bezár
 

film

2020. 08. 07.
Különös táncrend
Pablo Larraín: Ema
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A címszereplő Ema egy impulzív és enigmatikus reggaeton táncos, aki körül olyannyira összesűrűsödik a levegő, hogy képtelenség nem rá figyelni. Larraín pedig – szinte a cinéma verité módszerével élve – hagyja, hogy a kamera csodálja ezt a különös jelenést.  

A chilei Pablo Larraín a kortárs filmvilág egyik legfigyelemreméltóbb alkotója, akinek műveiből árad a hagyományos értelemben vett filmművészet iránti elkötelezett rajongás. Munkáiban a filmnyelvnek mint a vizuális kommunikáció egy módjának kiemelt jelentősége, hovatovább ellentmondást nem tűrő elsősége van. Larraín jól ismeri az immár évszázados hagyományt, amelyben helyet kér a filmjeivel, tudatosan használja a bonyolult képi kifejezőeszközöket, az absztrakciós montázst, a filmkép gazdag telítettségét. Az intenzív vizualitás mellett Larraín filmjeiben legalább ennyire meghatározó a társadalomérzékeny attitűd, az odafordulás a dél-amerikai vidéket benépesítő hétköznapi, szegény sorsú és gyakran magányos emberekhez. Diktatúrák árnyai, szorongató jövőkép, általános létbizonytalanság és a támogató környezet hiányának problémái szövik át a Tony Manero, a No, vagy a Neruda történetét. Nem fest kevésbé sötét képet a koherens narratíva iránt már inkább elkötelezett A klub sema rendező külföldi menetelése a siker felé pedig a leghíresebb First Lady életrajzi filmjében (Jackie) konkludált.

Ema - részlet a filmből

Jackie Kennedy után az Emában ismét egy női címszereplőt kapunk, ezúttal azonban nem a történelem első sorából választott hőst magának a rendező, sokkal inkább egy meghatározott kor és tér metszetét adó, hétköznapi névtelenségében is jellegzetes karaktert állít figyelme középpontjába: ő Ema, az öntörvényű reggaeton-táncos (Marina Di Girolam), egy alternatív művészeti közeg jeles képviselője. Impulzív és kifürkészhetetlen természete rendkívül intenzív testi-fizikai önkifejezési képességgel párosul, amelynek hatása alól a történet többi szereplője sem képes kivonni magát. Ema a neves koreográfussal, Gastónnal (Gael García Bernal) kötött házasságából mozog kifelé folyamatosan. Eleve furcsa párosuk kapcsolatát tovább rontja, hogy nemrég örökbe fogadtak egy kisfiút, akit utána egy teljességében sosem tisztázott baleset miatt visszaadtak állami gondozásba. Ema meghasonlott önmagával anyaként, gyötri a lelkiismeret, és fejébe veszi, hogy mindenáron visszaszerzi azt, ami őt illeti. Innentől egy céltalan ámokfutásnak tűnő eseménysorozat veszi kezdetét, az abszurdabbnál abszurdabb ötletek azonban hirtelen –  és csaknem érthetetlen módon – végül mind összeállnak.

Ema - részlet a filmből

Larraín ebben a filmben visszatér a kevésbé forgatókönyv-vezérelt cselekménybonyolításhoz. Szemmel láthatóan imádja ügyesen megtalált főhősét, aki roppant kameraérzékeny, a néző maga sem tudja levenni róla a szemét. Hogy ez a táncos elképesztő mértékű testtudatából adódik, vagy önmagában is izgalmasan szabálytalan kinézetéből, esetleg az a társadalmi konvencióktól megszabadult, polgárpukkasztó tettsorozat az oka, amelyet végigcsináltat vele a film – nehéz megmondani. Annyi bizonyos, hogy a hömpölygő képsorokat elnézve gyakran támadhat olyan érzésünk, mintha a rendező a kamerát afféle európaian nagyvonalú, cinéma verité-jelleggel egyszerűen csak elhelyezné valahol, és engedné, hogy minden a maga természetes dramaturgiája szerint történjen. Az egyes jelenetek gyakran úgy festenek, mintha már korábban elindultak volna – és még jóval a csapó után is tartanának, mi afféle voyeurökként csatlakozunk csak be egy-egy ponton valamely időre. Ez a jelenetkezelés érzékelhető a szövegkönyvben is: rengeteg életszerűen elharapott mondat, homályos visszautalás, alig kimondott érzés és esemény sűrűsödik bele a filmbe, melyekből mégsem tudunk egészen biztosan kivenni egy koherens történetet. Nem túlzás azt állítanunk, hogy a film végére sem férünk hozzá a valósághoz – talán nincs is egyetlen, objektív valósága a filmnek. Sok kis töredékes, részleges, érzelmektől fűtött és esetenként irracionális motivációktól hajtott valóságszelet áll egymás mellett, kinek-kinek a magáé. Nekünk, nézőknek semmiképpen nincs módunk dönteni ezek relevanciájáról – valószínűleg nem is feladatunk.

Ema - részlet a filmből

A fenti módszer hosszan, kedvtelve bemutatott táncbetétekkel tűzdelve remekül működik a művészközegben, és éppen csak annyira árnyalja Ema karakterét, hogy ne veszítsük el iránta az érdeklődésünket, de megőrizze enigmatikus kisugárzásának erejét. Sokkal nehezebben igazítható viszont a történet szociális aspektusához, amely azért is fontos, mert ez szolgáltat motivációt mindahhoz, ami a filmben történik. A tízéves Polo története, aki állami gondozásban nevelkedik, majd egy feltehetően rövid időszak után visszakerül ugyanoda, elvész a művészi kifejezés önimádó vortexében. Eleve rengeteg kérdés merül fel az egész örökbefogadás kapcsán, amelyre nem kapunk választ: főhőseink – mint család – valóban a bürokrácia áldozatai lennének? Milyen az állami gondozottak élete egy ilyen szegény társadalomban? Mennyire működik szakmai utánkövetés egy-egy örökbeadás során? Miből gondolták, hogy az ifjú táncos-koreográfus házaspár ideális családi hátteret tud biztosítani a nehéz sorsú Polónak? Hogyan hat a gyerekre ez a lehengerlő kisugárzású nő? Egyáltalán: valóban megtörtént és szánt szándékkal történt a gyújtogatás, ami miatt a kisfiú visszakerült? Visszavitte Ema, vagy visszavette a hatóság? 

Ema - részlet a filmből

Mintha a film két eltérő aspektusa nem tudna egymásra találni. Nincs igazi összefonódás a forma és a tartalom között, alighanem egyik jobban tudna működni a másik nélkül, és fordítva. A Emában egyértelműen két film keveredik – de nem vegyül, nem lép szövetségre. Inkább mintha egy kicsit ki is oltaná egymást.

Ema, színes, feliratos, chilei dráma, 2019, 107 perc. Rendező: Pablo Larraín. Forgatókönyv: Guillermo Calderón, Pablo Larraín, Alejandro Moreno. Operatőr: Sergio Armstrong. Vágó: Sebastián Sepúlveda. Zene: Nicolas Jaar. Hang: Roberto Espinoza. Koreográfus: José Vidal. Szereplők: Marina Di Girolamo, Gael García Bernal, Paola Giannini, Santiago Cabrera, Cristián Suárez. Forgalmazza a magyarhangya. Bemutató: 2020. július 30. 18 éven aluliak számára nem ajánlott! 

Képek: magyarhangya

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Dombai Dóra --

Dombai Dóra az ELTE BTK magyar nyelv és irodalom, valamint filmtudomány és esztétika szakán végzett. Rendszeresen publikál filmkritikákat, társadalmi témájú esszéket, alapítója a kortárs magyar divatot szemléző Sikk Projekt portálnak, illetve a gasztronómiai és belföldi turisztikai témákkal foglalkozó Kalandjárónak. Érdeklődési területe a feminista kritika, a narratológia és a rituális művészetek.


További írások a rovatból

Háttérinterjú Deák Dániellel nemzetköziségről, a fesztiválok és pitchfórumok szerepéről, valamint gondolat és forma viszonyáról
Rodrigo Sorogoyen – Leticia Dolera – Carlos Marques-Marcet – Elena Martín – Paula Ortiz: Otthon
Maria Sødahl: Remény

Más művészeti ágakról

art&design

A hely és a tárgy szimfóniája A hely és a tárgy szimfóniája
Élménybeszámoló a Kiscelli Múzeum „Ragyogj!” című kiállításáról
Külföldön Sikeres Magyar Művészek

A siker az, amikor egy szerep életre kel A siker az, amikor egy szerep életre kel
Interjú Varga Veronika színésznővel a nyelv és a színész közötti térről, a hagyományos útról és arról, milyen két országban is otthon lenni


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés