Vannak azok a napok, biztos ismered őket Te is, amikor már nagyon le kéne adnod a havi fotónaplódat a Szerkesztőnek, de A: alig mozdultál ki a lakásból, hogy minél hamarabb kinyithasson az ország, B: minden elkészült fotód olyan, hogy nincs mit hozzáfűzni, akkor egyszer csak megérkezel a Bem térre, leszállsz a villamosról, hogy megnézd, rádőlt-e már a Radetzky-laktanya bontás alatt álló homlokzata a kedvenc bisztród teraszára, és észreveszel egy búslakodó futárt a rakodópart bástyakövén; először azt hiszed, telefonál, de nem, ez az a klasszikus búslakodó mozdulat, amit már nemigen lát az ember, mert mindenki szégyell búslakodni, már magát a szót sem használjuk, mikor láttad leírva utoljára és pláne: mikor le utoljára, na ugye; aztán otthon észreveszed, hogy ehhez a képhez sem lehet mit hozzáfűzni, úgyhogy csak úgy elküldöd a Szerkesztőnek, hogy akkor most ez lesz.