„Urbán a félálom hallucinációs állapotát vizsgálja. A de/konstrukció hevességét demonstráló látványok a fekete mise szertartására emlékeztetnek.”

Szerbiai magyar performansz (1969–1992) /4

Az AIOWA csoport (ahogy ironikusan nevezték magukat: „maffia”) története különleges és egyedülálló a magyar performansz történetében. 1989 márciusában alakultak, Urbán András (1970-) író-rendező és Keszég László (1970-) színész-zenész vezetésével. Ekkor már komoly múltjuk volt, két társulat: az Ifjúsági Kamaraszín (Zenta, 1987–89) és a PÓ csoport (Szabadka,1988-89) 19+ fős, kemény magja olvadt össze. Akcionista „drámáik” és performanszaik addigra már kiemelkedő figyelmet és elismerést arattak a jugoszláv szcénában: Juhász (1987), Bíborszürke porfelhő, Guanóhegy, Megtalálsz?, Törvénytelen gyerekek, Performance Dance, Gyíkok (1988), Faust, Akiért Sapho vezekel (1989) + SSsSS (1988) és Kereszténység magától kan-csók (1989). Az előadások a társulat tagjainak (Urbán, Keszég, Molnár V. Zoltán, Péter Ferenc, Szabó Palócz Attila, Szögedi Szabó Béla) írásaira épültek, főleg kollektív rendezéssel és zenével.

Egy olyan, „hetvenes” teenager nemzedék színrelépése volt ez, ami akkor lett nagykorú és vesztette el hazáját, ártatlanságát.

Magyar nemzeti identitásuk és avantgárd művészeti elkötelezettségük azonban töretlen maradt. „Előre”, a kiszámíthatatlan Jövőbe vetették pillantásukat, „ahol minden nagyon komoly, szigorú és bizonytalan”. (Urbán) Paradigmaváltás volt a vajdasági „színházi” horizonton. Ősbemutatós (párszor játszott), a mozgásszínház, a tánc-nyelv, a kortárs élőzene technikáit sajátos variációkban felhasználó, csoportos body art. Három független zenekaruk („posztdepresszionista supergroup”) is volt, ahol a komolyzene, etno és jazz standardjait vették alapul szabad improvizációs koncertjeikhez. Közülük a hegedűn, brácsán és nagybőgőn játszó Mezei Szilárd (1974-) nemzetközi hírű komponista és előadó lett.

Radikális, hárdkór művészetüket meghatározó performanszuk a Gyíkok (1988) volt, Urbán és Vicei Zsolt (1971-) főszereplésével. Akár a két Witman fiú, Csáth: Anyagyilkosság (1908) c. novellájának hősei is lehetnének. Alacsony szobortalapzaton állnak, félmeztelenül, sivárrá tett játéktérben, két közönséges izzó fényében. „A földön szétdobált papírrengeteg, idegesítő zajok, mocsárhang, természettudományos ismeretterjesztő szöveg a gyíkokról, bekötött szem, hátrakötött kéz...” (Hamad Abdel Latif) Mint Jerzy Grotowski ’szegény’ színházában. A két fiú dialógusa: álmok, félelmek, az anya megfojtása. Rossz közérzet, kiszolgáltatottság, nyugtalan belső vívódások, koravén póz. Ez a brutális-kegyetlen légkör lett az alaphangja a későbbi AIOWA performanszoknak.

A Harmat (1989): kongenialitás, szinkretizmus, fegyelmi fok és alkotói volumen magas foka. Összetett médium, összművészeti előadás. „Történietlen” csoportmunka, ami hangulatában és intenzitásában a Test Department angol indusztriális banda óriási, üres olajtartályokon előadott rituális zenéjét (Gododdin, 1988) idézi. Hang helyett csönd, zene helyett zaj. Nincs sztori, nincsenek szereplők. Harmat? Csak „vérben, verítékben és könnyekben” fürdő emberi lények. A félmeztelen, kopaszra borotvált ”dobosok” feszes hangja uralja a teret. „A mindennapok taglejtéseiből, szertartásaiból, sikolyokból és ütésekből készült. Urbán a félálom hallucinációs állapotát vizsgálja. A de/konstrukció hevességét demonstráló látványok a fekete mise szertartására emlékeztetnek.” (Radomir Putnik) Mindez „békaperspektívából”, a naiv gyermeki én prizmáján keresztül. „Ezek a [definiálhatatlan] jelenetek magukon a ködkép jellegzetességeit viselik... Torzók jelenését, egy más, kafkai álom valóságának gravitációs terét.” (Beszédes István író, a csoport mentora) Voltaire szavaival élve: „minden művészet zenébe próbál váltani”, agresszív hangzású, rituális színházat (performanszot) hoz létre, ahol a ritmust nem a fények vagy a hangok, hanem a megfestett csönd precízen kimért szünetei adják. További előadásaik (Urbán, Lálity István és Kocsis Tamás rendezésében): Harang, Érintők, Lakoma pestis idején (1990), Esterházy (1991), Wozzeck, Hamlet (1992). Szimbolikusan a Hamlet lett az utolsó performanszuk, nem maradt több idejük kibontakozni. Durvaságában minden balkáni führer álmát beteljesítette…

1992-re a szerbiai magyar performansz gyakorlatilag megszűnt. A társulatok feloszlottak, férfitagjaik a katonai behívó elől zömében külföldre menekültek. – Az Aiowa néhány tagját besorozták, majd a „kemény mag” (Francia Gyula, Jávor Zsófia, Karácsonyi Attila és Vicei Zsolt) 1994–96 között, az eredeti nevet megtartva Budapesten folytatja performanszait. Keszég László a budapesti színiakadémia elvégzése mellett több független, kísérleti társulat (Pont Műhely, TÁP Színház stb.) performere, majd 2012-től a Miskolci Színház rendezője lesz. Az avantgárd, „balkáni” szellemiségű performanszok vonalát egyedül Urbán András folytatja, aki otthon marad, és 1999-től a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház igazgatója és főrendezője. Magyar és szerb nyelvű előadásaiban erőteljesen jelen van az akcionizmus, body art, fónikus költészet és experimentális élőzene.