Károlyi Csaba huszonöt éve vette át Bodor Bélától az ÉS kritikarovatát. Előadásának elején elmesélte, hogy akkoriban Miskolcon tanított, és minden héten megvette a lapot. Épp azt fontolgatta, hogy levelet ír a szerkesztőségnek, hiszen volt néhány észrevétele a rovattal kapcsolatban, amikor megérkezett a felkérés, és vele a lehetőség, hogy elképzeléseit megvalósíthassa. Olyan rovatot szeretett volna létrehozni, ami nagyobb közönséghez szól, és meg akarta cáfolni azt a legendát, miszerint az emberek elolvassák az aktualitásokat az ÉS első részében, a másodikat pedig kidobják.

Károlyi legfőbb célja az lett, hogy aki megveszi a hetilapot, kezdje ezentúl a második résszel az olvasást. Ehhez azonban szem előtt kellett tartania a tényt, hogy az Élet és Irodalom nemcsak kulturális, hanem közéleti és politikai lap is, következésképp az olvasók zöme nem irodalmár.

Ennek megfelelően a kritikáknak is olyan nyelvet kellett találniuk, ami színvonalas, ugyanakkor közérthető is. Károlyi szerint az a legnagyobb dicséret, ha a cikkek hatására olyanok is kezükbe veszik a köteteket, akik nem irodalommal foglalkoznak, hiszen a lényeg, hogy a művelt olvasó, legyen akár jogász vagy éppen közgazdász, megtalálja a rovat segítségével azokat a könyveket, amik fontosak lehetnek számára.

Károlyi a továbbiakban az ÉS kritikarovatának felépítésébe nyújtott betekintést a résztvevők számára: a heti hatvanezer leütésnyi anyag mindig egy friss könyvről szóló hosszabb recenzióval kezdődik, majd az Ex libris következik, amiben egy felkért kritikus négy általa választott könyvről ír. Ezek után jön még kétoldalnyi kritika, vagy havi egyszer az ÉS-kvartett írott változata, végül pedig a Ketten egy új könyvről. Ez utóbbi akkor válik különösen izgalmassá, ha a két szakember véleménye nem egyezik, Károlyi azonban elmondta, hogy ez teljesen véletlenszerűen alakul, hiszen nem kérdezi meg előre a kritikusokat, hogy mit gondolnak az adott műről. Természetesen egy kritikarovat szerkesztője élhetne a manipuláció lehetőségével, ő viszont kifejezetten szereti, ha nem tudja előre a szerzők álláspontját.

A hétről hétre lehozott anyag mennyiségéből is sejthető, hogy mennyi munka áll egy-egy lapszám mögött: évente nagyjából száz ember ír a rovatba. Károlyi szerint az ÉS egy gyár, ahol nagyon keményen és gyakorlatiasan kell dolgozni a közönség kiszolgálásának érdekében, és rengeteg szempontot figyelembe kell venni az anyag összeállítása során. Már a könyvek kiválasztása is komoly nehézségeket okozhat a szerkesztőnek, hiszen lehetetlen minden friss megjelenésről írni. Károlyi állandó kapcsolatban van az Írók Boltjával, figyeli a kínálatot, és próbálja kiválogatni a fontosabb műveket, azonban ami még nagyobb kihívás, hogy a kritikákhoz szerzőket is kell találnia minden héten. Bár fontos lenne, hogy a kortárs magyar irodalom jelentős szereplőinek friss köteteiről mindig szülessenek recenziók, természetesen ez a teljesség elérhetetlen. Sok bíráló kritika például személyes okokból kifolyólag sohasem születik meg, hiszen előfordulhat, hogy a kritikus nincs jó véleménnyel egy adott műről, de baráti kapcsolatban áll annak szerzőjével, ezért nem vállalja a felkérést.

Károlyi a továbbiakban kitért arra is, hogy a szerkesztői igyekezet ellenére mindig érik támadások a lapot. Az Élet és Irodalom régebben államilag támogatott kulturális tényező volt, ma azonban már magánvállalkozás, ennek ellenére újra és újra számon kérik rajta, hogy miért nem közszolgálati. Ugyan Károlyi szerint a rovat a teljes magyar irodalomból merít, mégis rengetegen belekötnek: több határon túli, több fiatal szerzőt követelnek, vagy éppen kevésnek tartják a felvonultatott világirodalmi művek számát. Vannak, akik szerint háttérbe szorulnak a női szerzők és kritikusok, és előfordul az is, hogy a politikai oldalak egyenlőtlen szerepeltetését róják fel a szerkesztőnek. Károlyi elmondta, hogy egy éve direkt számon tartja például a nemek arányát, szerinte azonban a normalitást akkor érnénk el, ha erre nem lenne szükség. Ami a kritikusokat illeti, kiszámíthatatlan, hogy éppen férfi vagy nő vállalja el az adott munkát, a szerzőkkel kapcsolatban pedig egy pillanatig sem tagadja, hogy szerinte a magyar novellisták között jelenleg a nők vannak az élmezőnyben, például Szvoren Edina vagy Tóth Krisztina, míg a regényírók között lehet, hogy inkább a férfiak tartoznak a kedvencei közé, de egyik esetben sem a nemek döntenek.

A szerkesztői munkával járó felelősséget tovább fokozza, hogy az emberek általában nem a kritikák szerzőit ítélik meg, amikor véleményt formálnak, hanem magát az ÉS-t: az ÉS az, ami dicsér, vagy éppen lehúz egy adott kötetet. Ez nem jelenti azonban azt, hogy a szöveg olvasásánál ne számítana a név, ami fölé van írva, sőt, a szerzők meglehetősen nagy jelentőséget tulajdonítanak a kritikus személyének, főleg, ha negatív bírálatról van szó.  Íratlan szabály, hogy nem illik a kritikára reagálni, azonban abban az esetben, ha a kritikus neve ismeretlen, előfordulhat, hogy a sértődékeny szerzők megkérdőjelezik a tudását, és hozzá nem értőnek titulálják.

Többek között ezért is tartózkodnak sokan attól, hogy negatív kritikát írjanak, pedig Károlyi szerint ez is ugyanolyan fontos pontja lenne az irodalmi életnek, mint az elismerő szövegek, hiszen tagadhatatlan, hogy még a legnagyobb szerzők életművei is tartalmaznak a kimagasló munkák mellett kevésbé sikerült darabokat is.

Fontos azonban a negatív kritikák esetében a megfelelő indoklás, a követhető argumentáció. Károlyi kihangsúlyozta, hogy ha nem hoz le egy bíráló cikket, az nem azért van, mert gyáva, hanem gyakran azért, mert hiányzik a kritikából a helytálló érvelés. Tény, hogy ha valaki nekimegy egy elismert szerzőnek, akkor az olvasóközönség felszisszen, és a kritikust többen észreveszik. Farkas Zsolt máig sokak számára ismerősen hangzó mondatát hozta fel példaként, miszerint „az élet rövid, Tandori hosszú”. Az ilyen erőteljes támadásoknál is fontos szempont azonban, hogy ne a szerző személyére, csupán a vizsgált műre irányuljon a bírálat.

A beszélgetés résztvevői természetesen kíváncsiak voltak arra is, hogy mitől lesz jó egy kritika. Károlyi szerint a megfelelő szakmai tudás elengedhetetlen feltétel ehhez a pályához, nem véletlen, hogy sok szerző a tudományos életben is jelen van, megdöntve ezáltal azt a tévhitet, hogy a professzorok csak monográfiákat írnak. Fontos lenne továbbá, hogy az írók és költők reflektáljanak egymás munkájára, mert ez aktívabb irodalmi életet eredményezhetne, beszélgetéseket indíthatna el. Pontosan ebből a célból született meg az ÉS-kvartett is, ami már tizenhárom éve azt demonstrálja, hogy lehet, és kell is, könyvekről vitatkozni. Az esemény keretében négy kritikus beszélget az Írók Boltjában egy műről, melyet a közönség is pontozhat.

Ez a kezdeményezés azért hiánypótló, mert a kritika világában gyakorlatilag nincs lehetőség párbeszédre, a kritikus monologizál, itt azonban négy komoly szakember bizonyítja be az olvasóknak, hogy mennyire eltérő vélemények születhetnek egy művel kapcsolatban, még a szakértők között is.

Nem véletlen, hogy az ÉS kritikarovatában is a kvartettnek van a legnagyobb visszhangja, hiszen megmutatja az olvasóknak, hogy bátran, szabadon véleményt formálhatnak bármiről.

Károlyi Csaba a beszélgetés végéhez közeledve visszautalt a sorozat korábbi alkalmára, amikor Márton László tartott előadást a Kis Présházban, és egyetértett vele abban, hogy sok mindent lehet gondolni a kritikáról, azt is, hogy fölösleges, de ha nem lenne kritika, akkor nem lennének beszélgetések sem arról, amit az írók létrehoznak. A kritikai beszéd megadja a kezdőlökést ahhoz, hogy egy műről dialógus születhessen, ez pedig a szerzőknek is fontos. Károlyi szerint ma már nem azon van a hangsúly, hogy hogyan írunk kritikát, hanem hogy egyáltalán beszéljünk a könyvekről. Éppen ezért az egyik legnagyobb sikerként könyveli el, amikor a szokásos napi úszást követően a szaunában valaki arról számol be neki, hogy az ÉS hatására hozott el egy regényt a könyvtárból, sőt, még az is előfordul néha, hogy vita alakul ki egy kötettel kapcsolatban. Ilyenkor tudja, hogy érdemes csinálni.

A szerző fotóival