Amikor pár évvel ezelőtt kirobbant a Harvey Weinstein-botrány, majd ez elindította a #MeToo-mozgalmat, amelynek keretében többen vallottak szexuális zaklatási traumáikról, sok, nem túl empatikus komment érkezett. Ezek a fajta hozzászólók jellemzően azt firtatták, hogy ha annyira nagy trauma volt az áldozatoknak, hogy szexuális ajánlatokat tettek nekik, fogdosták, sőt megerőszakolták őket, akkor miért hallgattak évekig, évtizedekig. Akik ilyet kérdeznek, bizonyára nem ismerik sem a szexuális ragadozók természetét, sem pedig a zaklatásokat és nemi erőszakot elszenvedők traumájának pszichológiáját. Az áldozatok azért nyílnak meg későn (ha egyáltalán, valószínűleg legtöbbször soha nem beszélnek), mert szégyellik, ami velük történt, paradox módon bűntudatot éreznek, ahogyan a társadalomra is jellemző az áldozathibáztatás, vagy mert a bűncselekményt elkövető személy megfenyegette őket. Azt kell tehát látni, hogy nem valamilyen önérdekből léptek elő most sokan a hallgatás függönye mögül, akár évtizedek elteltével is, hanem mert ezekről a traumákról nehéz nyíltan beszélni, de a valamennyivel biztonságosabb közeg, a #MeToo hatására is formálódó környezet adott némi bátorságot az áldozatoknak.

Különösen nehéz a helyzet, ha az áldozatok még fejlődésben levő, a felnőtti tekintéllyel könnyen befolyásolható kiskorúak, mint azt a Szép csendben című magyar film (kritikánk itt olvasható), vagy Thomas Vinterberg klasszikusa, a Születésnap is bemutatta. A témát minden korábbinál alaposabban körbejárja Oláh Judit dokumentumfilmje, a Visszatérés Epipóba, amely még egy, jóval a Weinstein-botrány előtt kiderült magyar esettel foglalkozik, és ezen keresztül nemcsak a szexuális bűncselekményt, hanem a hatalom kérdéseit is megvizsgálja.

2014 nyarán jelent meg a 444.hu nevű portálon egy hosszú, remekül megírt, de témája miatt szörnyű riport, amelyben ugyanakkor nemcsak az áldozatok, hanem a bűnös Sipos Pál és a szendrői ifjúsági és gyerektábor sem voltak a nevükön nevezve. Ezek voltak az elképesztő, szinte Stephen King-regénybe illő sztorit felvázoló cikk főbb hibái, amelyeket Oláh Judit rendező már azzal szépen korrigált, hogy nevet, arcot és hangot adott az áldozatoknak, a tábornak, és bár Sipos végül nem szólalt meg, de archív felvételeken mindenki láthatja, kiről van szó. Egy olyan emberről, aki első szexuális zaklatási botrányát követően még sokáig dolgozott a magyar közszolgálati (Magyar Televízió) és kereskedelmi tévécsatornáknak (TV2) műsorszerkesztőként és műsorvezetőként egyaránt, így arca is közismert volt, mégsem gondolta volna senki sem róla lebukásáig, hogy miket követett el.

Sipos nemcsak az Epipónak keresztelt nyári tábor fantáziavilágát használta ki tizenéves áldozatai becserkészésére, hanem a tévét is, ahol ott folytatta, ahol szülői felszólításra táborszervező tanárként abba kellett hagynia (az ELTE Trefort Ágoston Gyakorló Gimnáziumban tanított magyar irodalmat, és inspiráló előadásai miatt is nagyon kedvelték tanítványai). Sipos Pál a beszámolók szerint főleg 14 év feletti fiúkkal kezdett ki, elsősorban közös maszturbációra invitálta őket tanári tekintélyét, a diákok bizalmát és a táborban, illetve tévéműsoraiban megteremtett fantáziavilágokat kihasználva. Felelősségre vonásához éppen elég lett volna, hogy kiskorú tanítványaival létesített szexuális kapcsolatot. Azonban egyrészt a nyolcvanas évek végi első lebukását követően a szülők nem tettek feljelentést, másrészt a tanár által felállított komplex csapdák, vagyis Epipó és a tévéműsorok intenzív élményt jelentő, már-már szuggesztív világa miatt sok áldozata egyszerűen évtizedekig nem tudatosította magában, hogy bűncselekmény elszenvedőjévé vált. Éppen ezért nagyon fontos Oláh Judit dokumentumfilmje, ami nem is annyira magára Siposra, hanem a kollektív felejtés hosszú korszaka után a traumafeldolgozásra koncentrál.

A Visszatérés Epipóba remekül felépített, izgalmas film, amelynek ha nem ismerjük témáját, különösen „ütni” fog, mivel a tábort kisgyerekként maga is megjárt rendezőnő késlelteti Sipos Pál borzalmas titkának feltárulását, fokozatosan vezet be minket a külső szemlélő számára összességében elbűvölő Epipó színfalai mögé. Eleinte csak az áldozatokat és magát a szendrői tábort ismerjük meg pont úgy, ahogy azt a gyanútlan szülők és gyerekek is megtapasztalták, amikor először indultak az úttörőtáboroknál sokkal izgalmasabbnak és nagyobb bulinak ígérkező nyaralásra. Persze mai szemmel nézve a részben Oláh Judit édesapja, részben Sipos által készített archív felvételeket Epipó világa inkább tűnik furcsának és kicsit bizarrnak. Epipóban a gyerekek átlényegültek „medvékké” (a fiúk) és „boszorkányokká” (a lányok), egy saját törvények szerint működő világ részeivé váltak, amelyet bizonyos időközönként kívülről jött idegenek (a „beavatott” felnőtt korú táborvezetők) támadtak meg. Festett arcú, bennszülöttnek öltözött gyerekek, groteszk maszkú felnőttek, ijesztő halotti szertartások tűnnek fel a nyolcvanas években készült videofelvételeken, amelyeket látva nehéz is elképzelni, hogy egy gyermek nem ijedt meg első táborozásakor. Ráadásul voltak „éjszakai razziák” vagy fához kikötözött „foglyok” is az epipói nyaralás során, amelyek talán egy kamaszkorút is megrémítettek, hát még egy kisebb gyereket.

A Sipos által megteremtett ideológiai konstrukcióból pedig nem volt menekvés, mert aki nem játszott a játékszabályok szerint a tábor teljes ideje alatt, azt kiközösítették, sőt megszégyenítették a többiek előtt. Ám például az „elhajlásokért” kiszabott fenékbe rúgások elszenvedőinek sem szabadott kimutatni fájdalmukat, hanem „önkritikát” gyakorolva nekik is nevetniük kellett, különben a többiek „rosszfejnek” tartották őket. A kiközösítéshez és megalázáshoz persze még szabályszegés sem kellett, elég volt, ha valaki túl kirívó ruhát hordott, és „feltűnősködött”. Ilyen megszégyenítéseknek a dokumentumfilmben aktív főszereplőként feltűnő Oláh Judit is szemtanúja volt.

A néző számára nagyon hamar ismerőssé válhat ez a rendszer, már amennyiben ismeri a diktatúrák működésmódját. A Visszatérés Epipóba során is elhangzik, hogy a szendrői tábor azért volt vonzó a gyerekek és a jellemzően értelmiségi, rendszerellenes szülők számára egyaránt, mert a nyolcvanas években egyre dohosabbnak érződő Kádár-rezsimben „szigetként” a szabadság friss levegőjét árasztotta magából a fiatalos (akkor egyébként harmincas éveiben járó) Sipossal az élen, és kitűnő alternatíva volt a hivatalos úttörőtáborokra. Ugyan a film nem hangsúlyozza ki, de a párhuzamok könnyen tetten érhetők Epipó és a „nagy egész”, a „létező szocializmus” között. Elég csak a szendrői tábor büntetés-jutalmazás rendszerére gondolni, ami rímel az „aki nincs ellenünk, az velünk van” kádári ideológiára. A relatív jólétért és kis szabadságokért cserébe a táborlakóknak és a társadalom tagjainak konformistákká kellett válniuk, együtt kellett működniük a rendszerrel, „játszaniuk kellett a játékot”. Természetesen az iskoláknak és a táboroknak mindnek vannak szabályai, és mindenütt létezik a hierarchia, amelyben a tanár-diák viszony fölé-alárendelt kapcsolat, de Sipos Pál Epipója más szempontból is a puha diktatúra szimptómája volt, és azt jelezte, hogy a 20. század magyar történelmét meghatározó diktatórikus rendszerek módszerei mélyen beleivódtak a hétköznapokba és az emberek mikrokörnyezetébe.

Sipos a felejtés-emlékezés dinamikájának szempontjából is tulajdonképpen a Kádár-rendszer módszereit használta fel perverz szexuális vágykielégítéséhez. A Visszatérés Epipóba nemcsak archív felvételekből és klasszikus „beszélőfejes” riportokból épül fel, hanem vannak „eljátszott” jelenetei is. Pontosabban ezek olyan terápiás célú performanszok, amelyek a nevüket, arcukat és részvételüket vállaló egykori táborozók traumafeldolgozását segítik. Vannak a megszólalók között konkrét áldozatok is, akik előtt le a kalappal, hogy ilyen nyíltan mertek beszélni a velük történt szörnyűségekről, azonban a „főszereplők” nagy része szemtanúja volt általában a tábor sokszor kegyetlen játékainak, büntetéseinek, és őket a szexuális zaklatási esetek közvetetten traumatizálták. Azaz sokukban olyan erősen élt Sipos mítosza, sőt személyi kultusza, hogy sokk-ként érte őket a 444 tényfeltáró cikke, és valamilyen szinten bűntudatuk is van vagy volt – Oláh Judit ezért is érezte kötelességének elkészíteni a dokumentumfilmet.

Persze a Visszatérés Epipóba maga is egy nagy terápia, így kevéssé indokoltak a jól felépített cselekmény folyását időről-időre megtörő performatív terápiás epizódok. Azonban ha dramaturgiai és elbeszéléstechnikai szempontból kifogásolhatók, ezek a részek mégis fontosak, mert segítenek feleleveníteni a részint Sipos karizmája, részint a szerencsétlen szülői döntések miatt évtizedekre eltemetett emlékeket. Például maga Oláh Judit is bevallja a filmben, hogy még 30 év múltán, amikor a Visszatérés Epipóba miatt megkereste Sipos Pált (aki végül elutasította a szereplést), még akkor is úgy beszélt a férfi, hogy empátiát keltsen a rendezőnőben maga iránt. Tehát olyan nagy manipulátor, hogy kedvességével, lehengerlő beszédével, hatalmas intelligenciájával szinte észrevétlenül férkőzik be az ember agyába, és ennek folyományaként teljesen természetesnek tűnik, hogy bizonyos ismerősei, egykori alkalmazottai vagy tanítványai mentegetni próbálják. A filmbeli terápiában Oláh társaival rekonstruál tipikus jeleneteket a táborból, vagy eleveníti fel stilizált performanszok formájában Sipos egy-egy jellemvonását, ezek pedig segítenek megérteni, hogyan működött a tanár manipulatív fantáziavilága. Avagy egy igazi Cippolával állunk szemben. Szóval a teatrális jelenetek ezt az ideológiai konstrukciót, ezt a „mágiát” segítenek leleplezni mind a néző, mind az egykori táborozók előtt.

A Visszatérés Epipóba ezzel pedig rátapint arra az egész magyar társadalmat is érintő problémára, ami a történelmi traumák feldolgozását gátolja, vagy éppen jelenkori kontextusban az áldozathibáztatást táplálja. Sipos Pál többek között azért úszhatta meg a börtönt, ami nyilvánvalóan várt volna rá, ha feljelentést tesznek, mert az egyik fiú édesapja és az iskola is „fű alatt” akarták lerendezni az ügyet, hogy az ne ártson se az áldozatoknak, se a gimnázium jó hírnevének. A dokumentumfilm azonban rávilágít ennek a súlyos következményére: Sipos hiába tűnt el egyik napról a másikra a táborozók és az iskola életéből, felbukkant a tévében, és ott folytatta a kamaszok szexuális zaklatását, ahol Epipóban abbahagyta. Íme, ez a hallgatás, a kollektív felejtés és a megfelelő traumafeldolgozás elmaradásának az eredménye! Mind a rendezőnő, mind Kováts Mihály, az egykoron Siposnál tanult tévés szerkesztő arról számoltak be, hogy rossz érzések és rémálmok gyötörték őket, főleg, miután nekik is lett gyermekük, és a 444 tényfeltáró riportjáig maguk sem tudták, miért nincs nyugtuk. Nagy, társadalmi szinten is hasonló a helyzet.

A Kádár-korszak konszenzusa szerint a haláltáborokat és a gulágokat megjárt túlélőknek nem nagyon „illett” beszélni traumáikról, amelynek eredménye az lett, hogy emberek ezrei éltek szorongással és fals bűntudattal évtizedeken át. Hogy a magyar demokrácia olyan lett, amilyen, abban nagy része van annak, hogy a mai napig nem tudtunk elszámolni a Kádár-rendszer bűneivel, például az ügynöklisták titkosításával biztosították, hogy a mindenkori hatalomban minden további nélkül pozíciót vállalhassanak azok, akik a puha diktatúra alatt is aktívan politizáltak. Epipó éppen ezt az alapproblémánkat szimbolizálja: egy karizmatikus és diktatórikus vezetővel kompromisszumot kötve mindig elfogadtuk a tekintélyuralmat biztosító, és a kollektív emlékezetet manipuláló ideológiai konstrukciót, a cinkosság és a felejtés pedig megmérgezte a jövőnket is. Tanulságos film tehát Oláh Judit dokuja, ami nemcsak Sipos Pál egykori áldozatainak segít feldolgozni a traumákat, hanem általában minden magyart felszólít a kritikus gondolkodásra, a tekintély hatalmának veszélyeire és a kollektív emlékezésre.

A cikkben szereplő képek az HBO-tól és a Port.hu-ról származnak.