azután jött, csak Iggyék bandájához mérhető.

A cikkben szereplő képek a Titanic weboldaláról származnak!

Gimme Danger

Színes, amerikai dokumentumfilm, zenés film, 108 perc, 2016

Írta és rendezte: Jim Jarmusch

Producer: José Ibánez, Carter Logan, Fernando Sulichin

Vágó: Affonso Gonçalves, Adam Kurnitz

Szereplők: Iggy Pop, Ron Asheton, Scott Asheton, Kathy Asheton, Dave Alexander, James Williamson, Steve Mackay, Mike Watt, Danny Fields

Bemutató: a Gimme Dangert a 24. Titanic Nemzetközi Filmfesztiválon láthatták a nézők április 13-án 21:00-kor az Uránia Nemzeti Filmszínházban.