Egy alkotás csak akkor vonz értéket, ha benne van az ember is. Maradéktalanul. Viszont ha a pénz dalol, a múzsák hallgatnak… De ez már egy másik mese. Egy kopaszodó, szutykos ecsetért senki nem fizetne dollárezreket, de ha ráfogjuk, hogy Picassóé volt, akkor már nyílik a buksza. Szemet szemét? Műalkotás... Kérlelhetetlen kifejezés. Ezekben a darabokban megtalálható a fogyasztói társadalom kritikája, a rohanó, szétcsúszott emberi lélek vetülete, és egy kificamodott civilizáció öntréningképe.

Az alkotó kedvenc alapanyagai fa, üveg, alumínium… és útszéli lomok. Rimóczi László élete és ragasztása.

 

RIMÓCZI: Az anyag szólít meg, vagy te szólítod meg az anyagot?

RIMÓCZI: Inkább csak csapkodok az evezőimmel, abban bízva, hogy majd csak partot érek valahol… olyan is történt már, hogy megláttam egy rozsdás valamiben egy árnyékot, és éreztem, hogy muszáj kicsomagolnom. De sokszor beleestem már a tömegtermelés csapdájába is, amikor ihlet nélkül, összevissza kezdtem ontani a műveket, ami az eredeti alapötlet rovására ment. Túl erőltetett volt, vagy nem volt súlya, hatása. Azt vettem észre, hogy ez az ihlet-dolog működik. Vagy az ötlet jön, hogy be kéne pakolni néhány régi könyvet egy kibelezett televízióba és elékötni két joystickot, vagy nem jön az ötlet, de csinálnom kell valamit, ilyenkor születik a lefejezett játékbaba, vagy a festékkel összemaszatolt női cipő.

RIMÓCZI: Gyönyörködtetni akarsz, vagy pop art módon napjaink őrültségének állítasz emléket?

RIMÓCZI: Kétféle őrület van. Az első: ha már nem tudod irányítani… nem tudsz uralkodni az agyadon, kiveri a biztosítékot, és ennek-annak képzeled magad. Mivel szétesett az eredeti én-kép, sürgősen pótolni kell másikkal. A második: a tudatos őrült. Ő gondolkodik. Sokan nem mernek. A gondolkodás veszélyes. Ezek a tárgyak nem akarnak sem gyönyörködtetni, sem üzenni. Egyszerűen csak vannak. Azért csinálom, mert nem egy visszajelzést kaptam már, hogy jók, és folytassam. Ők aztán azzal bűnhődtek éltetésemért, hogy nekik adtam egyet-egyet. A világon a kortárs művészet jelenleg egy vicc. Amerikában bármit megvesznek, mindent fel lehet rakni aukción vagy a netre és megveszik. Ezt a hullámot szeretném kihasználni.

RIMÓCZI: Kiállítások?

RIMÓCZI: Bécs, Prága, Milánó, Debrecen.

RIMÓCZI: Tényleg?

RIMÓCZI: Nem. De nagyon jó lenne!

RIMÓCZI: Azért mégis diktálnak valamiféle ütemet ezek az alkotások.

RIMÓCZI: Az én világnézetem szerint - hogy ha ihlet kell - elég csak szétnézni ebben a felgyorsult, felkavarodott világban. Nem hiszem, hogy közhely lenne, hogy a saját végzetünk felé rohanunk. Egyesek a fejlődést technikai és tudományos evolúciónak élik meg, pedig az valójában visszafejlődés. A gépek felülkerekednek a szellemiségen, elfelejtjük, kik vagyunk valójában, honnan jöttünk, hol vannak a gyökereink. Lenullázzuk saját magunkat. Önbizalomhiány, öngyilkosságok, terror, pusztulás. Az energiák kibogozhatatlanul fel vannak fokozódva. Egyre több értelmetlen párt, státuszharc, vallási szélsőség, semmitmondó zenék, kerge divat, perverziók, egymás után bomlanak ki a képtelen marhaságok. A piacon túlkínálat, a tévében túlkínálat, inkább az óceánba döntjük a fölös kaját, mint elküldeni a rászorulóknak… Egy rakás ijedt, kétségbeesett, ugyanakkor megtévesztő magabiztosságba burkolt kisgyereket látok, atombombával játszani a homokozóban…


RIMÓCZI: Konfiguráció...

RIMÓCZI: Egy régi varrógép az alap, melyre egy klaviatúrát ragasztottam, míg kihúzhatós cérnafiókjába egy CD-t ragasztottam. Amikor elkeresztelek egy tárgyat, szeretem, ha nem mond semmit a neve. Ez nem mindig sikerül. A Csicsi c. darab kapcsán azonban sikerült. A kínai piacon és bioboltokban kapható gyógygolyóról van szó, amit a kézben kell pörgetni. Ennek a jellegzetes dobozába raktam két szép tojást, amit nemcsak pörgetni nem lehet, de még össze is törik, ha leesik. Ebbe az egyszerű alkotásba aztán bele lehet látni filozófiát vagy éppen annak cáfolatát. Szóval bármit. A mai világ embere szereti, ha ő fejtheti meg a rejtélyt, és én teret adok neki. Ezt a vonalat követi az Anyád tudja című tárgy, ami egy régi golyós fatáblás játék összefestett mélyedéseit rejti. De nemcsak szép napok vannak egy alkotó életében, hanem tragédiák is: a Szerencsekerék című alkotás megsemmisült. Egy ismerősömnek ajándékoztam, aki utóbb közölte, hogy előkerült az autójából, bélyegnyi törmelék formájában. Nincs is jobb hely a régi lemezeknek, mint egy zötyögő autó, ahova mindenki behányja a cuccát! Szerencsére azért ajándékoztam el, mert nem tetszett. Semmi ötlet nem volt benne, egy régi bakelit lemezre összevagdosott, lejárt bankjegyeket ragasztottam. Ilyet egy nagycsoportos is tud.

Vannak tárgyak, melyeknek egyszerűségében rejlik a varázsa, ilyen a Galaktika 3 tejúttal. Egy deszkára 3 régi cigarettásdobozt ragasztottam, majd a széleit összekentem ezüstfestékkel. Mutatós darab lett. Pop artos.

A Tibor című installáció egy rövidszárú farmernadrágból áll, melynek szélén néhány csipesz látható. Ennyi. Vagy elindít a szemlélőben valamit, vagy nem. Szerintem erotikus. Valahogy ezt látom benne. A Szupersztráda egy leselejtezett egérből és egy lapostányérból áll, amit összeragasztottam és lefújtam az egészet aranyra. Nem nagy ötlet, el is ajándékoztam. De valahogy neki is súlya van. Ezért nem kukáztam le.

A ’89 nyár a kedvencem. Ez most is itt lóg előttem. Valahogy öntudatlanul is sikerült elkapnom egy hangulatot, amit az egymás mellé ragasztott tárgyak kiadnak. Egyfajta steril káoszba oltott dekadenciát látok bennük.

Akármit is csinálok, a teremtés folyamatát szeretem benne. Olyan ez, mint a maszturbáció? Lehet…