Lányok és asszonyok

Szombaton Veiszer Alinda beszélgetett Szécsi Noémivel és Dr. Pop Andreával. A központban Szécsi Noémi Lányok és asszonyok aranykönyve című műve állt, ami a 19-20. századfordulós női testképet és annak változását vizsgálja. A program során hallhattunk az első magyar orvosnő, dr. Hugonnai Vilma életéről, aki úttörőnek számított a korban.

Az 1800-as évek második felében a női szépség és a hozomány bizonyos szempontból hasonlított egymásra, mindegyik egyfajta fizetőeszközként jelent meg a társadalom szemében. Még a mainál is kényelmetlenebb és egészségtelenebb ruhadarabokat hordtak a divat és az elvárások miatt. Ugyanakkor abban az időben kezdődött meg a nézőpontok átalakulása is: példaként Szécsi Noémi a biciklit említette – „kifejezte az emancipált nőt” –, amelyet sokkal komfortosabban és biztonságosabban lehet tekerni nadrágban, mint szoknyában.

A könyv, melyből Szávai Viktória olvasott fel részleteket, régi társadalmi viszonyokat és azoknak a kizsákmányoló rendszerét is bemutatja. „Nyíiván nem lehet az egyik kor szűrőjét áthelyezni a másik kor szűrőjére, de akkor ezt, a mai terminusokat használva, el kellett tűrniük” – mondta Szécsi Noémi a dajkákat ért negatív hatásokra utalva. Ahogyan a szerző elmesélte, elég nyomorúságos sorsuk lehetett ezeknek a nőknek, ráadásul a kor orvosai gyakran egyfajta társadalmi szűrőkként is működtek, akik inkább mint jószágokat vizsgálták.

Közös megállapítás volt, hogy a könyv még ma is fontos, ugyanis a női értékek testközpontúsága mára csak átalakult, de nem szűnt meg teljesen.

„Ez már a főzés műveletében is benne van, mint előjáték”

„Két egymást követő éjszakán kétszer néztem végig, hogy miképp ítélik halálra és miképp végzik ki az egykori román államelnököt és feleségét. Nem tudtam vele betelni. Hideg fejjel néztem végig, hogy a zsarnokgyilkosságot miként élvezem”[1] – olvasta fel Nádas Péter Leni sír című könyvének egy részletét szombat este. Rövid időn belül elfelejtettem, hogy egy könyvbemutatón vagyok: nem csak egy írót hallgattam, egy történetmesélőt is. Varázsló; aki a történelem, a múlt és a szubjektív, a humán impulzusok mágiáját regélte. Sötét képzelet és valóságos brutalitás keveredett az ösztönös ingerekkel és az elnyomhatatlan érzésekkel; amit a modern ember el akar rejteni, el akar felejteni. „S hogy még teljesebb legyen a diktatúrák rettenetes önarcképe, a legutolsó jelenetben megszólal az is, akinek tényleg hallgatnia kéne” – idézte fel azt a mozzanatot, amikor az operatőr kérésére az orvos kilépett „hippokratészi” szerepéből, és közrejátszott a felvételhez: „végrehajtja a diktatúrák legrettenetesebb ítéletét: semmi nem szent”.

A kétkötetes esszégyűjtemény első részéről Csehy Zoltán beszélgetett a szerzővel. A Leni sír politikai témájú írásokat tartalmaz, melyek párhuzamba kerültek a vallással és a szeretkezéssel.  Nádas Péter azt fejtegette, hogy a tömegjelenetek hasonlóak a szerelmi élvezethez. Némileg humoros és pikáns magyarázatai arról szóltak, hogy az emberi fiziológiában nincsenek különálló idegrendszerek az elvont témákra és testi működésre: összefüggnek a dolgok egymással. Egyik példája a főzés volt, amiről azt mondta: előjátékként is részese az együttlétnek.

A bemutató során az író beszélt arról is, hogy miképpen gondolkozik magáról mint alkotóról: „Az én dolgom mindig az, hogy a belsőt kifelé fordítsam, az látszódjék. És ha rólam van szó, akkor rólam van szó.”

A beszélgetés folyamán egymásból következő emlékképek és gondolatok váltakoztak. Sokkal inkább volt olyan érzésem, hogy a színpadon nem egy szerzőt látok, hanem egy élőben íródó, lélegző alkotást.

„Mondta, hogy ne poénkodjam végig”

„A gyerek nagyapja is ott állt a szája sarkában egy soha el nem hamvadó cigivel, amit még Lenin gyújtott meg, és ott siránkoztak, hogy mi lesz itt, mi lesz ebből a gyerekből?”[2]– Thúróczy Szabolcs nyitotta meg felolvasással a bemutatót. Már ekkor stand-up-szerű volt az esemény, majd Bödőcs Tibor és Winkler Nóra társalgását is belengte ez a hangulat. A szerző Meg se kínáltak című első regényéről beszélgettek.

Szó esett a főszereplőről, akit Bödőcs valós személyről mintázott, a történetbe pedig valódi élményeket is belefűzött. A festészet központi szerepet kapott, ezért a szervezők a könyvben is megjelenő festmények közül vetítettek párat, így nem csak a beszélt alkotásban, de a bemutatón is segítette a vizualitás a közönséget.

Thúroczy Szabolcs felolvasásai megidézték a szöveget, de némileg az alkotás folyamatát is: Bödőcs Tibor arról beszélt, hogy írás közben a színész hangját néhol belehallotta a sorokba.

„Tényleg, ha akartam, bal lábbal lerajzoltam én a jachton pucsító Claudia Schiffert, a jobbal meg a Csaucseszku házaspár kivégzését” – ez az idézet bennem maradt, mert Nádas Péter bemutatójához hasonlóan itt is megjelenik az egykori román elnök, és általában a történelmi felidézés is gyakori. Bödőcs Tibornál is jelentős a személyes emlékezet, de felerősödik a másoktól hallott, másodkézből átélt történetek elmesélése.

Winkler Nóra felvetette, hogy vajon miben különbözik a stand-up szöveg és a most megjelent regény. Az író arról beszélt, hogy humoristaként más ritmusban, feszesebben kell alkotnia; míg az irodalomban lehetősége van a gondolatok kifejtésére, a vidám mellett a szomorú témák felelevenítésére is.

„Mondta, hogy ne poénkodjam végig” – kezdte Bödőcs Tibor, amikor felment a színpadra. Sikerült: nem csak nevettünk, de érdekes háttérfolyamatokról is hallhattunk a regény kapcsán.

EszEszEszEr

„Mindenki az, aki nem ők. Mi volt és ezek voltak”.[3] – vasárnap Kukorelly Endre CéCéCéPé könyvének volt a bemutatója. A szerzővel beszélgető Mészáros Sándort elmondása szerint páran arról faggatták, ugyanaz a könyv jelent-e meg, mint korábban vagy ez új, mert mintha harmadjára futna neki ugyanannak a dolognak. Az író azt válaszolta: „Ugyanaz, csak másképp vannak benne a szavak. Más mondatok vannak benne”.

Kukorelly Endre szerint manapság sokkal mondandó-centrikusabbá váltak a befogadók és a szakmabeliek, amit ő nem szeretne követni. Ő maga úgy gondolja, hogy sokkal inkább a szöveg textúrája és struktúrája felé érdemes fordulni. Kifejtette, hogy nem tartja magát avantgardistának, nem akarja elvetni a jelentést, de a jelentésközpontú irodalommal szemben szeretne valami mást alkotni.

Minden bemutató tudott valami újat mondani a maga módján, de személy szerint Nádas Péteré marad számomra a legemlékezetesebb. Olyan módon belevont a saját világába az író, hogy még most is kicsit elkalandozom, arra gondolva, ahogyan az fejtegeti: a bűz szaga nem egyezik meg feltétlenül a bűz ízével.