Ebéd után a Cöxpon sátorban vészeltünk át egy újabb esőzést (a Kolorádóhoz hasonlóan valahogy a Bánkitón is mindig szörnyű az idő), aztán megpróbáltunk ellátogatni pár érdekesnek hangzó délutáni programra – sikertelenül. A jógázást sajnos elmosta az eső, az újrahasznosított táskakészítő workshop állítólagos helyszínén pedig senkit sem találtunk, így beszélgetéssel és pihenéssel töltöttük a koncertekig hátralévő időt.

Először a Carson Coma koncertjét hallgattuk meg hattól a Tószínpadon – a srácok a korai időpont ellenére hatalmas bulit csaptak és megalapozták az este jó hangulatát. A zenekarnak tavasszal jött ki a bemutatkozó albuma, a Corduroy Club, ám a koncertre számos feldolgozással is készültek.

A koncert után visszasétáltunk a tótól a Greatest Hits Színpadhoz, ahol a Meteót hallgathattuk meg. A koncert szokás szerint zseniális volt, viszont hatalmas csalódást okozott, hogy csak fél órát játszhattak. Nem hinném, hogy ennyi idő alatt lehet rendes koncertet tartani, ám Maximék megpróbálták a legjobbat kihozni a helyzetből. (A fesztiválszervezéssel kapcsolatban egyébként ez volt az egyetlen negatív tapasztalatom.) A Meteo legközelebb a Dürer Kertben játszik augusztus 23-án a Szabó Benedek és a Galaxisok vendégeként, reméljük ott azért egy kicsit több időt kapnak.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A Meteót követően szétvált a csapat, néhányan a Dope Calypso koncertjét mentek meghallgatni, mások a pihenést és beszélgetéssel egybekötött vacsorát választották. Az újabb hamburgerek és lángosok után az Északi Színpadhoz sétáltunk, hogy meghallgassuk Szabó Balázs Bandáját – eredetileg helyfoglalás céljából –, ami kellemes meglepetést okozott.

Az enyhén népzenei elemekkel vegyített rock koncertet a Fran Palermo es a Middlemist Red rendhagyó, közös produkciója követte. Akik régebb óta követik a két zenekar munkásságát, érezhetik, milyen fura, hogy idén egy közös koncertet hallhattunk tőlük, de azt hiszem, abban megegyezhetünk, jó, hogy végre félretették az ellentéteiket és együtt zenélnek. A koncert ugyanis jobb volt, mint bármelyik Fran Palermo, vagy MMR-koncert, amin mostanában voltam. Zeneileg ugyan voltak feldolgozások, amin még csiszolhattak volna, de a hangulat mindenért kárpótolt. A koncertet követően ismét két csoportra szakadt a társaság: a fáradtabbak visszatértek Alsópeténybe, a vállalkozó szelleműek pedig még belehallgattak egy-két koncertbe a fesztiválon.

 

 

 

 

 

 

 

Az eső ellenére jó volt az idei Bánkitó, de úgy gondolom, sajnos kezdi elveszteni a kisfesztiválos jellegét, ami miatt sokan szerették a korábbi években. Azonban nem kell aggódnunk, mivel ezt a szerepet lassan átveszi a Kolorádó, én pedig személy szerint érdeklődéssel várom, hogy mi történik, amikor az „ország legnagyobb kisfesztiválja” nagyfesztivállá növi ki magát.

A szerző fotóival