bezár
 

irodalom

2022. 01. 14.
A kígyó nyelve
Helyzetjel
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Három nő sürgölődött körülöttem a lidércnyomás alatt. Az egyik flakonból itatott, de minden mellécsorgott, a másik egy magazinnal legyezgette a homlokom, amíg megérkezett a mentő. A buszról mindenki leszállt. Az idő kitágult körülöttem. Káprázatos volt a napfény. Egyszerre kontrasztos és valós, eleven és szenvtelen, pitiáner és emberfeletti. Rettenetesen féltem. Mintha egy iránytalan erő gyökerestül ki akart volna tépni önmagamból. - Helyzetjel című rovatunkban Tolvaj Zoltán tárcáját olvashatják.

Ebben a kerületben semmi sem végleges. Túl a Keleti pályaudvar barikádján és a Körcsarnok űrlénysisakján, túl a Pillangó parkon és a Füredi úti paneldzsungelen, túl a bealgásodott Rákos patakon a pusztuló Kiserdő és a peremvidéki pusztaság mellett látszólag minden gyarapszik. Kinő a semmiből, félig felépül, majd, mielőtt elkészült volna, összeroskad. Később jön valaki, aki a félkész struktúrát lebontja, majd megismételve a folyamatot újból félmunkáig jut. Ez a kerület maga a készülődés. Évtizedek óta minden körkörösen stagnál. A sínek felett átívelő, romos felüljáró is ennek az áthidalhatatlan problémának az emblémája. Itt csapott le rám az első roham valamikor a 2000-es évek elején. Kint a szokásos környezet, egy terepasztal díszletei, ismerős boltozatok makettje. A Pipa kocsma madártávlata, a sivár téglaiskola, a sintértelep, az aszfaltüzem. Alattunk rozsdás sínek. Mintha egy homályos tejüveg mögül nézném most is, ahogy a busz lassan felkapaszkodott a viadukt púpjára. Ezen a ponton éreztem az első szorítást. Mintha a kabátom ujján át egy elektromos angolna kúszott volna be a hónaljam alá, hogy egy hirtelen kisüléssel összerándítsa a szív simaizomzatát. Egyből elzsibbadt az alsó ajkam, reszketni kezdett a bal karom. Az arcom feltehetőleg elsápadt, mint a jármű alatt omladozó viadukt szürke betonja. Vészesen kapkodtam a levegőt a hátsó kerék feletti ülésen, ahová babonából szoktam ülni, mert a baleseti statisztikák alapján ez a legbiztonságosabb hely.

A következő megállóban a busz kiállt a forgalomból, amint az egyik utas értesítette a sofőrt, hogy valaki rosszul lett. Összeszorított fogakkal átkozódtam, hogy miért épp ezen az unalmas járaton kell elpatkolnom. Nagyjából húsz éve ingázom ezen a vonalon a kertváros és a belváros között. Számításaim szerint kétszer megkerültem vele a földet. Nem tudom, mi volt a közvetlen trigger, a rohamot kiváltó inger. Tátogtam, mint egy partra vetett ponty. Kint rekkenő hőség, irgalmatlan verőfény. Csúcsforgalomban tülkölő autók. Továbbra sem tudtam úrrá lenni az örvényen, ami a testem minden porcikáját ki akarta szippantani a jelenből. Ekkor tört rám a dübörgő, mellkasi szorítás, amit a szegycsontom mögül érkező döfések és a tarkómban lüktető hőhullámok csak fokoztak. Pár perc alatt lebénult minden végtagom. A buszban legalább negyven fok, bennem az Antarktisz hidege. Nem tudtam feltápászkodni az ülésről, csak annyit bírtam kinyögni a körém sereglő utasoknak: segítség. A kapkodó zihálás közepette alig hagyta el hang a torkomat. Pár pillanat múlva az eszméletvesztés szélére sodródtam. A kezem-lábamon kívül az egész testem elzsibbadt, úrrá lett rajtam a totális paralízis. Három nő sürgölődött körülöttem a lidércnyomás alatt. Az egyik flakonból itatott, de minden mellécsorgott, a másik egy magazinnal legyezgette a homlokom, amíg megérkezett a mentő. A buszról mindenki leszállt. Az idő kitágult körülöttem. Káprázatos volt a napfény. Egyszerre kontrasztos és valós, eleven és szenvtelen, pitiáner és emberfeletti. Rettenetesen féltem. Mintha egy iránytalan erő gyökerestül ki akart volna tépni önmagamból. Fújtattam, akár egy kazán, próbáltam a hörgőkben zajló gázcsere ritmusára koncentrálni. Idős szüleimre gondoltam. Ha meghalok, ki viszi anyát tüdőröntgenre. Ki viszi aput vérvételre. Nem igaz, hogy itt dobom fel a talpam ezen a tetves buszon, amivel tízéves korom óta ingázok – akkor a suliba, most a munkahelyre –, és már kétszer körbeutaztam vele az átkozott egyenlítőt. A pusztító roham nem akart csillapodni. Végül beállt a buszöbölbe a mentő, és az egyik ápoló felpattant a buszra. Egy ideig pofozgatott, majd szó nélkül a fejemre húzott egy nejlonzacskót, majd teljes erőből szorongatni kezdte a nyakam. Úgy éreztem magam, mintha víz alá nyomták volna a fejem. Ettől aztán tényleg elkezdtem fuldokolni, és az összes halálfélelmem egyetlen pontba sűrűsödött.  A markommal görcsösen szorítottam az előttem lévő ülés támláját. A mentős sikertelenül próbálta lefeszegetni az ujjaimat a kapaszkodóról. Ezt nevezik őzfejtartásba ránduló tenyérnek. A fényesség dacára átjárt valami különös, sötét energia, és minden érzékszervemet kikapcsolta a teljes deperszonalizáció. Nem tudom, mi történt volna, ha nem küzdök tovább ezért az idegen ébrenlétért. A fejemre húzott nejlonzacskóból belélegezve a saját tüdőm égéstermékeit, lassan megszűnt a hiperventillációs sokk. Nem véletlen, hogy a japán feltaláló, Yoshiro Nakamatsu szerint „az oxigén az agy ellensége”. Nakamatsu a legnehezebb elméleti problémákra gyakran önfojtogatással talált csak megoldást. Miután a mentős elegendő szén-dioxidot táplált vissza a véráramomba, valahogy végre kimozdított a buszülésből. Nemsokára a mentőautóban feküdtem. A kézfejem továbbra is őzfejgörcsbe rándulva szorongatta a hordágy keretét. Szuszogva bámultam a plasztik sötétséget. Egy trafikban kapható, fekete nejlonzacskót húztak csuklyaként a fejemre. Imádkoztam, hogy ne ez legyen az utolsó látvány. A Sixtusi kápolnára vágytam, vagy legalább a Hagia Sophiára. Ekkor a koponyámba hasított a mentő vijjogása, amit eddig csak a járművön kívül hallottam, mielőtt a távoli utcák elnyelték az éktelen sziréna Doppler-effektusát. Mire kiértünk a városi dugóból, kitisztult a tudatom. Hallgattam, ahogy a mentősök röhögve becsmérlik a helyzetem: „Nincs infarktusa ennek a gyökérnek! Szimuláns! Dobjuk ki a droszton, aztán nyomás sörözni!” Sétakocsikázva gurultunk be a kistarcsai kórház sürgősségi osztályára, ahol beültettek egy tolószékbe, majd az ügyeletes orvos egy kurta mozdulattal triázsolt, mint egy pap, aki reflexből vet keresztet. Három órán át várakoztam a folyosón. Kiszálltam a kerekesszékből, és elkezdtem bóklászni. Boldog voltam, hogy érzékelem a világot. A kórház kertjében bámultam a naplementét, amikor meghallottam a nevemet. EKG. Nagylabor. Ultrahang. Újabb várakozás. Minden lelet negatív. Nem értettem, miért olyan magas a kreatinszintem, ami a koszorúér-katasztrófa egyik indikátora. A doki egy mélyet sóhajtott és hátba vágott. Akkoriban erősen dohányoztam. Szerencsére ott lapult a farzsebemben egy szál cigi. Flegma képpel rágyújtottam a HÉV-megállóban. Gyors leltár. Az agyam funkcionál. A szívem dübörög, mint egy jászsági traktor. Tüdőmön nincs fibrózis, a máj nem mutat kóros elváltozást. Éjjel aztán így fogadtak otthon a tévé képernyője elé szegezve: „Na, hogy-hogy ilyen korán?” Bebújtam a szobámba. Csak gondot okoztam volna azzal, ha elmesélem, milyen volt a küzdelem minden egyes levegővételért, milyen volt a harc a zsibbadással és az eszméletvesztéssel, miközben a „maradj vagy menekülj!” biológiai parancsát kiváltó hormonok előidézték a tudat kémiai rövidzárlatát, ami ezt az egész valós, unalmas tévéműsort megszakítja.

A felüljáró jelenleg békés. Nem lendít kóros önkívületbe. A busz eléri az emelkedő tetejét, de nem történik semmi. Amint átgördül a holtponton, néha még hallom a szirénát. Aztán csak szépen araszolunk tovább. Elhaladunk a Sport vendéglő mellett, ahol egyszer kiskoromban pánikrohamot kaptam a cigányzenekar toronydaru méretű nagybőgőjétől. Ma már más szelek fújnak, más húrok rezegnek, másféle ördögvillák pendülnek az itteni kertek alatt. Emlékeztetem magam, hogy rendesen monitorozzam a közérzetem, és vezessek fejfájásnaplót az orvos utasítása szerint. Szombat, július 14., 17h-tól ¾-es szédülés, 3-as zsibbadás. Deprimált hangulat. Le vagyok eresztve, mint egy pöttyös labda az őszi szezonban, ami beszorult a hekkes bódéja és a strandkerítés közé. Tarkóm alatt mérsékelt forróság, közepesen kínzó fájdalom. A hátamban hosszanti feszültség, mint egy zongorában. Enyhe nyakmerevség. Mellkasi szúrás: nulla. Ahogy a busz leér a felüljáróról, egyből megkönnyebbülök. Nincs rendellenesség a pitvarban és a kamrában. Rég nem nyúzom a testem konditeremben. Sült vérrel és McMuffinok dagasztott daráival kényeztetem. A tudatomra is ráférne egy alapos purgálás, de az utóbbi évek feszes tempója, a digitálisan elkönyvelt idő és az irodai lét robotikus rendje nem tűr spontán üresjáratot. Nem szabad mosott szarként kipurcannom egy üres tárgyalóteremben az átdorbézolt éjszakák után. Többször is megpróbáltam, de a födémbe rejtett kamerák árgusan figyelik az éjjelre kikapcsolt workstationök fagyos, bináris álmait. Mindegyik az eseti nullával próbál osztani: minden számításuk érdektelen és rémisztően sivár. Kizárólag a Cég érdeke a működtetésem. A munkahelyi másnapok egyetlen veszélye, hogy a csoport poliglott főintendánsa kiszúrja az íróasztal alatt magzatpózba húzódó alakomat, és a lakkcipője orrával megrugdosva a bokámat, udvariasan felébreszt. Cinkos mosolyát ilyenkor nem tudom mire vélni. Jellegzetes hivatali mosoly, ami ugyanúgy jelezhet azonnali elbocsátást, mint bónusz üdülési csekket.

Ehhez hasonló részletekből tevődnek össze újkeletű rémálmaim, amióta mostanság, úgymond, normális mederben zajlik az életem. Öltöny, gesztenyebarna bőrcipő. Háromnyelvű informatikai ügyfélszolgálatok. Munkaidőn kívül a felüljárói rohamok kivételével szinte bármerre és bármire vágyom. Többnyire a főváros szívében tátongó Gödörig jutok, a kiszáradt lelkek Atlantiszába, ahol gördeszkák csattognak és didzseridúzó bankársegédek szívják félmeztelenül a spanglit a rekreációs révületben. A mesterséges medencébe nem csobbanhatok rendőri fenyegetés nélkül. Így is kellemes kiereszteni a gőzt, kiürülni, mint egy kallódó koffer, kihullani a forgatagból, a cyber lovarda idült közegéből, hogy utána egy bokor tövében térjek észhez pár órányira a munkaidő kezdetétől. Úristen, megint minden elölről kezdődik. Holott a legjobb pillanat a harmatos fűben heverni a hajnali derengésben. Széles mosollyal tudomásul venni, hogy a szabad ég alatt bóbiskoló fejem és az űr végtelenje közti távolság képletes. Dülledő homlokom és a csillagközi tér ritkás közege közt nincsen semmi köz. Mielőtt elaludnék a gyepen, próbálom felmérni, hogy a pillantásomból kiáradó fotonok mely távoli objektum felé hasítanak, és vajon milyen hosszú az út, amit megtesz ez a fénysebes fonál, amit a szemeim kilőttek, mielőtt beleütközne a szilárd konkrétumokba.

Eljött az év leghosszabb nappala. Pisszegnek a pázsitöntözők, a Kempinski homlokzatára élesen rávetül a felkelő nap. Szertartásosan kiveszem a füldugóimat, szabadtéri alvásom biztosítékát, és konstatálom, hol is vagyok. Egy kevésbé zsúfolt tájon talán nem kellene a laptoptáskám pántját az alkaromra tekerni, hogy éjjel ne rángassák le rólam a szanált buszpályaudvar csövesei. Szennyessel bélelt hátizsákom kapóra jön fejpárna gyanánt, és – bár a belváros kellős közepén vagyok – a jó levegőre sem lehet panasz. Bárhol ébredek, a parkban, egy stégen a Margit-szigeten, a Múzeumkertben vagy egy telefonfülkében a Kálvinon, mindig komolyan veszem a másnapokat. A peremkerületeket összekötő vasútsort mindig kerülöm, és reggel bárhol egy szempillantás alatt munkakész állapotba tudom hozni magam. Egy kis lögybölés a köztéri szökőkútnál, majd az első kioszknál némi pocsék szénhidrát: kóla és energiaital. Kokain helyett fánk és porcukor. Aki éjjel legény, az nappal se lépjen aknára. A legolcsóbb munkahelyi drog az éjjeli mámor tompa maradéka.

Az utóbbi időkben viszont mintha már fáradnék egy kicsit. Az egyre szaporodó fegyelmi lapok miatt nem csak a tárgyalóteremben, de a munkahelyi mélygarázsban sem térhetek nyugovóra a városi vadkemping helyett. A múltkor a Parlamentnél szunyáltam a tuják alatt József Attila szobra mellett, és végig attól féltem, hogy a táskám pántját valaki a nyakam köré tekeri, és álmomban megfojt. Muszáj kielemeznem ezt az utólagos szégyent, amiért eleve haza se merek kotródni a szennyesemmel. Ám ma is csak bámulom a telefirkált pultot a Helvéciában, mintha értelme volna a titokzatos rúnáknak. Egy BL-döntőt néző csoport eufóriáját szemlélem. Nem hat meg a törzsi hisztéria. Nem is értem, miért zokogtam annyit anno a városligeti Café Waggonban egy sorsdöntő gól miatt. Persze azt a drága brazilok kapták Zidane fejétől, és azoknak a citromsárga kanáriembereknek mindig nyerni kell, sose szabad veszteni, főleg, ha az embert világbajnoki matériából faragták, és körülbelül 50 millió mélyszegénységben élő gyermek álma a tét. Ezen a ponton már értelmezhetően fáj a fejem. Előveszem a neurológustól kapott adatlapot, és a csapos orra előtt úgy húzogatom be rajta a strigulákat, mintha csupán totóznék. Fájdalom: 4,5/10. Dezorientáció: 7/10.

Jó volna, ha végre halkulna az infósztráda zöreje. A jobb fülembe egész nap disznóviccek záporoznak magyarul, míg a balba a venezuelai felettesem hadar határidős parancsokat. Végig angolul gépelek, és Copacabana-i akcentussal magyarázom a lisszaboni fagyigyárosoknak, hogy miért döglődik ma VPN, vagy miért nem működik a Zebra, ami ezesetben egy ipari nyomtató, ami szép, csíkos vonalkódokat nyomtat.  A kisfőnök felesége chaten követeli rajtam a hűtlen férje horoszkópját. Úgy érzi, tönkrement a házasságuk. A férj minden éjjel berúg és biliárdozik. Megpróbálom körülírni a riadt tekintetű érdi háziasszonynak az expat férj természetrajzát. Azt azért nem részletezem, hogy a fent említett tevékenységeket többnyire a társaságomban végzi. Nem szabad megtudnia, hogy Guido Bonatti szerint elátkozott a születési óránk. Máskülönben a csillagjegyem zebra. Kiválóan elalszom bármelyik bokorban, és vérprofi vagyok a kamuflázst illetően.

„Maga nem látott még orvosi fejfájásnaplót? Pedig vezetnie kéne egyet!” – morgom a Helvécia csaposának, akiről lerí, hogy tele a töke a világmindenséggel. Együgyű zsörtölődésemet félbeszakítja egy heves gólöröm. El Clásico. 1-0 a Realnak. Megcsap az ordító gégékből áradó gyomor- és cefreszag, és az izgalomtól kitágult bőrpórusokból párolgó fanyar buké. A kakofón hangzavarban elérem a teljes ingerszegénységet. Eszményi zajterápia. A félidőben szinte elringat a körülöttem dübörgő breakbeat, amitől rezeg az egész kocsma retkes lambériája. A kavargó beszédfoszlányok hatástalan alapzajjá összegződnek, akár a vakító fehérségben rejtőző színek egyvelege. Csupán egyetlen mondatot kellene bepötyögnöm a pulton heverő telefonba. Nekem se könnyű saját magammal. Neked akkor miért volna velem könnyebb? Bizsereg a mellkasom. Spontán szívmasszázst alkalmazok. A csapos ferde szemmel néz, miközben ököllel püfölöm a csecsemőmirigyem.

Hiába meresztem a szemeim, nem látok semmit. Se a képernyőn, sem a kocsma pultján, sem a buszablakon keresztül. Kifosztotta a tudatom a gabonasikló, ami pár napja üveges tekintettel bámult felém egy kékeszöld terráriumból. Tekergett a faforgácsban, vonaglott vedlő bőre szűk szabászatában. Kint az ősz már felvetette csupasz lángszórófejét. Mindenütt a rothadás és megújulás képei. A lépteim is furcsábbak. Szorosan tapadok a házfalakhoz, térölelő mozgással osonok, kissé balra húzva, mint a nyájterelőkutyák. Az agyam nem képes nyílegyenes vektorokban gondolkodni. Össze-vissza tántorgok a Margit körúton a locsolókocsik permetében. Friss bitumenillat árad a Széna tér felől. Egyre növekszik a nyomás a koponyaüregben. Mintha egy körfűrész akadt volna bele a gerincoszlopomba, a hasító fájdalom néha felcsap egészen a nyúltagyig. Ez a terület felel a legősibb késztetésekért. Az éhségért. A rettenetért. Az automatikus lélegzetvételért. Felszökik belém a képtelen forróság, mint a higanyszál egy eleven hőmérőben.

Pont úgy, mint pár éjjel ezelőtt, amikor képtelen voltam visszatartani a fájdalom áradását, és kénytelen voltam az orgazmus pillanatában közvetlen közelről a másik élvezettől eltorzult arcába üvölteni.

A vékony indián csaj félreértette a magatehetetlen kiáltásom. Szorosan magához ölelt, reszketve szorított, miközben eláradt bennünk a görcsös rettenet. A térfogat nélküli momentum rögtön kilökött minket egymásból, amint megszűntek a magaslati görbe felé terelő, késleltetett impulzusok. Érzéketlenné váltak a pulzáló frikciók, holott egyetlen céljuk a sikeres szaporodás befejezése és elkerülhetetlensége. A szingularitásba húzódó elme riadalma visszarántott önmagamba, hiába vált eggyé a csípőm Palmira ágyékával. Csak arra tudtam gondolni, hogy talán egy ideg becsípődött két porckorong közé, vagy egy hajszálér váratlan repedése szakította félbe a katarzist, véres nyirkot fröcskölve a szivacsos állományba, mint egy pázsiton elszabadult slag. A gabonasikló a terrárium mélyéről alattomosan szemlélte a meghiúsult szeretkezést. Mire Palmira eljutott a csúcsra, teljes önkívületbe kerültem a fájdalomtól. Nem hallottam a sikolyát, sem a saját hangomat. Amikor belezuhantunk az eksztázis viaduktján képződő szakadékba, csupán annyit tudtam belehörögni a fülébe: mentőt, mentőt!

Palmira testében elernyedt a hüvelyfal körkörös prése, lelappadt a kifeszített sátorponyva. Szisszenve felszabadult a magába szippantó vákuum, ahogy szétválásunkkal kiegyenlítődött benne a nyomás. Az endorfin zajlását felülírta egy éktelen sziréna hangja, a tagolatlan szervi jajgatásé. Palmira lihegett, értetlenül bámult. A szemem sarkából láttam, ahogy a gabonasikló kővé dermedve szaglássza az elcseszett koitusz nyomán ejakuláció nélkül szivárgó ondót, amit a kudarcba fulladt altesti vágy kipumpált magából. Periodikusan öltögette ránk a nyelvét. Túl messzire mentünk a petit mors gyakorlatában. Talán az akut traumába fordult csúcsponti aktus hőingását észlelte, miközben átvette a környezet finom rezgéseit, és a sugárzó testek alpári alkímiáját detektálva kezdetleges agyában kirajzolódott az élet forráskódja. Lila nyelve a terrárium sima üvegfalát nyalogatta, mint egy szeizmográf drótja. Így fogta fel a matracon kiterült emberek kettéhasadt ipszilonalakját, a csődbe jutott szeretők körvonalait.

Vajon milyen alakot ölthet egy kígyóagyban az emberi térfogat? Kábán körbenéztem, de a keleti guruk Palmira hálószobájában függő aurafényképei láttán hányingerem támadt. Csupa amorf, vibráló ábra, ozorai aszkéták technicolor mandalája, akár a járdán széttaposott csigák zsigeri martaléka. Ahogy másnap kiléptem a rendelőből, ahol életemben először CT-re utaltak, véletlenül rátapostam egy csigára. Nagyobbat reccsent, mint a felszabaduló koponyaűri nyomás, amit éjjel éreztem Palmira rezervátumában. Fürkésző tekintete egyszerre kereste a hiba okát bennem és önmagában. Egy tágra nyílt erkélyajtó, szellős szeretkezés. Hol lehet itt a hiba? Ha a rettenet valódi, mit mondhat vagy tehet? Végül gyengéden visszatartottam a kezét, amikor tárcsázni próbálta a segélyhívót.

Mondd, miért ilyen sötét és riadt az arcod?

Nem érzékeled a mindent elöntő fájdalmat?

Arra ébredtem, hogy a téglavörös gabonasikló, amit Palmira szabadon engedett a lakásban etetés előtt, szorosan rátekeredett az alkaromra. A lakásban minden csupa karmazsin, ibolya és bíbor, mint egy illóolaj-kereskedésben. A falakon rajzok és festmények. A hamelni furulyás (Der Rattenfänger von Hameln) bódító, kegyetlen színanatómiája. Az asztalon lévő kartondobozban albínó laboregerek. Palmira megmutatta, hogyan kell kígyót etetni. Hüvelyk- és mutatóujjával felcsippentette az egér farkát, és egy villámgyors mozdulattal beledobta a terráriumba, mintha a kukába hajítana egy óvszert. A zsákmányállatok példánya kétszáz forintba került a Mammutban. „Olcsóbb, mint egy sajtböri!” Palmira retiküljében könnyen elfért az egész rakomány. Mire hazasétált velük a Millenáris mentén, már elkábultak az oxigénhiánytól. Rajtam volt a sor. Óvatosan emeltem be a kisegeret a kígyó vadászterületére, mint egy mechanikus kampó. A csúszómászó akcióba lépett. A pillanat tört része alatt az áldozat köré csavarodott, összeroppantva gyűszűnyi bordakosarát. Azonnal belekezdett a nyelésbe. Pár perccel később csak a ziháló egér metszőfogai kandikáltak ki a kitágult kígyószájból. „Néha hátulról kapja el, és fordítva nyeli le!” Az eleven tömlőben elsüllyedő egérfejtől egy pillanatra úgy tűnt, mintha a kígyónak négy szeme volna. Két riadt, kis piros és két rezzenéstelen sárga. A hüllő perisztaltikusan vonaglott a fordított szülés során. Miközben rágás nélkül bekebelezte az áldozatát, töredékes latin programkódokat mormoltam magam elé: Absorbeat me. Beat me. Eat me. Goya festményén Kronosz kloákája így szippantja fel a viháncoló ifjúságot. „A gabonasikló néha visszaöklendezi a félig megemésztett laboregereket” – vetem oda a Helvécia csaposának, mielőtt kilépnék az utcára. Összegyűröm a CT-beutalót. Azon töprengek, hogy inkább a gabonasikló leleteit kellene megvizsgálni. A hüllőagy hőfényképei talán jobban megőrizték a neurális kisülések és a szenzomotoros kudarc eredetét. Ezen a ponton ismét szúr a mellkasom, mintha felkapaszkodnék egy viaduktra. Spontán szívmasszázst alkalmazok, és megfogadom, hogy nem helyezek több eleven húst Palmira kéken derengő terráriumába.

fotó: Raffay Zsófia

nyomtat

Szerzők

-- Tolvaj Zoltán --

Tolvaj Zoltán (1978, Budapest) költő, író, műfordító. Első két verseskötete a Parnasszus Új Vizeken sorozatában jelent meg (A medve lépései, 2001; Törésteszt, 2007). Harmadik verseskötete a József Attila Kör és a Prae kiadó gondozásában látott napvilágot (Fantomiker, 2016; JAK-füzetek #201). Több vers- és regényfordítása megjelent portugál, spanyol és angol nyelvből. 2010-ben Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjban, 2018-ban NKA szépirodalmi alkotói támogatásban, 2021-ben MMA irodalmi ösztöndíjban részesült. Wikipédia: https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Tolvaj_Zolt%C3%A1n&stable=0&redirect=no


További írások a rovatból

Kötetlenül: Veszprémi Szilveszter
Borda Réka: Égig érő csalán, Scolar kiadó, Budapest, 2022.
Bemutatták Szeles Judit prózakötetét
irodalom

A Margó Fesztiválon mutatták be Terézia Mora Darius Kopp-trilógiájának harmadik részét (Kötélen, Jelenkor Kiadó, 2022)

Más művészeti ágakról

Interjú Illés Mártonnal zenei energiákról, a kortárs zene helyzetéről, tanulmányokról
A CentriFuga utolsó koncertje a Fugában
színház

Mary Shelley - Nick Dear Frankensteinje a Budapest Bábszínházban


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés