art&design
Mennyire tudják profán környezetben megőrizni szakrális mivoltukat bizonyos vallási elemek, legyenek azok akár rituálék, akár klasszikusan egyházi jelképek? Csupán vendég lehet a vallás és a spiritualitás a modern ember életében, vagy életformaként is megállják a helyüket? A négy részből álló kiállítás mindkét variációt érdekes példákon keresztül mutatta be. A tárlat egészét a szent és profán találkozásának feszültsége tette rendkívül érdekfeszítővé, mind a négy bemutatott sorozat ehhez a fogalompárhoz kapcsolódott, de különböző, egymást kiegészítő módokon.
Az első részben Zellei Boglárka Éva képeit lehetett megtekinteni, a szent és profán viszonya ezeken a képeken nagy feszültséget hoz létre, s a kiállítás további részei is ezt a feszültséget tartották fenn, táplálták. A sorozaton a bemerítkezés szertartását láthatjuk, a kortárs keresztény gyülekezetek vizuális kultúráját ismerjük meg. Ezeknek a rituáléknak szerves részét képezik az általunk profánként ismert tárgyak, terek, hiszen általában műanyag medencék állnak a képek középpontjában, amelyek néhol átlagos udvarokon, néhol hivatalokra emlékeztető belső terekben állnak. A sorozatot az teszi igazán izgalmassá, hogy a gyülekezetek miképpen teremtik meg ezekből a saját szakrális tereiket, vizuális kódjaikat. A képek a hit erejére hívják fel a figyelmet, hiszen míg egy hitetlen egy műanyag medencét lát maga előtt, addig a hívő szemei előtt egy olyan szakrális tér jelenik meg, amely pillanatokon belül a bemerítkezés által megváltoztatja akár az ő, akár hittársai életét – történjen az bárhol.
Németh Sz. Péter Te jó ég! című sorozata azokra az abszurd és néha groteszken vicces szituációkra hivatott felhívni a figyelmet, mellyel naponta találkozunk, s amik a vallási jelképek elhanyagolásából, profanizálódásából, kiszakadásukból eredeti kontextusukból erednek. A téma igencsak aktuális, hiszen lépten-nyomon a keresztény kultúra motívumai vesznek körbe minket, olyannyira, hogy már szinte fel sem tűnnek ezek a jelképek. A sorozat képein jelentésüket vesztett, árválkodó jelképeket figyelhetünk meg, melyek már-már érdektelenek környezetük számára. Ezeket a jelképeket szakralitásuk konzerválja, emiatt nem bontjuk vagy tűntetjük el őket, ám hazánk felnőtt lakossága a népszámlálási adatok alapján[1] is egyre kisebb mértékben tagja a hagyományos egyházaknak, így az igény is egyre kevesebb az efféle szakrális emlékekre.
Számomra a kiállítás következő egysége volt a legérdekesebb, mivel Szombat Éva Ha még Jézus is mosolyog a kereszten sorozatának segítségével a nézők bepillantást nyerhettek a portré alanyok viszonyába a vallással. A művésztől megszokott analóg technikával elért ’giccses’ képek ezúttal különböző emberek személyes tereibe kalauzolják a nézőt, ahol megörökítik a szereplőket, s az ő kapcsolatukat vallási ereklyéikkel. A képeket rövid, a szereplőkkel készült interjúkból származó részletek egészítik ki, ezeknek köszönhetően bepillantást nyerhetünk ezen emberek gondolataiba, megismerhetjük, hogy milyen vallási vagy személyes okból kötődnek a képeken látható szakrális ereklyékhez. Megismerkedhetünk olyan fiatallal, akinek az ikon az otthon szinonimája, s nem társít hozzá vallásos jelentést, de láthatunk jóképű papok portréit tartalmazó naptárat is, mint ajándék egy lakótárstól. A megosztott történetek olyan közel tudják hozni a szereplőket, mintha csak a barátaink, ismerőseink lennének, és bármikor összefuthatnánk velük a pesti utcákon. A sorozat kitűnő összhangban van Németh Sz. Péter munkáival, hiszen míg az előzőekben a köztereken árválkodó jelképeket láthattuk, ebben az esetben már a házak falain belül, különböző emberek otthonaiban figyelhetjük az esetlegesen jelentésüket vesztett vagy új jelentéssel felruházott, mindenki számára ismert motívumokat.
A tárlat utolsó egysége Stiller Ákos Roma Biblia című fotódokumentarista sorozatát mutatta be. Képei betekintést nyújtanak a Kelet-Magyarországon egyre jobban elterjedő újprotestáns vagy misszionárius gyülekezetek életébe. Szerepük fontos, hiszen a mélyszegénységben élő tagjaiknak ők adnak reményt, hitet a nehéz hétköznapokhoz, életutakhoz. A sorozat bemutatja, hogy ezeken a területeken a vallás visszatért a kereszténység gyökereihez, hiszen a társadalom perifériáján élő elesetteket szólítja, s téríti meg. A fotókon szereplők attribútumait (pl.: tetoválás, bőrkabát) általánosan a profán világgal azonosítjuk, és előítéleteket is gyakran társíthatunk hozzájuk, ám a képeken szakrális tevékenységet végeznek vagy részt vesznek benne, így kerül egymással erős kontrasztba a szakrális és profán világ, az előzetes képzettársításunk és az utólagos korrekciónk. Stiller Ákos fotói azáltal, hogy láttatnak egy láthatatlan vagy szegregált csoportot, részt vállalnak a társadalmi érzékenyítésben, elindítják a diskurzus lehetőségét.
Mind a négy bemutatott sorozat önmagában is elegendő témát tudott volna szolgáltatni egy önálló tárlathoz, de az, hogy együtt kerültek bemutatásra, csak még tovább árnyalta jelentésüket, s a látogatóknak még több átgondolnivalót, s útravalót adott. A tárlat mindenkit meg tudott szólítani, akár vallási felekezethez tartozás nélkül is, mivel rávilágított arra, hogy ezek a kérdések mindannyiunkat érintenek. Pannonhalmi Apátság fontos lépést tett meg abba az irányba, hogy mindenki lássa, hogy kiállítótérként sem utolsó az intézmény, és kapcsolatunk a valláshoz nem olyan egyértelmű, mint azt elsőre gondolnánk.
Alkotók: Németh Sz. Péter, Stiller Ákos, Szombat Éva, Zellei Boglárka Éva. Kurátor: Virágvölgyi István
Négyzetes kép: Szombat Éva fotója
Fejléc kép: Stiller Ákos fotója
Kép a főoldalon és a Facebookon: Zellei Boglárka fotója (enteriőr)
A kiállítás képei itt tekinthetők meg!
[1] Központi Statisztikai Hivatal 2011. évi népszámlálása. Vallás és felekezet
Szerzők
-- Edvy Athina --
Jelenleg esztétika és vallástudomány szakos hallgató az ELTE Bölcsészettudományi karán.
További írások a rovatból
Más művészeti ágakról
