bezár
 

színház

2020. 07. 05.
A siker az ember élete
Interjú Ladányi Andreával magyarországi és külföldi tapasztalatairól, lehetőségeiről
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Ladányi Andrea balettművész, koreográfus Magyarország, Finnország, Kanada és USA után most Spanyolországban él. Erőteljesen hatnak rá a külföldön tapasztaltak, és nem tud kibújni professzionalizmusa és maximalizmusa alól.

PRAE.HU: Éppen Spanyolországban vagy, de előtte Kanadában, az USA-ban, Finnországban is éltél. Mi a te életedben a külföld?

Szkéné színház

Hároméves koromban titokban megnéztem az olimpiai közvetítést a pálmafánk alól, és eldöntöttem, hogy olimpiai úszóbajnoknő szeretnék lenni, mégpedig amerikai úszódresszben. Aztán elvégeztem a Balettintézetet, majd a Markó Iván-féle Győri Baletthez kerültem, ahol kiderült, hogy értékelik az emberek, amit csinálok. Akkor lett kérdés a számomra, hogy az a teljesítmény, amivel Magyarországon sikereket, elismerést érek el, külföldön is ennyit ér-e, ahol nagy a tét, nagy a táncos felhozatal, az értékrend rendben van, és rengeteg a tehetséges ember.

PRAE.HU: Azért nagy a tét, mert nagy a felhozatal?

Inkább azért, mert ha az ember megjelenik egy új kulturális közegben, ahol egyáltalán nem ismerik, ott csak az számít, hogy akkor, ott, abban az ízlésben, közegben, kultúrában, hogyan ítélik meg.

PRAE.HU: Mi volt a tapasztalat?

Amikor elmentem New Yorkba, megkérdeztem, hogy ki a legjobb tanár, és elmentem hozzá. A teremben legalább nyolcvanan voltunk, alig fértünk el. Semmit nem tudtam az országról, ahol a kommunikáció, az önbizalom, minden egészen más szinten mozgott, ezért beálltam az utolsó sorba. Nem telt el tíz perc, amikor intett a tanár, hogy menjek előre... Az amerikai időszakot követően Jorma Uotinen finn koreográfus – aki meghatározó a pályámon –, látott két fesztiválon, Markó Iván A csodálatos mandarinjában és a Boleróban. Táncosra volt szüksége, kinyomozta, hol vagyok, mert látott öt évvel korábban. Pedig a Finn Operából bárkit könnyebben elért volna. Csütörtökön felhívott, szombaton landoltam Helsinkiben.

Ladányi Andrea

PRAE.HU: Volt egy megjegyzésed a beszélgetésünk elején, hogy „külföldön rendben van az értékrend”? Mire gondolsz ezzel kapcsolatban?

Nagy különbség van profizmus és kedvtelés között. A nyugati társadalomban az a profizmus elsődleges fokmérője, hogy mi adható el, mi piacképes. Legyen az opera, képzőművészet, tánc, film vagy színészet – úgy mérik, hogy az nemcsak tíz-húsz embernek kell, hogy tetsszen, hanem legyen eladható.

PRAE.HU: Mit érzékeltél, hogyan hatnak egymásra a különböző kultúrák?

A skandinávok például egészen elementáris módon követik és szándékosan terjesztik a saját kultúrájukat. Minden művészeti területen a sajátjukat próbálják a világgal megismertetni. Ez tulajdonképpen Amerikára is érvényes, de az egy bevándorlási kultúrán alapszik, amelyből ki tudták válogatni a világ legjobbjait, és aztán a saját törvényeikkel, rendszerükkel felépítették azt az irányvonalat, amit 350 millió ember követ. Egy francia vagy indiai beleviheti az alkotásába a saját kultúráját, de mindenképpen ő fog alkalmazkodni az amerikaihoz.

PRAE.HU: Mennyiben hatottak ezek a kultúrák rád?

Nagyon hatottak. Amerika-fogyasztó vagyok lenyűgöz a nagysága, és abban egy személyes siker. Finnország pedig szakmai és emberi szempontból a legmeghatározóbb. Ahonnan érkeztem – a Balettintézet, a Győri Balett –, ott minden „hangos volt," nem ritkán agresszív, és az volt a cél, hogy egymás hibáira mutassunk rá. Ehhez képest a világ másik területein, egy támogató, elfogadó és nyitott közeggel találkoztam. Az én esetemben Jorma személyisége, tudása volt az alapja, amit zenéről, térről, világításról, designról, kosztümről, ízlésről tanultam. Ami pedig rávezetett arra, hogy felismerjem, mit szeretnék követni. Megtanultam, hogy ha valaki mondjuk Pina Bausch-követő, akkor az nem koppintás, hanem egy szándékos útvonalon való haladás. Természetesen akkor kezd el újat teremteni, ha tovább lép.

Ladányi Andrea

PRAE.HU: Spanyolországban is intenzív munka folyik?

Spanyolország, illetve konkrétan Barcelona, függetlenül a szakmától, a világ talán egyik legjobb városa. Az építészet, a múzeumok, az áradó kultúra, az étel minősége, az emberek natúr szépsége, és még sorolhatnám. Fontos, hogy az életemben megtapasztaltam, hogy biológiailag is hol jó élni.

PRAE.HU: Szakmailag milyen ott?

Tulajdonképpen nem igazán van lehetőség. Tanítottam, koreografáltam kisebb dolgokat, megpróbáltam létrehozni egy együttest. De az a fajta maximalizmus és professzionalizmus, amit én képviselek, nem nagyon van. Itt az emberek nagyrészt a saját örömükre táncolnak, és nem feltétlen azért, hogy profi táncosok legyenek. Persze van egy-két jó kisebb társulat. Amerikában az ellenkezője érezhető. Ott egy óra alatt mindent meg akarnak szerezni a tanár tudásából, illetve mindent kihozni magukból.

PRAE.HU: Te álltál, vagyis táncoltál a katedra mindkét oldalán. Balettművészként, balettmesterként, koreográfusként, tanítottál is sok helyen. Számodra fontos az intézményes képzés?

Persze, hogy fontos, annak ellenére, hogy nekem nem az életcélom a tanítás. Nem a rend ellen vagyok, hanem azt gondolom, hogy a tanítás egy másik hivatás. Workshopokat tartani szeretek. Ott tudom az elejét, a végét, őrületes tempót tudok diktálni, pontosan látom az eredményét annak a periódusnak.

Ladányi Andrea

PRAE.HU: Amikor te tanultál, hogy bírtad az intézményes rendet?

Érdekes volt, mert a világ egyik legnagyobb tudású szakembere volt a balettmesterem, Hidas Hedvig. De kilenc évig nem igazán rajtam volt a mesternő fókusza. Pontosan látta, hogy nem fogok megállapodni a klasszikus balettnél, viszont abban az időben az Intézetben nem volt modern táncoktatás, sőt el is utasították ezt az irányt. Minden évben ki akartak dobni. De az élet úgy hozta, hogy Markó Iván megjelent a magyar táncéletben, ami nekem óriási lehetőség volt. 

PRAE.HU: Voltál tanszékvezető is a Színművészetin. Az hogyan illik ebbe a képbe?

Rendkívül büszke vagyok arra az időszakra, nagyon hálás vagyok Székely Gábornak, aki felkért, és szabad kezet adott, hogy építsem fel a mozgás tanszéket. Abszolút sikeresnek értékelem azt az időszakot, és az általam felállított metodikát, valamint hogy akkreditáltattam a fizikai színház szakot.

PRAE.HU: Mi számodra a siker?

Szerintem az ember élete a siker. Ahogy megéltem az elmúlt évtizedeket, soha nem dolgoztam olyannal, akivel nem akartam, soha nem volt olyan produkcióm, amit nem szerettem volna, soha életemben nem kaptam rossz kritikát. Minden másodpercét élvezem a pályámnak. Nekem az életem a sikerem.

Ladányi Andrea

PRAE.HU: Rengeteg díjad van. Az nem számít?

Először Liszt-díjjal tüntettek ki. Azon meglepődtem, mert nagyon korán kaptam meg, előbb, mint évfolyamtársaim, akik az Operaház szólistái voltak. Ezután jött a többi díj, a Lábán-díj, a Philip Morris-díj, Érdemes művész, fesztiváldíjak, a legjobb film díj, a legjobb díj Az öreg hölgy látogatása női alakításáért, illetve a Kossuth-díj. Szóval ezek nagyon jók, de leginkább mindig az érdekel, amiben épp vagyok, és amit csinálni fogok.

PRAE.HU: Volt egy társulatod, a LA Dance Company. Arról mesélsz kicsit?

Ez akkor volt, amikor Finnország és hét év Kanada-USA után a Vígszínház felkérésére hazajöttem a West Side Story koreográfusaként. Magyarországon elsőként tartottam táncos castingot ehhez a produkcióhoz. Ott találkoztam egy gyönyörű fiatal táncos felhozatallal, amitől kedvet kaptam egy saját együtteshez. Tizenöt évig vezettem az együttesem, ami alatt hét ember életét éltem, mert mindent nekem kellett leszerveznem – díszlet, jelmez, világítás, hangvágás, hangkeverés, koreográfia, terembérletek lefixálása, utazás, sorolhatnám. Mellette minden évben csináltam egy-két színházi koreográfiát, egy-két filmlehetőségem is volt, és rengeteg szóló fellépésem.

PRAE.HU: Nem sajnálod, hogy már nincs az együttesed?

Nem. Egyfelől a táncosok mind csodálatos emberek, és önállóan, tehetségesen élik az életüket. Másfelől hiszek az új inspirációban: az egyén fejlessze, fedezze fel önmagát.

PRAE.HU: A karanténhelyzet miatt mozgásinstallációkat készítesz az erkélyeden a közösségi médiára. Fontos neked az online csatornákon való jelenlét?

Úgy gondolom, hogy üzleti szempontból nagyon fontos. A Facebook a social médiának a szórakoztatóbb vagy egyszerűbb formája, az Instagram vagy a Twitter inkább szakmaibb. Legalábbis mindazon művészeti területeken, amiket én követek. Fontos és nem mindegy, hogy mit posztol az ember, hogy az igazi titkokat nem rakja ki, de közben annyit mégis, hogy felkeltse a figyelmet.

A teraszomon az installáció másról szól: ez egy reflexió a helyzetre. Katartikus volt a „taps” negyvenöt estén keresztül. Ez termelte ki ezt a projektet, hogy én táncolok, Bánki Ákos meg vizuális effektet készít. Vele sok helyen felléptünk korábban, de a karanténban megakadtunk: eredetileg Ákos szórja a festéket, én a testemmel kenem, tehát egy kettős alkotásról van szó, amihez kell az ő tudása az absztrakt művészetről. A karanténban, mivel Ákos nem volt itt, nagyon nehéz volt. Naponta online mutattam neki, hogy mit csináltam a taps alatt, és akkor ő a látottak alapján találta ki, hogy merre menjek tovább. Egyedül én nem festek. Ez Ákossal egy közös projekt. 

PRAE.HU: A social medián kívül az egyéb médiumok szerinted megfelelően foglalkoznak a tánccal, táncművészettel?

Abszolút. Van egy komoly szakterület, ahol filozófiai, történelmi síkon intellektuálisan reflektálnak arra, amit látnak. Nem is feltétlenül kritikák, inkább elemzések ezek.

Ladányi Andrea

PRAE.HU: Mi a meglátásod, milyen a kritikaírás a különböző országokban?

Nehéz erre válaszolnom, mert ilyen módon nem követem. Ha nekem szükségem van elemzésekre valamihez, akkor utána keresek. Amikor megnézek egy előadást, akkor a személyes élményem vagy a rám tett hatás fontosabb számomra, mint az, ami egy kritikában olvasható. De az alkotóknak a szakírók véleménye bizonyára nagyon fontos, és követik is az írásaikat. Engem is mindig érdekelt, mit írtak rólam. Tiszteletben tartottam azt, hogy aki először látja a darabot, annak mik az impressziói.

PRAE.HU: Volt, hogy tanulságos volt a számodra egy kritika?

Volt egy érdekes eset. Életemben először, amikor eltáncoltam Markó A csodálatos mandarinját, a premier után három nappal Budapesten jött velem szembe Molnár Gál Péter, akit nem ismertem személyesen, de tudtam, hogy ő az. Megállított, és azt mondta, „most adtam le a cikket a Mandarinról, de magáról nem írtam egy sort se”. Majd távozott, én meg álltam még egy ideig egy helyben… Nem telt el egy év, jött a Bolero, amiről már a próbaidőszak alatt elterjedt a színházban, hogy valami atombomba készül. Markó Iván is megérezte, hogy ez elég jó lesz. Viszont a Győri Balettnél nem a táncosok nevének megismertetése volt igazán „előnyben”. A premier előtt negyedórával lehívott Iván az öltözőjébe, és azt mondta, hogy „ha sikered lesz este, tudd, hogy nem neked szól, hanem kizárólag nekem.”

Akkor 18:45 és 19:00 között értettem meg Molnár Gál Pétert: azért nem írt rólam, mert tudta, hogy nincs még itt az ideje. Hogy Iván és ez az egész rendszer, amire felépült a Győri Balett, nem bírná el, hogy kihozzon egy sztárt. Aztán a Bolerónál már megírta. Szóval nem telt bele sok idő, hogy pontosan rájöttem, MGP miért tette, amit tett, és tudtam, hogy jól tette. Igaza lett.

PRAE.HU: Látsz magad körül ifjú tehetségeket, akikre fel fognak figyelni a szakmádban?

Abszolút! A közösségi médián követhetőek alkotók, társulatok, versenyek, produkciók, tehetségkutatók, tele vannak csodálatos alkotó és táncos tehetségekkel.

PRAE.HU: Ez minek köszönhető? Képzés? Genetika? Kitartás? Hogy tud ennyi csodálatos tehetség kikerülni?

Amerikában, hogyha egy kisgyerek tanára azt mondja, hogy tehetséges, és fizikailag megvan minden adottsága, akkor a szülő elintézi, hogy egy nap tanuljon a gyerek minimum öt különböző tánctechnikát. Ott annyiban más a képzés – bár most már lehet, hogy Magyarországon is így van, ezt nem tudom –, hogy hagyják, hogy a gyerek szórakozásból forogjon ötöt, és nem érdekes, hogy hogyan, mert először a bátorságérzés a legfontosabb, aztán munkával kidolgozódik a forma. A magyarországi képzésben azt a metodikát követik leginkább (legalábbis amikor én tanultam), ahol egy nagy ugrást például majd a harmadik-negyedik évfolyamban lehet ugrani, mert azt mondják, akkorra van meg az izomtónus. Pedig az ötévesnek is megvan. Kint ez a szabad megnyilvánulás nagyon fontos tényezője annak, hogy sokkal hamarabb birtokolják a tudást és a technikát. De bizonyára ez ma már otthon is rugalmasabb.

PRAE.HU: Mi a célod az életben, vagy mi az, amit szeretnél még elérni? Ha lehet az eddigieket fokozni…

Én állandóan a jelent meg a jövőt élem. Azért sem tetszik ez a járványhelyzet, mert bizonytalanná vált a jövőkép. Jelen pillanatban egy kétrészes dokumentumfilm, amire készülök, nagyon érdekel. Frenák Pál felkért egy duettre, ami szintén izgalmas, ráadásul ez lesz az első találkozásunk. Csodálatos kapcsolatot ápolok a győri Vaskakas Bábszínházzal, koreográfusként, rendezőként is dolgoztam és dolgozni fogok a társulat színészeivel. Tehát az én célom az alkotás, a reflexió a jelenre. Tulajdonképpen a jelen élése az én tervem a jövőre. Imádok filmezni, de ez szintén olyan, amit nem tudok tervezni.

Szerintem vissza fog térni a színház. Biztos, hogy lesz sok fiatal alkotó, akik elindulnak az online felületeken, ami meg fogja mutatni, hogy azonkívül, hogy „like-ot kapnak”, valóban eladható termékkel van-e dolgunk. Most tíz hónapig nem lesz munka, aztán lehet, hogy még egy évig nem. A lemondott munkákat nem lehet visszahozni. Jelenleg az tud működni, amit te létre tudsz hozni, ez is csak addig, ameddig lesz fizetőképes réteg. Az online világ fantasztikus, de a művészet terén limitált, és egy teljesen más funkciót tölt be. Az élő művészet nem fog eltűnni, és lehet, hogy nagyon magas, elit minőségi szinten lesz csak eladható érték. A like-okból is csak akkor lehet megélni, ha nagyon sok van belőle. Ahhoz meg igen jót kell csinálni.

 

Fotó: Borlai Gergő

 

A prae.hu művészeti portál Külföldön Sikeres Magyar Művészek kutatási projektje szempontjából különösen fontos Ladányi Andrea tapasztalata, miszerint a nyugati társadalomban az a profizmus elsődleges fokmérője, hogy mi adható el, mi piacképes. Legyen az opera, képzőművészet, tánc, film vagy színészet.

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Mátrai Diána Eszter --

Budapesten születtem, itt végeztem angol, magyar és színházi dramaturg szakot. 2008 óta vezetem a prae.hu színházi rovatát. Szeretem Mozartot, Shakespeare-t, a somlói galuskát és a világbékét. S hogy magamról is mondjak pár szót: távol áll tőlem az önirónia.


További írások a rovatból

színház

Nyuszi a kalapból Nyuszi a kalapból
Nassim Soleimanpour Fehér nyuszi, vörös nyuszi című előadásáról
színház

Hommage à Róna Viktor Hommage à Róna Viktor
„Herceg a vasfüggöny mögött”
színház

Shakespeare járvány idején Shakespeare járvány idején
Gyulai Shakespeare Fesztivál 2020
A Trojka Színházi Társulás Dekameron2020 című színházi kísérletéről

Más művészeti ágakról

Interjú Fenyő László Liszt Ferenc-díjas gordonkaművésszel a siker összetevőiről
Pablo Larraín: Ema
Interjú Rohmann Dittával oktatásról, médiáról, motivációról
Andrew Rossi: Az igazság nyomában: Félretájékoztatás és az álhírek ára


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés