A Láthatatlan Kiállítás egyik kiállítóterme, amely a 24. Nemzetközi Könyvfesztiválon Supka Géza teremmé avanzsált, különleges légkört teremtett, az ablaktalan tér zsúfolásig megtelt érdeklődőkkel. Nem klasszikus, száraz, kicentizett monológokat és unalmas statisztikai adatokat hallhattunk, a szervezők felolvasószínházi közegbe emelték az anekdotákat. A kezdés előtti poénok a csúszás miatti feszültséget várakozással teli izgalommá csillapították, a fesztelenség eredményeképpen pedig Pál Dániel Levente szőke parókában köszöntötte a hallgatóságot.

A paróka, illetve a különböző kellékek ezután is fontos szerepet játszottak, hiszen olykor a humor forrásául is szolgált egy-egy kendő, például amikor Őze Áron öreg cigányasszonyként tűnt fel. És bár a szövegek önmagukban is nevetésre késztették a hallgatóságot, az egymással való élcelődések még inkább fokozták a kellemes hangulatot. A színészek (tettetett) megerősítést várva fordultak a szerzőhöz azt kérdezve, hogy bizonyos mondatokat megfelelően hangsúlyoztak-e, vagy éppen szükségét érezték megerősíteni Pál Dániel Leventét abban, hogy az éppen felolvasott mondat mennyire gyönyörű volt. Válaszul a szerző a szigorúan korhatáros részeknél Kovács Vandát buzdította intenzívebb játékra, ami talán a kelleténél hosszabbra nyúlt szójátékot eredményezett és kicsit el is vonta a figyelmet Őze Áron felolvasásáról.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mindezen túl szükség volt ezekre a kiszólásokra, hiszen ezáltal a közönség sokkal személyesebbnek érezte a bemutatót, a szűk terem pedig megteremtette mellé azt az intim légkört, ami a kötet sajátja is. Elvégre mi is egy külső szemmel alig látható világba nyerünk betekintést a kötet „kulcslyukán” keresztül.

Bár lényegében egy félrerajzolt utópiával van dolgunk, hiszen egy alternatív Budapesten járunk 2050-ben, ahol él egy lány – nevezzük Kamillának –, nagyon is a mába látunk az anekdoták által, és itt-ott felismerhetjük saját „Kamillaságunkat”.

Miközben a színészek tolmácsolásában görbetükröt tartottak elénk a történetek, megismerhettük a könyv keletkezését egészen onnan, hogy a Facebook-posztokból hogyan lett rádiójáték, majd hogyan vándorolt egyik kiadótól a másikhoz.

Merthogy mielőtt otthonra talált, ez a könyv is végigjárta a maga kálváriáját. Az első szerkesztő – nem diszkriminatív jelleggel: egy budai – előbb kijelentette, hogy „hazudsz”, ilyen kurvák nincsenek. A lipótvárosi szerkesztő már kicsit árnyaltabban fogalmazott, állítása szerint a kurvák nem ilyenek. Így került a „nyócker” az Úr szolgálatába, vagyis az Athenaeum Kiadóhoz, Nagy Koppány Zsolt kezébe. Ekkor lépett színre a felolvasószínház harmadik (pontosabban negyedik, hiszen Pál Dániel Levente is kivette részét a közös játékból) szereplője, akinek kilétét egészen idáig jótékony homály fedte.

„Pál Dániel Levente három szót nem ismer: az egyik a határ, a másik az idő, a harmadik pedig a határidő” – vette át a szót a szerkesztő, de a szerző visszavágott és a hallgatósághoz is címezve megkérdezte, hogy ki az, aki nem tudja, hogy mi az az ampulla, majd egy-egy üvegcsével köszönte meg a közreműködőknek a segítséget, utalva arra, hogy bizony mással is előfordul, hogy valamit „nem ismer”.

A bemutató nem ért véget a felolvasással és a kiadás körüli anekdotázással, ugyanis a terem előtt az érdeklődőket várta a dedikálósarok, ahol a frissen vásárolt példányaikba a szerző személyre szóló, kedves üzeneteket írt.

Fotó: Bach Máté (+ a szőke szerző fotója: Vass Antónia)