A „másság” kifejezés eleve pejoratív, mert inkább megbélyegzi, izolálja azokat, akik különböznek az átlagtól, holott legyen szó szexuális másságról vagy testi deformitásról, az érintettek ugyanolyan emberek, mint a többi, ugyanúgy vágynak a boldogságra és az elfogadásra. A kirekesztés pedig azért is káros, mert eltorzíthatja a kirekesztett énképét, identitását, a megbélyegzett magáévá teheti a társadalom megvetését vagy távolságtartását, ami könnyen öngyűlöletbe, esetleg öndestrukcióba fordulhat át. A „másikról” szóló filmekben – legyen szó az Egy asszony illatáról, az Életrevalókról, a Viharsarokról vagy a Kszi, Simonról – is jellemzően nemcsak vagy nem annyira az a tét, hogy az „átlagemberekkel” elfogadtassák magukat az érintettek, hanem az, hogy önmagukat megtanulják akceptálni.

Ez a tétje Darius Mareder drámájának, a Sound of Metalnak, amelyben egy hangzavarban élő és dolgozó dobos veszíti el a hallását egyik napról a másikra. A Riz Ahmed főszereplésével készült filmet hat Oscar-díjra jelölték, amelyből sajnos csak kettőt (a legjobb vágás, a legjobb hang) váltott aranyszoborra, pedig többet is megérdemelt volna, mert a Sound of Metal egy csendes, mélyen emberi dráma, amelynek zseniális hangkeverése tökéletesen visszaadja a főhős kétségbeesett küzdelmét a hallásért.

A történet hőse Ruben Stone, aki barátnőjével, Lou Bergerrel egy metálbandát alkotnak, rendszeresen fellépnek, turnéznak, és a tipikus rocksztárok életét élik, azaz állandóan úton vannak, anyagot is használnak, és habzsolják az életet. Ruben és Lou életük nagy részét nyüzsgésben, hangzavarban töltik: Ruben dobol, Lou énekel, a közönség imádja őket. Egy napon azonban Ruben arra lesz figyelmes, hogy eltorzulnak körülötte a külvilág hangjai. Erre eleinte ügyet sem vet, betudja a koncertek utóhatásának, és rövid időn belül vissza is tér a normális hallása – ideiglenesen.

Ideiglenesen, mert a férfi fülei hamarosan egy koncerten is „bedugulnak”, ahonnan pánikroham közepette tör ki. Lou erről nem tudott eddig, így ő is alaposan megijed, nemcsak azért, mert szerelméért aggódik, hanem mert egy csomó helyen kellene még fellépniük. Mivel egyelőre nincs elég pénzük a speciális operációra, ami visszaadhatná Ruben hallását, így szponzoruk tanácsára felkeresik a világtól elszeparált, vidéki közegben kifejezetten hallássérült drog- és alkoholfüggők számára különleges terápiákat tartó Joe-t, aki alternatívát kínál a méregdrága műtétre: a rocksztárnak fejben kell átállnia, és elfogadnia az állapotát.

A Sound of Metal esetében mindenekelőtt a kiváló hangkeverésről kell külön szót ejteni, ezért valóban Oscar-díjat érdemeltek a hangtechnikusok, illetve a vágók. Darius Merder rendező és író műve lírai realista film abban az értelemben is, hogy az alkotó szubjektív realista módszerrel ábrázolta a főhős fejében zajló drámát. Ruben visszafogott, csendes, fegyelmezett férfi, akiből ugyan természetes módon elő-előtörnek az érzelmek krízishelyzetekben, de alapvetően „tartja magát”, azaz igyekszik higgadt maradni.

Legalábbis ezt mutatja a külvilág felé, valójában legbelül a csend őrjíti meg. Pontosabban kezdetben a halláskárosulással, illetve hallásromlással járó sérült valóságpercepció ejti kétségbe a főhőst. Ezt a kétségbeejtő, folyamatosan romló állapotot, a hallás minőségromlását tökéletesen leképezi a filmhang. Ugyan óhatatlan, hogy a Sound of Metal ne váltson külső, objektív nézőpontra, Marderék nem merték bevállalni, hogy végig kizárólag Ruben szemszögéből, az ő valóságpercepciójához igazodva építsék a cselekményt, mert akkor egy kísérleti filmet készítettek volna, de rendszeresen vissza-visszatérnek a főhős „fejébe”.

Ilyen módon a Sound of Metal roppant érzékletesen mutatja be, ragadja meg, mik a hallásvesztés stációi, így eloszlat egy rakás sztereotípiát, amelyek a hallássérültekkel kapcsolatban kialakultak. A filmek vagy sorozatok általában „siket-némának” ábrázolják ezeket az embereket, holott egyáltalán nem biztos, hogy a két állapot együtt jár. Éppen az a kétségbeejtő Ruben számára, hogy ő minden további nélkül ki tudja fejezni magát hanggal, és a külvilág érti is az ő beszédét, de ha hozzá beszél valaki, akkor olyan, mintha egy burokban vagy a víz alatt lenne. Burokban is él a főhős, csak nem szó szerint, és nem a hallásvesztés miatt. Hanem amiatt, hogy nem tud megbékélni állapotával, azaz nem képes elfogadni élhető alternatívaként a hangok nélküli életmódot. Ezt a burkot kell áttörnie.

Ruben drámájában mutatkozik meg az is, hogy milyen képlékeny fogalom az, hogy „valóság”. Mert mi is a valóság, mit nevezünk annak? Hogyan írnánk le? Ruben ott áll egy boltban, az eladó vele szemben, ugyanabban a térben és időben, mégsem értik egymást. Az eladó hallja a háttérből, a raktárból beszűrődő zajokat, felfogja, amit a vásárló mond, a legapróbb neszeket is percipiálja, Ruben viszont egy másik dimenzióban érzi magát, ahol robaj- és morajlásszerű minden. Ugyanígy egy tragikomikus, már-már abszurd jelenet az, amelyben a főhős telefonon próbál beszélni szponzorukkal, ám Lou-n keresztül közli vele, hogy „egy kibaszott hangot nem hall”, úgyhogy csak ő nyomja a sódert.

A valóság képlékenységének és a hallássérültekkel kapcsolatos sztereotípiák cáfolásának legfontosabb epizódjai a Joe menhelyén játszódó szekvenciában kulminálódnak. Egyrészt Joe, a vietnami veterán és egykori alkoholista maga is siket (az őt zseniálisan eljátszó, Vietnamot szintén megjárt Paul Raci nem, de szülei azok voltak, így kitanulta a jelnyelvet), viszont felismerve Ruben vonakodását és ijedtségét, hajlik arra, hogy jelnyelv helyett szájról olvasással és egy speciális hangátalakító szoftver (valós időben „fordítja” az élő szót egy kijelzőn keresztül írott betűkké) segítségével kommunikáljon a főhőssel. Tehát újabb sztereotípia dőlt meg: lám, egy hallássérült nem csak „mutogatással” képes kifejezni magát, hanem élőbeszéd formájában is, és megvannak az eszközök arra, hogy egy másik, hozzá hasonló ember is megértse mondandóját.

Másrészt, ezzel összefüggésben kulcsfontosságú motívuma a filmnek, hogy Joe bár felmutatja a jelnyelv alternatíváit, a szájról olvasást és a szoftveres hangátalakítót, azonban mégis afelé tereli „mentoráltjait”, hogy fogadják el állapotukat, mert életüket úgy tudják nyugalomban és „normálisan” élni, ha alkalmazkodnak a csendhez. Közhely, de ebben az esetben is igaz, és kissé didaktikusan, de az idős férfi is megfogalmazza, hogy fejben dőlnek el a dolgok, azaz ő nem tudja vagy akarja visszaadni senkinek a hallását, de abban tud segíteni, hogy legbelül megbékéljen. Ennek részét képezik a közös terápiák, amelyeken Ruben is szembesülhet vele: a hangok hiánya nem feltétlenül jelenti azt, hogy az élet siralomvölgy. Ugyanúgy lehet jókat beszélgetni, jókat nevetni és enni együtt, sőt még a zenét sem kell nélkülözni, hiszen a ritmus nem csak hallható, hanem látható és érezhető is (a főhős önelfogadás felé tett első lépése, hogy a táborban egy kamaszfiút dobolni tanít).

Szóval a Sound of Metal arra kondicionálja nemcsak a hallássérülteket, hanem mindenki mást, aki valami miatt kisebbrendűségi érzéssel küzd, és szégyelli magát valami miatt a többség előtt, hogy nem kell: sokszínű a társadalom, és mindenki megtalálhatja benne a helyét. Ám csak akkor tudja megtalálni valaki a helyét, a csoportot, ami el- és befogadja őt, ha önmagát is akceptálja, ha magával is dűlőre jut. Hiszen ha az egyén gyűlöli magát adottságai miatt, amelyek egy közösség tagjaira is jellemzők, akkor jó eséllyel a közösséggel sem lesz képes békében és harmóniában élni. Visszakötve a valóságpercepció szubjektivitásához: nincs objektív, abszolút „jó” vagy „normális” valóság, hanem többféle valóságpercepció létezik, csoportszinten is, és az egyénnek azt a valóságot kell megtalálnia, ahol a legjobban érzi magát, ahol azonosulhat a hozzá hasonlókkal, a világot hasonlóan látó (percipiáló) emberekkel.

Ruben tragédiájának is ez a lényege.

Tehát a főhős a cselekmény utolsó harmadában csak összekaparja a pénzt arra a bizonyos implantátumra, amelynek segítségével visszanyerheti a hallását. Azonban ez az implantátum nem a hallóideget vagy a hallójáratot rakja helyre, hanem tulajdonképpen az agyat „veri át”, azaz a hangrezgéseket alakítja át, csak közel sem olyan profi módon, mint a természetes emberi fül. Ennek következtében használója a külvilág minden zaját, zörejét és magát a zenét is torzított módon fogadja be. Szóval Ruben egy köztes helyzetbe kerül: Joe így nem tudja tovább befogadni, viszont a normál életébe sem tud visszatérni.

A hallássérültek között már nincs helye, hiszen ha felemás módon is, de újra „hall”, a hallók között viszont szintén feszeng, hiszen a magas hangokat durván torzítva hallja, így a zene és az ének számára élvezhetetlen. Barátnőjéhez, Lou-hoz visszatérve ébred rá erre, amikor a nő édesapja születésnapján énekel, és Darius Marder megmutatja, hogyan hangzik az előadás Ruben és a többiek számára, a különbség pedig természetesen hatalmas. Így világossá válik a főhős számára nemcsak az, hogy ő és szerelme eltávolodtak egymástól, hanem az is, hogy ez a készülék csak rosszabb helyzetbe hozta, hiszen ez által kívülállóvá vált mindkét csoport számára. Az egyszerre megható és katartikus zárójelenetben egyértelmű, milyen döntést kell meghoznia, hogy szó szerint nyugalmas és harmonikus csendre leljen a külvilág zajos káoszában.

A Sound of Metal tehát zseniális, ízlésesen rendezett, hátasvadászat nélküli film az önelfogadásról, kevés, de kiváló színésszel. Riz Ahmed minimalista játéka mellett a karakterszínész, Paul Raci teljesítménye nyűgöz le, megkapó hitelességgel és természetességgel adja elő a mentorfigurát, akit látva úgy érezhetjük, a mi önbizalmunk is stabilizálódna, ha ő lenne a mesterünk. Szóval végre egy csendes dráma az Oscar-felhozatalban, ami úgy képes az (ön)elfogadásról és a hátrányos helyzetűekről beszélni, hogy nem akarja mindenáron, didaktikusan belénk sulykolni „üzenetét”, hanem remek karakterekkel és mélyen emberi történettel gazdagít, és tölt fel minket.

A cikkben szereplő képek forrása: IMDb.