Arisztotelész óta megkérdőjelezhetetlen tény a komédia igazsága. A komédia éppúgy igaz és érvényes állításokat tesz rólunk és a bennünket körülvevő világról, akár a tragédia, a „könnyű műfaj” világmagyarázata markáns és láttató tud lenni, ha pedig nevetés közben önnön emberi gyarlóságunkra ismerünk, akkor tökéletesen betöltötte a funkcióját. Orosz Dénes (Coming Out, Poligamy) új rendezésével viszont éppen az a baj, hogy egyetlen pillanatában sem képes valódi tükröt tartani. Nemhogy nem érvényes, de gyakorlatilag értelmezhetetlen a mai magyarországi viszonyok között. 

A magyar film jelentős vígjátéki hagyományához menetrendszerűen csatlakozó, papíron sikerre ítélt romantikus komédiák miért nem rólunk beszélnek, és miért képtelenek arra, hogy életszagúak, hihetőek, átélhetőek legyenek? Miért menekülnek az alkotók az eszképizmus elefántcsonttornyába, ahelyett, hogy közel hajolnának azokhoz, akikről és akiknek mesélnek, eképp mutassanak rá nevettető jellemhibáikra és párkapcsolati döccenőikre? A Seveledben ugyanis ismét egy alternatív Magyarországot látunk eszményien berendezett, tágas polgári lakásokkal, sohasemvolt IT-startupokhoz méltó loft irodabelsőkkel és a szomszéd sztriptíztáncosnővel (Tenki Réka), aki még véletlenül sem Kőbányán lakik többedmagával egy elsőgenerációs panelház félszobájában, hanem a belváros boldogabbik felén bérel lakást a körgangos bérházban, a negyvenéves filmkritikus (Mészáros Béla) szomszédságában. A látványosan nagyterhes, ám egyedülálló, stabil jövedelemmel és szociális biztonsággal egyáltalán nem rendelkező táncosnő történetéből torokszorító szociodráma helyett bohókás gegsorozat lesz, amint megállapodni képtelen szomszédja ráveszi, hazudják azt a srác haldokló anyjának, hogy az alig négy hónap múlva születendő gyerek a régen várt unoka.

A képtelen sztori minden mondatán érződik a szorgos igyekezet, amivel könnyeddé és menővé próbálták formálni. Íróasztal mögött, papíron alighanem működött is a legtöbb poén, ám abban a pillanatban, hogy ezeket hús-vér emberek szájába adták, nagyrészt teljesen erejüket vesztették. Esztétikai értelemben egy különös limbót jár a film: miközben minden apró részletben, a háttér berendezésében, a szereplők szavaiban, mozgásában, valamennyi rezdülésében ott lapul valami tagadhatatlanul ismerős, a néző egyszersmind képtelen rá, hogy fogást találjon a nagy egészen. Nehéz a szereplőkkel tartanunk, elhinni a problémáikat, miközben a mindennapi valóságunktól teljesen elrugaszkodott, jobbára műfaji klisék mentén felépített alakok hemzsegnek egy Budapestre erősen emlékeztető, álomszerű mesevilágban.

Ez pedig a legkevésbé sem a színészek hibája – éppen ellenkezőleg. Szemlátomást minden tőlük telhetőt megtesznek, s ezzel elérkeztünk a film legmarkánsabb pozitívumához: nagy öröm végre még a legapróbb epizódszerepekben is kiváló színészeket látni, akik gördülékenyen és magabiztosan képesek élettel megtölteni a figurákat, és valódi, szinte tapintható jelenléttel tudnak mozogni a vásznon.

A fentiekben vázolt felvetések és a kritikus lebiggyedő szája persze – ahogy erre a főszereplőn keresztül a film maga is utal – valószínűleg a legkevésbé sem befolyásolja egy virtigli romkom sikerét. A nem túl mély, de legalább a nézőtől sem sokat váró sztori ígérete rendszeresen beviszi a filmszínházakba a kockázatkerülő műfaj közönségét. A többieknek pedig marad a film egyébként legszerethetőbb eleme: a mozi iránti olthatatlan szenvedély, ami olyan autentikusan és vibrálóan járja át a Seveledet, ahogyan a humor sajnos képtelen.

Képek: InterCom, Kiss Nelly.