bezár
 

film

2019. 03. 15.
A kék bársony mögött, a vörös szobában
David Lynch: Small Stories / Kis történetek című fotókiállítása a Műcsarnokban
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Bár David Lynch-et elsősorban szürreális kultfilmjeiről ismerheti a nagyközönség, azonban nem szabad elfelejteni, hogy más művészeti ágakban is tevékenykedik. A posztmodern polihisztor fotóművészeti munkásságából mutat be egy szeletet a Műcsarnok Small Stories / Kis történetek című időszaki kiállítása, melynek megnyitója egyúttal a Budapest FotóFesztivál nyitóeseménye is volt.

„Hányszor ültem a FotoKem egyik sötétkamrájában, hogy tizennyolc órányi felvétel színkiigazítását elvégezzem! Ez bizony sok felvétel. De az ki van zárva, hogy bármit is másra bízzak. Ki van zárva! Csak úgy lehet, ha az ember minden egyes feladatot saját kezűleg végez el. Afféle álommeló ez, de nem lehet lazsálni” – nyilatkozta David Lynch a tavaly magyarul is megjelent, Kristinne McKennával együtt írt könyvében, az Aminek álmodomban (idézet: 595. oldal). Lynch ebben a pár mondatban ars poeticáját fogalmazta meg. Egyfelől az elsősorban filmes munkássága (Radírfej, Kék bársony, Veszett a világ, Lost Highway – Útvesztőben) és Twin Peaks-sorozata miatt népszerű rendező minden műve fölött igyekezett teljes kontrollt gyakorolni, legyen bár szó a karakterek, a képkompozíciók vagy a zene megalkotásáról (bár ez utóbbiban partnere volt Angelo Badalamenti is).

Másfelől az „álommeló” kifejezést úgy is értelmezhetjük, hogy David Lynch a szürrealista és az expresszionista avantgárd stílusirányzatok hatását tükröző művei olyanok, mint a lidérces álmok. Nem véletlenül ez a címe a könyvnek is (eredetiben: Room to Dream), amelyben Lynch bevallja, sőt saját életéből vett példákkal is alátámasztja, hogy sokszor ő maga sem tudatosan alkot meg egy karaktert vagy történetet, hanem engedi szárnyalni a tudattalanját, illetve teret enged a véletlen, valóságból vett bizarr találkozásoknak. És a rendező nem művészi pökhendiségből nem ad megoldókulcsot több mint 600 oldalas könyvében saját filmjeihez, hanem azért, mert szerinte művei is csupán kísérletek arra, hogy értelmezze a titokzatos, kaotikus és félelmetes valóságot. Már, ha létezik valóság, és nem mindannyian egy álomban élünk, ahogy azt a Twin Peaks 3. évadában (évadkritikánk itt olvasható) Cooper ügynök és Gordon Cole, a Lynch által megformált FBI-főnök is feltételezik.

David Lynch: Small Stories / Kis történetek

Urbán Ádám enteriőrfotója

Azonban nemcsak David Lynch filmjei „álommelók”. A rendező filmjei mellett kevesebbet emlegetik az zenei, képzőművészeti és fotóművészeti munkásságát. Pedig ez a polihisztor nem is filmesnek készült, hanem már egészen fiatalon, ösztönből rajzolt és festett, majd először a bostoni Museum Schoolban (School of the Museum of Fine Arts) próbálta képezni magát, később a Pennsylvania Academy of the Fine Arts hallgatója lett. Azonban David Lynch soha nem kedvelte az intézményes kereteket, legyen bár szó iskolákról vagy magáról a filmiparról. Ezért inkább barátjával, Jack Fiskkel vágtak neki Európának, hogy többek között a híres expresszionista festőtől, Oskar Kokoschkától tanuljanak, aki nagy hatást gyakorolt Lynch művészetére. Ugyanígy kulcsfontosságúak a rendező életművében az ír születésű brit Francis Bacon szürrealista képei. Többek között ezt a két művészt emeli ki referenciaként a Műcsarnok időszakos kiállítása, a Budapest FotóFesztivál részeként megrendezett Small Stories / Kis történetek is, melynek keretében David Lynch fotóművészeti alkotásait tekinthetik meg az érdeklődők március 1. és június 2. között.

Fotóművészeti alkotásokról, nem pedig fotókról van szó, mivel a művész saját képeket és archív fotókat használt fel egy új minőség megteremtéséhez. Azaz inkább szürrealista montázsokról, sőt – az analóg fotók és a digitális képek, grafikák egyesítése miatt – kollázsokról beszélhetünk, amelyekben valódi helyszínek reprodukciói, egy-egy kép felnagyított részletei és David Lynch groteszk figurái kerülnek egymás mellé.

A Műcsarnok Kamaratermében 55 szürreális fotómontázs látható két helyiségben. A képek 2013-ban készültek, és első alkalommal 2014-ben, a párizsi Maison Européenne de la Photographie és az Item Gallery állították ki őket. A rendezvénnyel párhuzamosan április folyamán látható az Uránia Nemzeti Filmszínházban David Lynch néhány digitálisan felújított kult-klasszikus filmje, és április 7-én a Dürer Kertben fellép Chrysta Bell színész- és énekesnő, Lynch alkotótársa (őt többek között a Twin Peaks 3. évadában láthattuk Gordon Cole oldalán, a Tammy nevű FBI ügynökként).

David Lynch: Kis történetek / Műcsarnok

© David Lynch / SmallStories: Thinking of Childhood // Courtesy: Item éditions, Paris

Tehát 2019 első fele David Lynch jegyében telik. Kérdés, hogy érdemes-e jegyet váltani az említett rendezvényekre, esetünkben a kiállításra. A válasz az, hogy igen is, meg nem is. Essünk gyorsan túl a negatívumokon! A Műcsarnokba lépve a bejárattal szemben rögtön feltűnik előttünk a fekete alagút, ami a Small Stories / Kis történetekhez vezet. Az elszeparáltság, és a tény, hogy ide külön (meg persze kombinált) jeggyel léphetünk be, már felfokozza a hangulatot. A hangulatfokozás folytatódik, mikor átsétálunk a sötét folyosón, illetve a Twin Peaks túlvilági létsíkját szimbolizáló vörös majd a Kék bársonyra utaló sötétkék függönyön. Azonban ezután egy teljesen átlagos kiállítóterem tárul elénk David Lynch festményeivel, a Lynch-re jellemző jellegzetes, mélabús zenével, ami látszólag egy, a terem közepén elhelyezett hagyományos bakelitlemez-lejátszóból szól. Az asztalt néhány tucatnyi szék veszi körül, amelyekre leülni nem szabad, illetve némelyiken szerepelnek a székkel szemben elhelyezett képek címei.

A kiállítóterem másik helyiségébe átlépve sem lesz sokkal kreatívabb a körítés, csupán a két hatalmas, kívül sötétkék, belül vörös kocka törik meg a teret, amelyekben 1-1 kijelző van elhelyezve. Ezeken felvételről megtekinthetjük, és természetesen fülhallgatóval meghallgathatjuk két teoretikus, Varró Attila filmtörténész és újságíró, valamint Nemes Z. Márió esztéta és költő elemzését David Lynch munkásságáról (ezekről az előadásokról bővebben kicsit később).

Mindezek persze megteremtik a hangulatot a képek megtekintéséhez, és nyilvánvalóan egy ilyen kiállításon maguk a fotók jelentik a lényeget. Azonban a Lynch életművét jól ismerő látogatók valószínűleg hiányolni fogják a markánsabb díszleteket, a frappánsabb dizájnt, amely méltóbb keretet adna a képzőművész-rendező egyébként remek montázsainak. Avagy nem biztos, hogy a kiállítóterem két helyiségének fehér falai megfelelő hátteret biztosítanak David Lynch fotóinak, és néhány alapvető információ mellett vagy helyett elbírt volna a kiállítás pár érdekesebb leírást, esetleg frappáns idézetet vagy kulisszatitkokat az alkotótól, az alkotóról.

A bejárat mellett a kijárat a legkreatívabb, amely egy hatalmas Lynch-fejet ábrázoló függöny a művész szájából előtörő csápokkal, vagyis szövetszalagokkal.

Kérdés persze, hogy ennek milyen funkciója van, hiszen azt implikálja, hogy a látogatókat elemészti a képzőművész-rendező szürreális világa. Ám valójában kilépünk egy másik kiállítóterembe, ahol azonnal kérik a jegyünket, tehát felébresztenek bennünket az álomból, esélyt sem adva Lynch szürreális világának.

David Lynch: Kis történetek / Műcsarnok

Urbán Ádám enteriőrfotója

Persze a David Lynch iránt érdeklődők, kiváltképp a rajongók biztosan azért mennek el egy ilyen kiállításra, hogy magukat a fotókat lássák. Ezek pedig ugyan tipikus Lynch-művek, mégis félórákat, sőt órákat el lehet tölteni egy-egy sorozatnál, vagy akár egy-egy képnél is. Torz alakokra, ötvenes évek-utalásokra, a képzőművész-rendező saját élményeiből (például gyerekkorából) táplálkozó fotómontázsokra és kollázsokra lehet számítani. David Lynch szerint a színek hiánya, a fekete-fehér elemeli az adott művet a valóságtól, és ez a tudatos törekvés jelen van a Small Stories / Kis történetek képein is, hiszen egytől egyig fekete-fehér montázsokkal találkozhatunk.

A kiállítás szöveges ismertetőiben is olvashatjuk, hogy Lynch szerint ezek a képek valóban a történetmesélésért készültek. Persze, ahogy filmjeiben, úgy fotómontázsain sem rágja a szánkba a rendező, hogy mit szeretne közölni. David Lynch a képek készítése közben, korábban említett ars poeticájához híven, maga is értelmező volt, így tőlünk, szemlélőktől is azt várja el, hogy értelmezzünk, és találjuk meg a történetet a képben. Illetve nemcsak a képben, hanem a képek összefüggésében. Ugyanis több, egymáshoz kötött és egymáshoz köthető fotómontázs is szerepel a Small Stories / Kis történeteken. A Fej, az Enteriőr és az Ablak képsorozatok tagjai variációk egy-egy témára. Így a néző azon kaphatja magát, hogy nem egyetlen fotónál időz el, hanem vándorol a képek között, esetenként a kiállítóterem egyik helyiségéből a másikba az értelmezés végett. A Fej-sorozat darabjai például több, általában arcnélküli fejet ábrázolnak, amelyekről mégis leolvasható valamilyen érzelem vagy történés. Az egyiken mennydörgő égbolt utal a korábban látott, arc- és érzelem nélküli alapmodell belső világára. A másikon egy kéz árnyéka vetül a fejre, hogy egy harmadikon már egy valódi kezet és egy vigyorgó szájat is lássunk. A Twin Peaks 3. évadában is leveszi az egyik szereplő a saját arcát, és mögötte értelmezhetetlen káosz rejtőzik. Ugyanúgy, ahogy a Fej-sorozat egyik képén, amelyen a kettészelt fejben űrsötét tátong.

David Lynch: Kis történetek / Műcsarnok

© David Lynch / SmallStories: Head #2 // Courtesy: Item éditions, Paris

Az expresszionizmus és a szürrealizmus egyesülnek ezeken a fotómontázsokon, amelyek arról mesélnek, hogy egy-egy unalmas, érzelemmentes, szinte arcnélküli emberi fejben mennyi érzelem tombolhat, háboroghat. A posztmodern emberi társadalomban ráadásul az arc mint maszk mögött nem biztos, hogy megtaláljuk az igazi embert, hanem valószínű, hogy csupán egy újabb szerepre bukkanunk, ha az egyenfej mögé tekintünk. Az űr, a kozmikus, a tudattalan és általában az ember arcmaszkja mögötti belső világa összekapcsolódnak Lynch-nél (lásd szintén a Twin Peaks 3. évadának űrbeli jeleneteit), minthogy mindegyik a kiszámíthatatlan, végtelen káosz otthona, ahol bármi megtörténhet. A Fej képei többek között erről mesélnek a Small Stories Kis történetek látogatóinak.

David Lynch fontos filmes témája, az ember és a világ kiismerhetetlensége, vagy a materiális világ és a túlvilág egybecsúszása, a reális és az irreális közötti határ elmosása jelenik meg a Small Stories / Kis történetek fotómontázsain is. Lynch nem arra törekedett, hogy esztétikai értelemben szép képeket készítsen. Van, amelyik kifejezetten pixeles. Van, amelyiken egy helyiségről készített archív fotón a fénykép valóságreprodukcióját egy digitális léghajómodell töri meg. És van, amelyiken egy hatalmasra nagyított kullancs fedi el az alapképet. Az Enteriőr egyik montázsán a háttérben ül egy meztelen nő, míg az előtérben egy felnagyított játékfigura torzója látható, és olyan, mintha a másik szobában nyugodtan ülő nőre figyelne. (Ez a kép tulajdonképpen a Kék bársony Frank–Dorothy-kapcsolata, azaz a modern kori szexrabszolgaság groteszk összegzése.) Lynch univerzumában bármi megtörténhet: a gyönyörűen beállított utcaképen feltűnhet egy, a perspektívát és a térhatást megtörő torz, arcnélküli fej (Hello, a nevem Fred című kép), vagy egymásba csúszhatnak a különböző képekből összeollózott terek, illetve a felnagyított és a lekicsinyített fotórészletek.

David Lynch: Kis történetek / Műcsarnok

Urbán Ádám enteriőrfotója

Így Lynch fotómontázsai bár szürreálisak, azonban egyikre sem lehet azt mondani, hogy valamilyen formában nem találkozunk alakjaival vagy jelenségeivel a valóságban. Az Aminek álmodom című könyvben a képzőművész-rendező számos furcsa találkozást felidéz, amelyek főszereplői torz emberek és túlvilági hangulatú történések, akik és amik Lynch műveit ihlették. Igen, a Small Stories / Kis történetek képein túlzásokat és szokatlan találkozásokat láthatunk, azonban, ahogy a Fejek egy-egy embertípusról és elfojtott emberi érzelemről, úgy az Enteriőr- és az Ablak-sorozat darabjai szobák vagy teraszok sötét és groteszk titkairól árulkodnak. A szobák, a belső terek David Lynch filmjeiben is az ember intim szférájáról és lelki világáról fednek fel sokszor borzalmas részleteket. Így aki betör ezekbe (mint a Kék bársonyban Frank és Jeffrey, valamint a Twin Peaks vagy a Lost Highway démoni gyilkosai), az nemcsak a szobát dúlja fel, hanem az emberi pszichét is felbolygatja. Az egyik Enteriőr-képen a képet uraló hatalmas, áttetsző kullancs ugyanazt szimbolizálja, mint a Twin Peaksben az embereket (többek között Leland Palmert és Cooper ügynököt) megszálló, olykor bagolyformában látható Gyilkos Bob: a testet-lelket kiszipolyozó gonoszt, ami lehet túlvilági lény vagy metaforikus gonosz, például lelki betegség. A fóbiákkal küzdő Lynch filmjeiben is foglalkozott pszichés problémákkal: a Lost Highwayt sokszor értelmezték a skizofrénia allegóriájaként, ahogy az Inland Empire történései is interpretálhatók a főhősnő összeomlásának jeleiként.

A Small Stories / Kis történetek történetmesélésre, illetve történetszövésre invitálja a látogatókat. Akik elakadnának, mert csupán érdeklődnek David Lynch iránt, de nem rajongói vagy ismerői az életműnek, azoknak jó támpontot nyújt Varró Attila és Nemes Z. Márió elemzése. Mindkét filmekkel foglalkozó szakember érdekes gondolatmenettel készült a kiállításra, érdemes meghallgatni őket akkor is, ha van saját interpretációnk. Ugyanis Varró és Nemes izgalmas szempontok mentén közelítenek Lynch filmjeihez és a kiállítás képeihez.

Nemes Z. Márió a testelméletek felől elemzi a fotómontázsokat, és többek között arra tér ki, hogy David Lynch-nél milyen minőségben jelenik meg a meztelenség.

David Lynch: Kis történetek / Műcsarnok

© David Lynch / SmallStories: Interior #5 // Courtesy: Item éditions, Paris

Varró Attila pedig arról beszél, hogy a képzőművész-rendező nemcsak sajátos szürrealizmusa és expresszionizmusa miatt izgalmas, hanem azért is, mert újradefiniálta a befogadó és a film / kép viszonyát. Azaz

Varró szerint Lynch művei taktilisek, vagyis nemcsak passzív befogadóként nézzük őket, hanem olyan érzésünk lehet, mintha valóban megérintenének, mintha valóban testi kontaktusba kerülnénk a képzőművész-rendező képeivel. Amelyeket a Varró szerint éppen ezért nem annyira néznünk, hanem éreznünk kell.

Vagyis az ösztönből dolgozó, álmait és saját értelmezési folyamatát megörökítő Lynch nem intellektuális, hanem érzéki műveket hoz létre. Jóllehet, Varró Attila és Nemes Z. Márió elemzéseihez nem árt némi filmes és esztétikai műveltség, azért mindketten közérthető módon beszélnek Lynch munkásságáról.

A Small Stories / Kis történetek formáját, körítését tekintve nem a legjobb kiállítás, és valószínűleg a Lynch-rajongók sem fognak olyan sok újdonsággal találkozni, legfeljebb akkor, ha eddig csupán filmes munkásságáért rajongtak. Ugyanakkor

maguk a képek vannak olyan érdekesek, hogy akár keményvonalas rajongóként is érdemes ellátogatni a Műcsarnokba június 2-ig.

Mert ha felfedezzük a kapcsolatokat a kiállított képek között, izgalmas élményben lesz részünk, garantáltan kapkodni fogjuk a fejünket, sőt még akár ide-oda járkálhatunk is az összehasonlítás végett. A kis történetek ugyanis összeállhatnak egy nagy metatörténetté. Türelem és kitartás szükséges, de aki igazi Lynch-fanatikus, az tudja, hogy Lynch műveli és propagálja is a transzcendentális meditációt, amely türelemre és a kitartásra tanította a rendezőt is. Ha a Small Stories / Kis történetek megtekintésére vállalkozunk, mi is meditálni fogunk egy-egy kép előtt. Már, ha hagyjuk, hogy David Lynch groteszk figurái és terei megérintsenek minket.

David Lynch: Kis történetek / Műcsarnok

Urbán Ádám enteriőrfotója

David Lynch: Small Stories / Kis történetek, 2013–2014. Kurátor: Szarka Klára fotótörténész. A kiállítás megtekinthető a budapesti Műcsarnok Kamaratermében 2019. március 1-től június 2-ig. Különleges tárlatvezetéseket tartanak felLugossy László neoavantgárd művész és Zacher Gábor toxikológus, és április 7-én fellép a Dürer Kertben Lynch színésze és alkotótársa, Chrysta Bell. David Lynch: Small Stories kiállítása eredetileg a párizsi Maison Européenne de la Photographie és a párizsi Item Gallery közös szervezésében valósult meg. A kiállítással párhuzamosan az Uránia Nemzeti Filmszínházban láthatók David Lynch digitálisan felújított klasszikusai (Radírfej, Veszett a világ, Twin Peaks – Tűz, jöjj velem!, Lost Highway – Útvesztőben).

A kiállításról további információk a Műcsarnok hivatalos weboldalán és a Budapest Fotófesztivál honlapján találhatók.

Borítókép: Urbán Ádám enteriőrfotója.

Lead- és főoldali kép, kép a Facebookon: © David Lynch / SmallStories: Head #2 // Courtesy: Item éditions, Paris

A cikkben szereplő képeket a Műcsarnok és a Budapest FotóFesztivál bocsátotta rendelkezésünkre.

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Benke Attila --

Benke Attila az ELTE Bölcsészettudományi Karán végzett 2012-ben filmtudomány mesterszakon, ugyanitt 2016-ig a Filozófiatudományi Doktori Iskola Film-, média- és kultúraelmélet programjának hallgatója volt. Jelenleg filmkritikusként, újságíróként, szerkesztőként tevékenykedik számos kulturális folyóiratnál és portálnál, valamint filmes műfajelméleti kutatást végez, és magyar filmtörténettel is foglalkozik.


További írások a rovatból

Mozart in the Jungle
Interjú Bucsi Réka animációs rendezővel a közönség szeretetéről, Amerikáról és a női nézőpontról
David Wark Griffith: Letört bimbók

Más művészeti ágakról

színház

Az ördög báránybőrt visel Az ördög báránybőrt visel
Az Ördög a Városmajori Szabadtéri Színpadon
Interjú Néder Panni színházrendezővel a személyességről, intimitásról, Berlinről, autobiografikus színházról


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés