bezár
 

színház

2020. 04. 22.
Kéken vérző szívek
Opera a karanténból: Verdi Aidája a La Monnaie előadásában
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Koromsötét van. A zenekar hallgat. Szélzúgás hallatszik, lassan szétnyílik a függöny. A ködfelhő előtt a színpad nagy részét betöltő szikla jelenik meg, majd Aida, egyszerű kék ruhában, mezítláb. A rendező ezzel az előjáték előtti jelenettel felszólít: Engedd el az elvárásaidat! Engedd meg magadnak, hogy megérintődj! A La Monnaie előadása zavarba ejt, megijeszt, borzongat, elgondolkodtat, egyes pontokon azt is megengedi, hogy hibáztassuk. Tulajdonképpen az orrunknál fogva vezet, és mire észbe kapunk, már teljesen bevont a történetbe.

Stathis Livathinos rendező bátran, mégis érzékenyen, tisztelettel nyúlt a darabhoz. Azzal, hogy elhagyja a monumentális egyiptomi díszleteket, és a modern, letisztult, szimbolikus eszközöket részesíti előnyben, a hangsúlyt a három főszereplő karakterére, konfliktusaira, belső vívódásaira helyezi. Így lesz a történelmi operából általános érvényű, mindenkihez szóló előadás.

Szkéné színház

Alexander Polzin díszlettervező összesen három díszletelemmel dolgozik. Az egyik a már említett szikla, mely a legtöbb jelenet alapját adja. Olyan, mint egy sziget a semmi közepén, egy fiktív világban. A másik elem egy átlátszó függöny, amely megfelelő megvilágítással mintás fémfallá változik, segíti a terek elválasztását. Végül a színpad fölött látható egy hatalmas tábla, vagyis sírkő, kerek lyukkal a közepén, a darab elején még vízszintesen. Ez az elem fokozatosan, észrevétlenül egyre lejjebb ereszkedik, mintegy összenyomva a játékteret, éreztetve a lassú, de biztos haladást a végzet felé. Bár kezdetben a lyuk sötét és ijesztő, minél lejjebb ér a tábla, annál több fényt ereszt be, míg végül a rajta keresztül érkező, megváltást jelentő fénysugárban találja meg Radames és Aida a teljes békét.

A koreográfia teljes mértékben kihasználja a zene adta lehetőségeket. Ez akkor a legszembetűnőbb, mikor csak a zenekar játszik: Az előjáték muzsikájában megtalálja a szerelmesek évődését: Radames egy ihletett pianóban bújik elő a szikla mögül, a következő forténak a találkozás feletti örömük ad értelmet. A győzelmi induló alatt a filmekben gyakran használt módszer jön elő: a felvonuló hősök helyett az egyiptomi tömeg reakcióit látjuk. Megkoreografált mimikájuk által mindenki maga képzelheti el a dicsőséges menetet. A fanfár utáni piú mosso alatt a nép is átveszi a zene fecsegését.

Az előadás különlegesen kezeli a színeket: a kék, a fehér, a szürke, a fekete és az arany földöntúli, tompa összhatása kiváló hátteret biztosít a szereplők szívének megmutatására. A Giacomo Prestia által alakított Ramphis főpap minden megjelenésekor kiráz a hideg. Görnyedt tartásával, karján hatalmas, kiálló csontokkal, előrefésült fehér hajával és lassú mozgásával mintha inkább díszlet lenne, mint szereplő. Minden fontos eseménynél vagy már, vagy még ott van, mindent hall, mindent tud, és úgy tűnik, az istenek nevében mindent ő irányít. A király foszló, múmiaszerű ruhájával, teljes arcot takaró Hórusz-álarcával egészen eltörpül mellette. Az ünnepléseknek nyilván ő a középpontja, de a döntéseket a főpap hozza.

Aida

Érdekes, hogy a rendező az egyiptomi népet kétfelé osztja. Egyik felét Ramphis fegyelmezett papjai alkotják, a másikat az érzelmeiktől vezérelt átlagemberek. Utóbbiak többször az eredetileg rabszolgáknak írt részeket éneklik, így például ők kérnek kegyelmet az etiópoknak. A második felvonás elején eredetileg a rabnők dalolnak Amnerisnek. A rendező ezt a szerepet átalakítva, udvarhölgyek szájába adja a dalt, miközben a rabszolgákat alakító táncosoknak marad a néma szenvedés. Aida teljesen közéjük olvad, ez a csapatnyi kék ruhás lány így szinte megsokszorozza őt. Erőteljes játékuk sokszor megbontja a zenéből áradó egyértelmű harmóniát: Az ellentmondásosság tetőfoka, mikor az ünneplő tömegek előterében vonszolják magukat, vagy hangtalanul ordítanak, remegnek. Aida gyötrődése nem marad egyszemélyes: egy nép szenvedésévé válik.

Aida

Az Alain Altinoglu vezényletével megszólaló zenekar pontos, finom játékával fokozza a drámai összhatást, végig megtartva lendületét. A nagy kórusjelenetek tele vannak élettel, és ez akkor sem változik, mikor a szertartások alatt a színfalak mögött énekelnek. Tamara Banjesevic papnőként énekével egészen különleges légkört hozott létre. Aida szerepében Adina Aaron egyszerűen és őszintén formálta meg a szerepét, amitől számomra nagyon meggyőző volt. Magabiztos, finom hangon énekelte végig ezt a megterhelő szerepet, egyedül az O patria mia kezdetű ária legmagasabb hangja jelentett neki gondot, de ezért bőségesen kárpótoltak gyönyörű pianói. Andrea Carè mint Radames a kezdeti bizonytalanságok után szépen énekelt, de a darab elején nem igazán tudtam elképzelni hadvezérként, amire a szerencsétlen jelmeze is ráerősített. Ahogy azonban a darab haladt, egyre jobban kimunkálta a szerelme és hazája közt vívódó, a becsületet a legnagyobb kincsnek tartó és mégis elvesztő férfit. A rendezés is segít neki: ikonikus jelenet, mikor a kardátadási ceremónián fenyegető Anubisz-álarcos figurák veszik körbe. Amneris karaktere folyton változik: ő a gőgös királylány, a csábító, a szerelmi rivális, a féltékeny, a bosszús, és végül a saját keménységét sirató teljesen összetört nő. Nora Gubisch színészi játékával bravúrosan ment végig ezen a hullámvasúton. Néha túl harsányra sikerült a figurája, de az utolsó jelenet ezt csodálatosan ellensúlyozza.

Aida

A néma előjátékban Aida homokot vesz fel a földről, és lassan folyatja a markából, mintha homokóra lenne. Ekkor ő még „csak” egy egyszerű rabnő, aki reménykedik a boldog jövőben, Radames pedig szerelmes, álmokat szövögető férfi, aki nem gondol bele, hogy vágya beteljesülésével mit veszít. Idilli együttlétüket szinte megismétlik a zárójelenetben. Újra homokot szórnak, de már a biztos tudattal, hogy az ő homokórájuk lefolyt, idejük elfogyott. A leereszkedő sírkő mellett mintha Amneris is a sírban lenne, és először tanúsít igazi, nem birtokolni akaró szeretetet. Gyönyörű pillanat, ahogy Aida és Radames „átérkezik” a sírkő kivágott körén keresztül a fényre. A történtek lecsupaszították vágyaikat, de a legmélyebb, hogy egymáséi legyenek, beteljesül.

 

Giuseppe Verdi: Aida. Aida: Adina Aaron. Radames: Andrea Carè. Amneris: Nora Gubisch. Amonastro: Dimitris Tiliakos. Ramphis: Giacomo Prestia. Egyiptom királya: Enrico Iori. Főpapnő: Tamara Banjesevic. Hírnök: Julian Hubbard. La Monnaie Symphony Orchestra and ChorusDíszlettervező: Alexander Polzin. Jelmeztervező: Andrea Schmidt-Futterer. Karigazgató:. Martino Faggiani. Koreográfus: Otto Pichler . Fény: Alekos Anastasiou. Karmester: Alain Altinoglu. Rendező: Stathis Livathinos. 2017, La Monnaie / De Munt, Brüsszel. Közvetítés: 2020. március 20. - április 19. https://www.lamonnaie.be Fotó: Karl és Monika Forster  (www.schmidt-futterer.nethttps://twitter.com/LaMonnaieDeMunt/status/1116996194805473280

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Németh Márta --


További írások a rovatból

A Trojka Színházi Társulás Dekameron2020 című színházi kísérletéről
színház

Színház a koronav közepén (2) Színház a koronav közepén (2)
Szkéné-Picaro, Napszínház, Mándy Ildikó Társulata*
Színház a karanténból – Kincses sziget a londoni National Theatre-ből
színház

A Díva, a Herceg és a Tenkes kapitánya A Díva, a Herceg és a Tenkes kapitánya
Színházról a karanténban: Az OSZMI három podcast-beszélgetéséről

Más művészeti ágakról

Külföldön Sikeres Magyar Művészek

A mindennapok történései dinamizálnak A mindennapok történései dinamizálnak
Interjú Hód Adrienn koreográfussal táncosok lehetőségeiről, egyéni utakról és koprodukciókról
art&design

A hely és a tárgy szimfóniája A hely és a tárgy szimfóniája
Élménybeszámoló a Kiscelli Múzeum „Ragyogj!” című kiállításáról
art&design

Létjel-aktualizáció Létjel-aktualizáció
A magyar performansz története 1966–2018 (2): 1968, Bauer Sándor (1969), Galántai György és a Balatonboglári Kápolnaműterem (1970–73), Hajas Tibor (1974–79)
Háttérinterjú Deák Dániellel nemzetköziségről, a fesztiválok és pitchfórumok szerepéről, valamint gondolat és forma viszonyáról


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés