Általában véve a tudat nélküli, sötét és ösztönös dolgokat mondjuk természetesnek, mivel a természethez, romantikusan, főként a vadság, a szabadság, a kontrollálatlan burjánzás képzetét kapcsoljuk. Azonban, más oldalról szemlélve, a természet a legnagyobb rend képviselője. Tudományunk ugyan képtelen teljességében felmérni szisztémáját, a természet nem kaotikus. Civilizációnk és az emberi elme inkább tűnik annak, és talán ezért képtelen a magán kívüli, monumentális rend befogadására.

A természet nagyságát az emeli más struktúrák fölé, hogy képes a véletlennel kalkulálni, ami felfoghatatlanná teszi számunkra. Ezzel együtt a természeti formák nem szabálytalanságot mutatnak, csak máshonnan kell szemlélnünk. Gálhidy Péter szobrai megidézik a természeti képződményeket és gyönyörű, letisztult formákat mutatnak. Első ránézésre az ág-szobrok szabálytalannak tűnnek, de ha belegondolunk, hogy egy fa milyen rettentő renddel növeszti ki ágát, amely „tudja”, hogy a vízelosztás érdekében merre terebélyesedhet tovább, és hogy ezekben a kis ágakban ennek a vitális, folyamatosan alakuló és alakító akaratnak a szándéka buzog, akkor már kevésbé tűnnek szabálytalannak. Akárcsak a levél szimmetriája: még megkopva is sokatmondó. Vagy a tapló sima félköríve, esetleg a fűszálak szabályossága: mind organikus harmóniát és egységet mutatnak, amelyhez szükségtelen stilizálni vagy absztrahálni a látványt.

Ha hazamennek és esetleg otthon a kamrában találnak egy kevés mandulát, vizsgálják meg ebből a szemszögből. Számomra a megpucolt mandula a tökéletesség mintaképe. Bárhol törjük is félbe, ugyanolyan sima és homogén marad, hogy élvezet megérinteni, a gyönyörű formájáról nem is beszélve. Talán kissé ellentmondásos ezt mondani egy megnyitón, de az olyan mélységű dolgok, mint a természet teljességében sohasem feltáruló belső magja, amelyet titokzatossága sejtet, lekorlátozzák a nyelvi képességeinket, mégis mindig megfejtésre ösztönöznek, akárcsak a műalkotások, amelyek szintén képesek a megragadhatatlan dolgok érzékeltetésére, ezáltal hozva létre a kettő között egy furcsa rokonságot.

A természet szigorú rendbe foglalja a folyamatos áramló alakulást és változást. Ezt jól szimbolizálja a Sarokvas című művön finoman megjelenített enyészet, amely egyszerre a levélé és a vasé is. Szobrain Gálhidy Péter izgalmasan jeleníti meg a folyamatot, ami nem kis kihívás. Amikor először láttam a furcsa, kristályszerű képződményeket Péter munkáin, az a benyomásom támadt, mintha most is folyamatban lenne a terjedésük, mintha pont egy változásnak, alakulásnak lennék a szemtanúja… Van ebben az átmenetiségben valami párálló finomság, valami megragadhatatlan tünékenység, amilyen maga a természet is.

Ezek a növekvő szerkezetek eszünkbe idézhetik az élősködőket. Ahogyan az egyes szobrokon lévő, kissé természetellenesnek ható kristályok ellepik és bekebelezik a formákat, olyan, mintha egy gazdatesten terjednének el. Számomra minden kristály természetellenesnek hat csodálatos szerkezetével és kicsit minden kísérteties, ami ellentmond a természetnek. Ha azonban figyelembe vesszük, hogy Péter munkáinak egyik központi kérdése az egyensúly, akkor máris nem élősködőnek hatnak ezek a kristályok, hanem egy szimbiózis alkotóelemeiként tűnnek fel, amelyek a természet által előírt végtelen szigorral tartják fönt a harmóniát. Számomra a kiállított művek ezt az egyensúlyt és szükséges együttélést, együtt létezést mutatják.

De vajon hogyan egyensúlyozunk mi civilizáció és természet között? A kiállított műveken megjelennek a tárgyi világ képviselői is, az eszközök, az ember alkotta természet, amely számunkra eltűnik a használat közben, hiszen nem is figyelünk például a kanál jelenlétére evés közben. Hasonlóan ahhoz, ahogyan az állatok számára is hétköznapian semmisé válik a természet. Mintha az embereknek a használati tárgyak jelentenék a természetet, vagyis a természetes környezetet, míg lehet, hogy az erdő szélére kidobott mosógépet a rókák alaposabban megnézik. Gálhidy készen vett objektjei eltűnnek a természeti tárgyak mögött, feloldódnak a műalkotásban. A gyors elmúlástól menekültek meg ezeket a tárgyak, amikor Péter műalkotást csinált belőlük, az ember tekintetét itt mégis a természeti formák kötik le.

Ezeken a műveken ismeretlen és rettentő rendként tűnik fel a természet, amely számunkra csoda és kábulat. A szürrealisztikus elemek, mint a lebegő, kristályos ágak vagy a kizöldellő zuhanyrózsa, mutatják azt az idegenséget és kísértetiességet, amellyel távolról szemléljük a titokzatos physist. Kísért minket például dombormű formájában, amikor a falról fakéregként mállik le, utat törve a szerves életnek vagy amikor a relief műfajának egy lehetséges újragondolásaként a sarokban fenyegető, sötét foltként egy roppant falevél feszül a falnak, megpróbálva belesimulni a mi emberi, épített környezetünkbe.

Gálhidy Péter munkái talán segítenek valamelyest felismerni azt a titokzatos távolságot és ismeretlenséget, amely köztünk és a natura között tátong. Olyan ez, mint mikor a tengeren túl messze úszunk a parttól és már nem látjuk a mélység alján a fövenyt, hanem a végtelen feketeség tátong alattunk. Ezt éljük át a természet letaglózó fenségessége kapcsán, és ezt, amikor elnémulunk egy műalkotás előtt.

Az itt olvasható írás Cserhalmi Luca megnyitószövegének szerkesztett változata. 

Gálhidy Péter Sarokvas című kiállítását 2019. június 1-ig lehetett megtekinteni az Epreskert Parthenón-fríz Teremben  (1063 Budapest, Kmety György utca 26-28.)

Képek: ©Gálhidy Péter