Belépve a kiállítótérbe két videóinstalláció látható, majd organikus tárgyinstallációkkal, térképekkel és egy jövőbeli régész földtani leleteivel találkozhattunk. Mindehhez erős atmoszférát teremtett a kiállítóteret betöltő sárga fény. Ahogy a kiállítás címéből is felsejlik, itt múltbeli, de a jelenünket és a jövőnket érintő teóriákról, mítoszokról, geokulturális eseményekről van szó. A kurátor szavaival élve „ma már csak múltbeli hibáink fényében gondolkodhatunk a jövőnkről”. A kiállított műtárgyak egy lehetséges, antropocén kor utáni jövőt jelenítenek meg, amelynek földrajzi helye nem meghatározott, de talán nem is olyan lényeges. A műveket elsősorban az emberi kéz által módosított, lepusztított természetről való gondolkodás köti össze. Olyan jelenségek jövőbeli képét mintázzák meg, amelyek bolygónk visszafordíthatatlan degradációjáról tanúskodnak. Ezeket az alapvetően negatív mozgásokat a kiállítás esztétizált, letisztult installációkon keresztül mutatja be, melyek jelentésrétegeinek feltárása mélyebb értelmezői munkát igényel. A türelmetlen tekintet könnyen átsiklik az önmagukban keveset mondó, de izgalmasnak látszó alkotásokon.

Ana Vaz Há Terra című filmje Brazíliában játszódik, ahol egy célját rejtve hagyó, de mindenképp frusztráló üldözés részesei lehetünk. A kézi kamera használata és a szubjektív nézőpont által a néző úgy van jelen a filmben, mint kolonializáló erő. Ana Vaz másik, Atomic Garden című videóinstallációja Fukusima térségében, a 2011-es atomerőmű-balesetet követően készült egy kertben, melynek sugárfertőzött növényeit a kitelepített lakók máig gondozzák. Az alkotás a „visszatérés lehetetlenségét” és a „megújulás szükségszerűségét” dolgozza fel. Mindkét videó az ökoszisztémán esett emberi beavatkozások visszafordíthatatlanságára hívja fel a figyelmet, ugyanakkor feldolgozási stratégiákat is nyújt hozzájuk.

Adrien Missika Biosphere 5 című alkotása szintén egy ökoszisztéma köré rendeződik, de a pusztulás, a múlt és a jelen hibái helyett a jövőre koncentrál. Bádogból és plexiből készült, „örök életű” növényt védő hátizsákot látunk - a sivatagi növény, Jerikó rózsája hosszú évekig életben tud maradni akár pár csepp vízzel. Az alkotás egy emberi léptékű átmentési lehetőséget kínál arra a jövőbeli korra, amikor a bioszférákat már csak mesterségesen lehet életben tartani. Julia Crabtree és William Evans közös alkotásai a Seep, Swell, Clenched, Wort, Tracts címet viselik. Az alkotók önfenntartó bioszférákat hoztak létre: a különös formájú urániumüvegekben elhelyezett növények örökre képesek élni, emberi beavatkozás szükségessége nélkül. Ezek a művek rámutatnak arra, hogy a természet túlélheti az embert. Mindazonáltal nem tekinthetünk el az „örökre” kifejezés feltételességétől és bizonytalanságától.

A kiállítótér másik sarkában három térképet láthattunk Elena Damiani Győzelmi atlasz című sorozatából. A sorozat 1920-as térképek módosított változataiból áll és bolygónk olyan területeit emeli ki, amelyek nem tartoznak egy országhoz sem, még nincsenek túlhasználva.  Így például az Északi és a Déli sarkvidéket, mint jövőbeli, lehetséges emberi élőhelyet ábrázolja, hangsúlyozva ezzel a számunkra jelenleg nehezen bejárható területek átlátszatlan jellegét. Az utolsó sarokban Rowena Harris régészeti leletekre emlékeztető alkotásaival találkozhatunk, melyek a The State of Wishing for Rest and Sleep című sorozat részét képezik. A kiállított objektumok egy olyan jövőbeli társadalom nyomait fejtik fel, amelyben sokkal fontosabb szerep jut a nyugalomnak és a pihenésnek, mint napjainkban. Így a fiktív ásatási területen olvasójegyet, szépen megmunkált tollat, jegyzetfüzetet, füldugónak látszó tárgyakat, és kőzeteket találunk. Ezek a művek a tárgyakhoz és a környezethez való megváltozott viszony lehetőségéről elmélkednek és a felgyorsult, modern kori társadalom létmódja ellen szólnak.

A kiállított művek tehát mind alternatív életformák részleteit mutatják be, egy olyan utópia képzetét megteremtve, amelyben az embernél sokkal hangsúlyosabb a természet, illetve annak megmentési lehetőségei. Az alkotásokat a geokulturális mozgásokra való reflexió mellett az interdiszciplinaritás, a tudományos jelleg, illetve az izgalmas forma- és anyaghasználat köti össze. A kiállítótér elrendezése gondos kurátori munka nyomait viseli magán: az egyes művek közötti távolság lehetőséget ad az alkotások nyugodt szemlélésére, az elidőzésre. A kiállítást kísérő események, mint a Donna Haraway: Story Telling for Earthly Survival című dokumentumfilmjének vetítése vagy Soós Borbála – a kiállítás kurátora – a természetről szóló mítoszokra koncentráló performansza tovább tágítják a kiállítás által felvetett problémakört.

A Sokan úgy hiszik, régen sárga volt a Nap című kiállítás január 27-ig volt megtekinthető a Trafó Galériában (1094, Budapest, Liliom u. 41.)

Fotók: Biró Dávid