bezár
 

irodalom

2021. 12. 08.
Troliszellem
Helyzetjel
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Az egész város olyan, mint emlékek borzalmas terráriuma. Óriási falikígyók siklanak a háztömbök között, mint a kínai népmesei sárkányok papírmaséi. Forog az ég a régi Óbester borozó mellett lévő templom tornya körül, mint egy centrifuga dobja. A lehalkított telefonom kijelzője ragyog, mintha valakinek szüksége volna rám. - Helyzetjel című rovatunkban Tolvaj Zoltán tárcáját olvashatják.

Láttam a trolin egy embert a múltból. Valódi időutazó. Nem tűnt fel senkinek. A Ferdinánd-hídnál szállt fel ez az apró termetű fazon, nyakig begombolt zubbonyban támolygott a kapaszkodó felé, és motyogott magában. A borostás kobold feltehetőleg ezt a dohogó szovjet monstrumot szidta, amin épp utaztunk. Elképesztő irányváltásokra és hirtelen gyorsulásokra képes ez a jármű, amely kívülről óriásinak és robusztusnak tűnik, belülről viszont egy óvodai játszóház méreteivel rendelkezik. A szűk üléseket pont erre a köpcös, tűnődő koboldra méretezték. Olyan, mintha menet közben épp zenét szerezne vagy sakkfeladványokat fejtene. Talán egy öregedő kabinőr a Széchényiben, vagy szabadnapos kofa, aki megszokásból tart a Lehel térre, miután snapszerozni volt a Liget melletti Elefánt büfében. Rigolyás és háklis ember, akinek a lelke kenyérre kenhető. Olykor enyhe vállrándításokkal kötözködik egy képzeletbeli személlyel. Elgyötört arcába süppedt, fehér porcelánszemei földöntúli éteriséggel vizsgálják a kaotikus külvilágot. Számára minden enigma, és mindenki egy feladvány. Határozottan ismerős valahonnan. A troli ajtaja szisszenve záródik a korai sötétedésben. Nonstopok cégtáblái suhannak. Lehuppan a pöfeteg műbőrülésre. Hozzám képest merőlegesen foglal helyet a sztálini trolik keleti kényelmében. Nem vagyok benne biztos, hogy felismert, vagy csak mindketten a színlelt rádöbbenés keresetlen gesztusára várunk. Urbánus etológia. De az igazság az, hogy hideg, racionális elvek alapján, amit leginkább emberi tapintatnak neveznénk, nincs semmi ok arra, hogy megszólítsuk egymást. Pedig szinte hallom magam előtt a lomha, fakó hanglejtését. Mintha folyton egy üzenetrögzítőre beszélne, vontatottan tagolva a szavakat. Valamikor régen, vagy talán nem is olyan régen, egy másik élet delén, ahol nem állig beburkolódzva suhanunk el a Westend mellett, egymás számára idegenként a szürkületben, a leendő sírkövét láttam és tapogattam. Nyers lávakőből volt kifaragva. Ott állt, ahol akkoriban mindig. Egy fatörzsekből ácsolt, kertvégi fáskamra mellett. A sírkővel támasztottuk ki a lengedező kapu szárnyait, hogy ne csapkodja a szél éjjelente, amikor lecsapott a váratlan, augusztusi, balatoni vihar. Egyszerű sírkő volt. Tömör, vulkanikus, enyhén rozsdaszínű, friss, narancsos árnyalattal. Emelésre ötven, látványra csak húsz kiló.

A kobold feszengett a műbőrülésen, kiürült arccal túrta az orrát. Az ezredforduló után pár évvel történt, hogy együtt aludtam a lányával egy szűk, fehérre meszelt kis parasztházban a Káli kőfejtő mellett, ahonnan a kobold a sírkövét szerezte. Egymás csatakos hajába merültünk, úsztunk a lepedők alatt, miközben a bányagépek zúgásától az egész medencét ellepte a tompa morajlás, ami egy titokzatos éjjeli repülőtér zajához volt hasonló. Csupán statikus turbinák hányták kifelé a földet, a perm időszak vörös homokkövétől a triász kőzetsorozatáig, míg a kobold ágyában hevertünk elnyúlva, mint a szobába besütő holdfény. Szalmával volt behintve a priccs, ami folyton nyekergett, mint egy népi hangszer. Jellegzetesen édeskés, réti illata volt az egész helyiségnek, akár egy herbáriumnak. Az ágy alatt egy mocskos, olajos, benzines láncfűrész lapult. Gyakran használtam a fűrészt, bár a kobold lánya megtiltotta, mert számára tabu volt, hogy az apja szobrász szerszámaihoz bárki hozzáérjen. Idegen kezek által nem volt munkára fogható. Mindenesetre én titokban szorgosan aprítottam vele a fészer tartalmát, zömében akáctörzseket, amiket hetekkel korábban a kobold gyűjtött fenn az erdőben. Aztán egész este pucoltam lágy gitármuzsika és némi sör mellett a gépet, piszkáltam kifelé a lánc és a vasfogazat közé ragadt fűrészport, háncsot és törmeléket, még a markolatát is letörölgettem műszerolajjal, hogy ne hordozza magán az illetéktelen használat nyomait. A kobold később, amikor télen levonult, és hetekre bezárkózott faszobrászkodni a fáskamrába, nyilván megérezte egy másik kéz hőemlékét, az idegen ragacsokat és izzadmányokat, ami nyomott hagyott a dédelgetett láncfűrészén. Fanyalogva észlelte az idegen faggyút, ami megpecsételte a fétistárgyat, és ebből egyből érezte, hogy valaki korábban felforgatta az otthonát.

Ha most ennyi év után teleportálnék a troliról a vályogházikóba, még mindig tudnám, hol lapulnak a kobold tárgyai. A szekrény tetején elnyűtt tollasütők, mellettük három rozsdás biciklipumpa. Soha semmit nem lehetett felfújni velük, de ez mindegy is volt, mert az egyetlen rojtosra rúgott, tehénfoltos focilabda lyukas volt, ahogy a fészerben hagyott, templomba járó bringák gumibelsője is. Minden ablakban egy petróleumlámpa. Burájuk bekormolódott, mint a megpörkölt disznóbőr. A fészerben körös-körül elhullajtott ipari csonkok. Csavarok, satuk. Sarlópengék, amelyek nincsenek kiköszörülve. Sosem tartózkodtunk egyszerre ugyanabban a térben az öreg kobolddal. Más-más időben, de mégis közösen használtuk a szerszámokat. A pókhálós sütőkemence mellett ücsörögve ugyanabból a csészéből ittuk a zaccos feketét, és telente ő ugyanabban az ágyban aludt, ahol mi a lányával szeretkeztünk. Ugyanabból a recsegő rádióból értesültünk a hírekről, ő talán a szeptember 11-i terrortámadásról, én pedig egy hónappal korábban a brazil író, Jorge Amado haláláról, miközben ugyanaz a méretes kabóca pattant a tányérunkra a fonott kenyereskosárból. Ezek a terek, amiket én már biztosan nem fogok soha belakni, talán ma is őrzik különálló, mégis közös arculatunkat. Talán épp onnan érkezik a trolifantom. Lehet, hogy onnan hozta a vadkörtéket, amiket a lába közt őriz egy kosárban, nehogy kiboruljanak a Ferdinánd híd alján lévő hajtűkanyarban.

Jártam egyszer nála itt, a 76-os vonalán. Ültem második családja körében, meghitten faltam az ananászos csirkét, miközben zenéket ajánlottam a fiának, aki a lánya mostohatestvére. Eközben ez a hallgatag, zömök ember Felliniről beszélt vontatott hangon, és adott nekem ajándékba egy fekete-fehér fényképet. Ifjú segédmunkások légkalapáccsal törik fel a Erzsébet körút betonját. Arrafelé lakott a 70-es években a volt feleségénél, ahol én is többször megfordultam három évtizeddel később. Ott ejtettem teherbe a lányát. Az a hely tényleg egy Fellini-díszlet. Alacsony, sötét, mégis bűbájos és középkori jellegű. Az ott lakó nemezbábkészítő-nő benépesítette a teret a mennyezetről alálógó, néma és varázslatos madarakkal. Ő volt a kobold első felesége, és a lánya és köztem egy hajszálon függő genealógiai végtermék képzeletbeli nagyanyja.

A troli felzúgott. Eszembe jutott, hogy egyszer régen együtt sakkoztam a velem utazó, rejtélyes öreggel a mátrai tüdőszanatóriumban. Puha lépések a hóban, hogy elérjük a szanatórium fűtött téli konyháját, ahol éjhossznyit kuporogtunk a tábla fölött a kobolddal, mint az etetőnél várakozó madarak. A nimzoindiai védelemre koncentráltam. A nemzés meghiúsult korábban. Adtam és kaptam egy-két mattot. A kobold lányát cipeltem ölben a terebélyes fák alatt. Tátott szájjal kapdosta el a hópelyheket, és úgy tekeredett a nyakam köré fázósan, mint egy reszkető menyét. Lesújtó volt a Kékestető kilátójáról a hatalmas, odvas fák látványa. A hasa már üres volt, mint egy nemezbáb. A friss hóban gyártottunk kétdimenziós angyalkákat. Eltévedtünk a vaksötétben a lehulló tobozok között. Mielőtt visszatértünk a szanatóriumba, kesztyűtlen, átfagyott tenyerünket felmelegítettük vizeletünk gőzölgő sugarával.

A benti kályhameleg felidézte bennünk a kobold nőalakú faszobrait. Egyik szobából a másikba költöztettük őket a balatoni viskóban, teszteltük rajtuk a derített, augusztusi fényt, illetlen pózokba igazgattuk az apa gömbölyded, gondosan lecsiszolt vénuszait. A nap végén önfeledt hangulatban, félmeztelenül tekertem le italtért az Orbán borozóba. Vitt az öreg, lapos kerekű bringa, kísért a bányamoraj, majd a viskóhoz visszavezetett a kerti asztalon felejtett latin gitárok hangja, amelyek a szélben maguktól zsongtak, mint a hegytetőre állított, ír harci hárfák. A Mátra csúcsán nem hallatszott semmi. Tömörré vált a csönd a hangszekrényben.

A lányával közös, utolsó nyarunkon félálomban éjjel nem jutottam el a parasztház mögött lévő pottyantósig. A vöröses vulkanikus kövekből épített pajta körül fenyegetően hullámzott a fű. Sötét újhold, felhős égbolt. Ami csillagnak tűnt, az sem több mint a távoli bányagépek fénye. Akkor vettem észre, hogy lepisáltam a kobold sírkövét. Felkapom a fejem, ahogy a troli élesen bekanyarodik a Rózsák terére. A kobold sehol. A fülkében ordibáló vezető ízesen ecseteli a telefonba egy bizonyos Terikének az otthon rá váró kocsonyát.

Az egész város olyan, mint emlékek borzalmas terráriuma. Óriási falikígyók siklanak a háztömbök között, mint a kínai népmesei sárkányok papírmaséi. Forog az ég a régi Óbester borozó mellett lévő templom tornya körül, mint egy centrifuga dobja. A lehalkított telefonom kijelzője ragyog, mintha valakinek szüksége volna rám. Amióta a zsebemben lapul, egyre alacsonyabb kapacitású a memóriám. Egy képzelt személytől függő életesemények nem hordozzák egy valódi család súlyát. A valóságban nincs ha, és nincs mi lett volna. Látom, ahogy a kobold lekászálódik a troliról a vadkörtékkel. Az utcán botorkálva hátra se pillant az elvetélt após. Após. A portugálok ezt a szót a rizikós események utáni szélcsöndre értik. Nem látom az arcát, de egy ember végső gondolatai a tarkójáról pontosan leolvashatóak. Enyhén megbillenti szürke, masiniszta sapkáját. Csálén lóg a fején, akár a feltételes mód, az egyetlen igeidő, amit sosem rontok el.

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Tolvaj Zoltán --

Tolvaj Zoltán (1978, Budapest) költő, író, műfordító. Első két verseskötete a Parnasszus Új Vizeken sorozatában jelent meg (A medve lépései, 2001; Törésteszt, 2007). Harmadik verseskötete a József Attila Kör és a Prae kiadó gondozásában látott napvilágot (Fantomiker, 2016; JAK-füzetek #201). Több vers- és regényfordítása megjelent portugál, spanyol és angol nyelvből. 2010-ben Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjban, 2018-ban NKA szépirodalmi alkotói támogatásban, 2021-ben MMA irodalmi ösztöndíjban részesült. Wikipédia: https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Tolvaj_Zolt%C3%A1n&stable=0&redirect=no


További írások a rovatból

Beszélgetés Balla Gergellyel a Platon Karataev dalszövegeiről
irodalom

Hogy érvényes maradjon Hogy érvényes maradjon
Tóth Réka Ágnes volt a Kötetlenül sorozat nyolcadik vendége
irodalom

A kígyó nyelve A kígyó nyelve
Helyzetjel

Más művészeti ágakról

Beszélgetés Balla Gergellyel a Platon Karataev dalszövegeiről
színház

A kimondott szónak megint súlya lehet A kimondott szónak megint súlya lehet
Radnóti Zsuzsa Megmozdult irodalom című kötetéről
Interjú Palojtay János zongoraművésszel a zenei pálya buktatóiról, dilemmáiról, örömeiről
gyerek

Lépesméz, zseléprint és papírszív Lépesméz, zseléprint és papírszív
Trogmayer Éva és Egervölgyi Lilla Medvemese című első kötetéről


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés