A kapuban állt, ide-oda forgatta a fejét. Már messziről figyelt, az utolsó húsz-harminc méteren le sem vette rólam a szemét. Biztos voltam benne, hogy meg fog szólítani.

– Hová mész?

– Csak sétálgatok.

Mintha nem is érdekelte volna a válaszom, egyből behívott a házba. A segítségemet akarta kérni. Közvetlensége miatt, ami, ismerve a helyi viszonyokat, nagyon meglepett, az az érzésem támadt, hogy bármelyik járókelőt megkérte volna. Rekedt, mégis meglepően magas hangú, alacsony, köpcös férfi volt. Izgágán toporgott a kapuban, sietősen vezetett a bejárati ajtóhoz.

Miután beléptünk a kis előszobába, berugdosta a szekrény alá a papucsokat és a rongyokat. Az ajtót gondosan betette, elfüggönyözte, a küszöbre vastag, kutyaszőrös takarót helyezett. A hideg ellen szoktak így védekezni. Kint és bent is egyaránt fullasztó augusztusi meleg volt. Az udvaron legalább érezni lehetett egy kis légmozgás, viszont a házban semmit. Csak a bezárt, áporodott levegő súlyát. A hirtelen támadt félhomályhoz nehezen szokott hozzá a szemem. Belépve az előtérből a ház egyetlen másik helyiségébe egyből az ablakot kerestem. Sötétítőfüggönyként szürke fóliaszerű anyag lógott előtte. Húgy- és szarszag terjengett. Miután észrevettem az egyik fotel mögött egy vajlingot, aminek oldalán fekete foltok száradtak, közelebb léptem az ablakhoz. Elhúztam a fóliát. Az ablak zárva volt. Az egyik ablaktáblát újságpapírral ragasztotta le, több réteget is felvihetett a felületre, mert világosság csak a szabadon hagyott részből ért a szobába, de azt is lefojtotta a fólia.

– Itt van – mondta az öreg, és az asztal fölé hajolt. Egy hamutartó és egy üres befőttesüveg mellett. állt a lefelé fordított pohár. Valami mozgott alatta. Közelebb léptem az öreghez, közben végigfuttattam a szemem a szobán. A szemközti falnál könyvespolc állt, mellette falvédő, arrébb heverő és kályha a fejrésznél. Mögöttem szekrény, amin néhány könyv hevert, de inkább edények, evőeszközök tárolására szolgált. Légypapír lógott a bútorok széléről. A plafonról, a falakba vert szögekről is csüngtek. Több száz légytetem ragadt már beléjük. Igen, gondoltam, hallanom kellett volna a legyeket.

A pohár alatt egy nagydarab kullancs volt. Állatokból szoktak kiszedni ekkorákat. Szürkés potroha pattanásig feszült, mintha hetek óta élősködött volna már a gazdatesten.

– Mikor szedte ki?

– Itt mászott. Nem tudom, hogyan jutott be.

Mindketten a kullancsot néztük.

– Nem tudok már hogyan védekezni ellenük. Az ablakot púrhabbal szigeteltem le, hogy ne másszanak be a rovarok – dünnyögi. – Az ajtónak is eltömítem a nyílásait, de a kurva anyjukat, mindig bejönnek ezek a gecik. Tetves bogarak. Mindig megtalálják az utat befelé.

– Én nem merek hozzányúlni – folytatta kis idő múlva.

– Nyomjam össze?

– Ne itt! – kiáltott fel. – Mindent összemocskolna.

Kezembe adott egy újságot, az Észak-Magyarország egyik ’90-es évek végén megjelent számát. Az asztallap széléhez tartottam, majd, óvatosan mozgatva a poharat, ráhúztam a kullancsot. Mikor ezzel a műveletsorral végeztünk, az ajtó felé indultam. Az öreg csoszogott mellettem, kapkodni kezdett, az ajtó kulcsát kereste. Miután megtalálta, elhúzta a függönyt, arrébb rugdosta a takarót, elvett egy műanyagot az ajtófélfáról, ami meglepett, mert nem láttam, mikor helyezte oda. Az udvaron a földre helyeztem az újságlapot, és széttapostam a kullancsot. Az öreg bólintott, majd megfordult, és bezárta az ajtót.

Juhász Tibor (1992) költő, a KULTer.hu szépirodalmi rovatának szerkesztője, a Kortárs Online irodalmi rovatvezetője. Első verseskötete Ez nem az a környék (2015), első prózakötete Salgó blues (2018) címmel jelent meg.