Távolhatás

A távolhatás fizikai fogalom - igyekszik leszögezni a kiállítás ajánlója. A fényképezőgépnek, mint apparátusnak, értelemszerűen nagyon is köze van a fizikához. De mennyiben lehet egy természettudományos fogalom a fényképezés metaforája? A fényképkészítés gesztusától elválaszthatatlan az alkotói szándék, különösen, ha műalkotásként prezentáljuk. Más részről, vajon leírhatjuk-e természettudományos fogalmakkal a táj és akár az ember nélküli „puszta” természet (ha van ilyen) esztétikai tapasztalatát?

A kiállított fotóművészeti alkotások több irányból közelítve igyekeznek válaszokat keresni ezekre a kérdésekre. Mindegyik felvetés egy-egy alternatívát takar, többnyire optikait: tér, távolság, üresség, egymásra hatás, perspektíva. Az ember mégis lépten-nyomon beleszól a fizikai erők munkájába, ez pedig folyton egy társadalmi kontextushoz vezeti a nézőt, vagy legalábbis annak nyomaihoz. A magára hagyott tájat mi termeltük ki, majd ástuk fel a felismerhetetlenségig, és szintén mi voltunk, akik azokat magukra hagyták. Arra is emlékeztetnek a kiállított képek, hogy a megismert táj szükségszerűen „történelmi”, mert az emberi tevékenység nyomát őrzi, zárja el. A következő szint, Baudrillard fogalmát kölcsönözve, az „archeológiai", amelyet szervetlen törmelékek és ásványi anyagok alkotnak. Nemcsak az emberi tevékenységnek, hanem semmiféle életnek nincs nyoma. Felmerül a kérdés – ahova a tájképekről való beszéd körforgásszerűen visszatér –, létezik-e táj, amit nem az ember formált és látott el ideológiai tartalmakkal?

Kölcsönhatás

A Távolhatás című kiállítás névválasztásával bonyolult feladatra vállalkozott, bár erről talán nem is tud. A kiállított fényképek, a manipuláltak, nyersek és archívumból származók is, mind emberi tevékenységek nyomait őrzik. Néhányukon a gazdálkodó ember nyomai, a háziasított állatok vagy a hulladék, máshol pedig a természetidegen felfedező alakja tűnik fel. Nevezhetnénk a természet és az ember között közvetítő a tapasztalatot egy újabb, a fizikához is kapcsolódó fogalom metaforájával kölcsönhatásnak is.

A kiemelt fotósorozat, Philipp Meuser Buyanra várva című munkájának képei több különböző, tájjal kapcsolatos kérdéskört vetnek fel. Válaszok híján azonban csak problémakörök állnak velünk szemben. Idealizált múlt, mítosz, környezetszennyezés és mesterséges tájformálás mind egymás mellé kerülnek. Mégsem jutunk mélyebbre a felszínnél. Láthatunk égő gumiabroncsokkal teleszórt helyszínt és érintetlen, ezer éve változatlan partszakaszt. Egymás mellett kapnak helyet távolképek és közeli részletek ugyanarról a szigetről. Meuser ugyan egy valós szigetet és egy hozzá kapcsolódó mítoszt választott témaként, a táj végül nem sejtelmessége miatt marad hallgatag, hanem azért, mert túl sok kérdés merül fel. Ez a fajta hallgatás frusztráló lehet, és érezhetően zavaros is.

Egy megközelítés mégis kiemelkedik a többi közül. A régészet kerül legközelebb a kiállítás címében megjelenő célhoz, hogy megpróbáljuk tudományos alapon megközelíteni a tájkép fogalmát. A régészet itt olyan módszertan, ami egyben mítoszok táptalajaként is szolgál. Ugyanígy a kép, mint fény-árnyék hatás, leképződés vagy „lecsapódás” is olyan felszínné tud válni, amelyből az ideológia kinyerhető. Talán éppen az zavart meg, hogy nem találtam az ígért ideológiát, mert a képek nem teremtettek kapcsolatot mítosz és természeti képződmény között. Az ember szerepét pedig végképp nem tudták felvázolni a táj alakításában, de a koncepcióból eltüntetni sem sikerülhetett.

Ellenhatás

A kiállítás angol címe a magyarnál szerencsésebb választásnak tűnik. Action at a distance – azaz nemcsak természeti hatásról van szó, hanem sokkal inkább az ember munkájáról, amelyet a távolból fejt ki. Ez a munka vagy „akció” pedig maga a fényképezés, és a rá utaló elnevezés inkább ellenhatás lehetne. A magyar cím sejtelmességével ellentétben az angol kevésbé utal passzivitásra, ugyanakkor hiányzik belőle a „varázslatos”, mitikus ős-táj képzete. Végül mégis találkozunk rejtélyekkel. A mítosz folyton összeütközésbe kerül a természeti törvényekkel, míg végül már összeegyeztethetetlennek tűnnek – pedig éppen az lenne a cél.

Emanuel Cederquist Hibahatár című fotósorozata izgalmas próbálkozás, de az eddigiekhez hasonlóan csak addig az egyébként jól kirajzolódó kérdésig jut el, hogy vajon kivonható-e az emberi alakító tevékenység a tájból, anélkül, hogy lecsupaszítanánk. Természeti témája egy nemzeti park Svédországban, amely a jégkorszak óta változatlan, mitikus témája pedig egy meteorológus eltűnése a múlt században. A művész az eltűnt tudós fotóinak helyszíneit keresi fel, és elkészíti saját felvételeit, ezzel szinte reprodukálva az utat, melynek „végén” fel kellene tudnunk fejteni valamiféle rejtélyt. Az embertelen táj nem tud megszólalni, mert a hiány csak a jelenléttel párhuzamba állítva érzékeltethető. Ezért látjuk felváltva az eltűnt tudós képeit és a „puszta” tájat, amelyek teljesen függetlenek maradnak egymástól, figyelmen kívül hagyva a fotós közvetítő munkáját.

Hirosima

Az „embertelen” táj végül a kiállítás számomra legerősebb darabjában köszön vissza és éleződik ki, Morten Barker Szerelmem, Hirosima című, több méter hosszan kiterített, lapozható „panorámaképében”. Sivár, sziklás tájat láthatunk és járhatunk végig, ami egyszerre idézi a Hold felszínét és Hirosima képét az atomrobbanás után. Egyszerre az emberi tekintetet megelőző természeti képződmény, amely még nem lehet lakhelyünk, és egyszerre az a táj, ami már nem lehet alkalmas élőhely. Az élettelen táj megjelenítése az egyetlen kísérlet, ami sikerrel hozza közel az emberi perspektívát (az átmenetiséget, változékonyságot és elmúlást) a tudományos szemlélethez (objektív, állandó törvények alakítják), mert amit múlhatatlanként feltételezünk, az már eleve mítoszként születik meg. Más értelemben mítosz csak az lehet, ami nem a miénk, de az eltűnés is csak akkor értelmezhető, ha fel tudjuk cserélni valami ismerőssel. Ezért tűnik a veszteség tragikusnak: ahová Hirosimát kellene képzelnünk, ott az élet nyoma tűnik elő.

A fizikai megközelítés végső soron borzongást kelthet bennünk, de úgy tűnik, szükség van radikális nézőpontváltásokra. A kiállítás összességében nem tár elénk erős váltásokat, így párbeszédet sem a művek között. Három művész alkotásait láthatjuk, amelyek önmagukban valószínűleg erősebbek, mint egymás mellé állítva. Érdemes őket mindenesetre egyedi kérdésfelvetésük miatt megtekinteni.

A Távolhatás - Action at a Distance című kiállítás 2018. május 19-ig tekinthető meg a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban (1065 Budapest, Nagymező utca 8.)