Válaszolónk Kovács Ida, a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa, a 2012-es Minden megvan kiállítás egyik kurátora, az Ottlik képeskönyv összeállítója.

"Ottlik írásainak egyik állandó és alapvető motívuma az írónak az időhöz és az emlékezethez való viszonya, illetve az idő folyamatosságának megőrzésére irányuló szándék. Az Iskola a határon történetét egyfelől úgy meséli el, hogy emlékképeit hívja elő, válogat közöttük, feltámasztja és/vagy átszínezi a valaha volt valóságos pillanatokat, érzéseket, másfelől idősíkokat váltogat, illetve létező személyek alakját mossa egybe, s mindezt mint elbeszélő, az élőbeszéd frissességével ható reflexiókkal látja el."[1]

Belső szabadságunk keresését.  Az Iskola a határon számomra  szimbólumok gyönyörű, szövevényes hálózata. Nem emlékszem már,  ki adta a kezembe a regényt. Minden barátom ezt olvasta 1980 körül.

PRAE.HU: Mit tanultál Ottliktól?

Elhittem Ottliknak, amit a Prózában Kosztolányi kapcsán írt, hogy a szépirodalom segít élni, hogy segít visszatalálni a saját életünkbe.

PRAE.HU: Melyik idézet jut legtöbbször eszedbe?

„A szekrényrend ábrái nem adtak módot zöld szvetterek titkos elhelyezésére.”

És persze azonnal egy másik, ami szinte automatikusan beúszik:  

„Ismerőssé vált ez az egész, idegen világ, de azért majdnem ugyanolyan átmenetinek éreztem, mint az első napon. És semmilyennek. Csinálta az ember, amit kellett, egyelőre. Egyelőre? Meddig? Örökké. Vártunk valamit. Tudtuk, hogy hiába várjuk.”

PRAE.HU: Melyik a kedvenc Iskola-kiadásod?

Somogyi Győző címlapjával az 1980-as kötet.

PRAE.HU: Melyik a másik legkedvesebb olvasmányod az Ottlik-életműből?

Az Iglbauer című írás. Nem csupán Ottlikra érzem jellemzőnek, Karinthyt is eszembe  juttatja, akit az író nagyra tartott.

[1] Kovács Ida, Utószó, in Ottlik képeskönyv, Petőfi Irodalmi Múzeum, 2003, 121.