Az est minden túlzás nélkül, kétségbeejtően indult. Edin Karamazov berobbant az archlute-jával és szó szerint a húrok közé csapott. Zamboni egyik virtuóz, kontrapunktikus szerkesztésű barokk szonátájával indította koncertet. A tánctételek felismerhetetlenek voltak, vagy legalábbis kissé karaktervesztettek az önkényesen választott ritmikai változtatások miatt. A szabadosan megformált barokk darab totális átváltozáson ment át, azt a benyomást keltve, hogy itt valami modern zenei anyag szól, viszont rögtön belépést kaptunk Edin Karamazov belső lelki és zenei világába. Ha valaki elfogadta a meghívást, letette a darabok megszólaltatásával kapcsolatos elvárásait és prekoncepcióit, rendkívül érzelemgazdag és szertelen zenei anyagban úszhatott.

Bach BWV 1010-es csellószvitjének Karamazov-féle lantátiratát hallva rá kellett jönnöm, hogy komolyan kell venni a kifejezést: átirat. Az eredetileg csellóra írt virtuóz műveket, Karamazov saját szavaiból tudjuk, nem hangról hangra játszotta, hanem a lejegyzett mű alapján mesélt el egy sztorit, amibe az is belefért, hogy akkordokat hagyott ki, és kötetlenül díszített. A tánctételek karaktere ebben az esetben jobban kirajzolódott, a lassú, méltóságteljes Allemande végig tempóban volt, a hevesebb Courante viszont tényleg egy fékevesztett rohanás volt, és a többi gyors tételhez hasonlóan meg lett rángatva a ritmusa, ami széteséssel fenyegette a tételt.

Leo Brouwer kubai zeneszerző, gitárvirtuóz Sonata de los Misterios című darabjával indult a program második fele. A 2014-ben komponált darabot kifejezetten Karamazovnak írta a zeneszerző. A koncert utáni beszélgetésben aztán azt is megtudtuk, hogy ez nem egy puszta alkotói gesztus volt Brouwer részéről, hanem kifejezetten Karamazov egyénisége ihlette a művet. Ígyhát ez a zene olyan, mint egy öltöny, amit pontosan rászabtak. Szóval Karamazov magát is elmesélte nekünk a hangszerével. A közönségnek nemcsak az érzelmes sztori tetszhetett, hanem az elmésélés módja is, amiben a hangszeres technikai tudás megmutatása is fontos volt. Tegyük hozzá, Karamazov nem úszta meg húrszakadás nélkül a koncertet, és mit tehetett volna, hátraszaladt, hozott póthúrt, felrakta, és folytatta a zenélést.

Ráadásdarabként Alessandro Piccinini olasz barokk zeneszersző Aria di saravanda című darabja szólt. A szép dallamvonalú variációs darab nemcsak Karamazov hangszerének színgazdag tónusait mutatta meg, hanem azt is, hogy a színpadon ülő fickó, az egyik legjobb előadóművész, akit valaha láttam. Öntörvényű, de nem egoista, alázatos a leírt zenéhez, de a megfelelő szabadsággal nyúl a lejegyzett anyaghoz és mindenekelőtt a zenei atmoszféra megteremtése a célja.  Zárásként két gondolat tőle: „Forrásokat olvasni hasznos, de az autentikusság egy feeling.” „Másokkal együtt zenélni olyan mint, másokkal együtt sétálni.”

Zeneakadémia/Erdős Dénes.