Tisza 2007-ben teljesen tudatosan lépett ki az irodalmi életből. Megelégelte a ráerőltetett sztereotípiákat és mindazt, ami a gyors sikerrel együtt járt, a saját kételyeivel együtt. Az iskolapadba a kislánya születése után ült vissza, és elsősorban az öregedéskutatás érdekelte, ebben a témában kezdte el írni doktori disszertációját. Több interjúban is megemlíti, ezért tért vissza az íráshoz: egyrészt a kislánya megtudta, hogy az anyja híres író volt, és kérdezősködni kezdett arról, ki is volt ő valójában, aminek hatására szembe kellett néznie a múltjával kapcsolatos félelmeivel. Másrészt pedig a disszertáció helyett elkezdett rövid szövegeket, mondatokat feljegyezni, amiket először a Facebook-oldalán osztott meg barátaival. Nem számított a rengeteg pozitív visszajelzésre, amelyek folytatásra bíztatták, végül ezeket szőtte történetekké, így született meg a kötet.

Tisza előző regényeiben (Pesti Kínálat, Reváns, Magyar Pszicho, Doktor Kleopátra) a társas kapcsolatok felszínességét mutatta be a maga vakmerő, szókimondó stílusában. A téma az Akik nem sírnaknál is hasonló, itt is a kapcsolatokon van a hangsúly, azonban más szemszögből. Lényegében három szereplő szólal meg váltakozva a könyvben: a férfi, a nő és a Szakáll nevű terapeuta.

A Tisza által pszichoprózáknak nevezett szövegek rövid, tömör írások, tele szimbólumokkal, melyekre olvasás közben nagyon kell koncentrálni. Ezek hol reflexiók, önreflexiók, hol kijelentések, „bölcsességek” az élet végéről nézve, ami az öregedéskutatás lényege is. Itt az élet végéről indulva visszafelé veszik sorra a traumákat, örömöket, melyeket elemeznek, és így kiderül, mi az, ami valóban fontos, mi az, amit fel kell dolgozni, amivel még el kell számolnia az embernek. Nem meglepő tehát, hogy a könyv fő témái a gyász, a magány, a halál, a születés, a szerelem, a válás és az elengedés.

A szövegek terjedelme és jellege változó: egy pszichopróza néhol két sor, néhol két oldal, van, hogy már szinte szabadvers-jellegű, szimbolikus, máskor kifejezetten egyszerű, profán nyelvezetű. A könyv, ahigy a címéből is kikövetkeztethető, elsősorban azokról az emberekről szól, akik nem tudnak továbblépni, feldolgozni valamit, „akik nem sírnak rendesen”. Tisza szerint a sírás nem feltétlenül fizikai jellegű, lehet befelé is sírni, és egyáltalán nem rossz dolog, hiszen a sírás megnyugtat, segít elkezdeni azt a fajta tisztító folyamatot, ami bizonyos traumák lezárásához és a továbblépéshez szükséges. Az Akik nem sírnak rendesen nehéz és egyben könnyed mű: nehéz, mert nemcsak a könyv hátterében és a megírásában van sok munka, hanem az olvasásában is, nem lehet gondolkodás és vívódás nélkül szemlélni az apró drámákat, melyek megérintenek vagy elgondolkodtatnak; és könnyűvé tesz mert a befektetett munka maximálisan megtérül: az írónő kézenfogva vezeti végig az önreflexióra kellően nyitott olvasót, játékra invitálja, és akinek Tisza Kata a terapeutája, az a végén biztosan rendesen fog sírni.

Fotó: Kocsis Zoltán