A klasszikus értelemben vett coming-of-age történetek arra az átmeneti időszakra összpontosítanak, amikor az egyén tinédzser éveit maga mögött hagyva lép be a felnőttek világába. Általában ezekben a filmekben a főszereplő élete fordulóponthoz érkezik – az első szerelem megélése, a szüzesség elvesztése, a középiskola vége és a továbbtanulás esélye – és ekkor jön rá arra, hogy már nem gyerek többé, és tettei után vállalnia kell a felelősséget. A coming-of-age filmek többségében a főhős vagy tinédzser, vagy a 20-as évei elején járó fiatal, viszont az elmúlt 10–15 évben egyre több olyan darab is készül, melynek központi szereplője a késő húszas éveit tapossa vagy fiatal 30-as. Ők az Y-generáció tagjai, a millenárisok (angolul millennials), akik 1980 és 1996 között születtek. Különböző marketinges és szociológiai kutatások szerint ez a nemzedék nyitott a változásra, az élményeket halmozza, és mindennapjainak meghatározó részét jelenti a digitális technológia. Az Y egy köztes generáció, hiszen szüleik révén még tisztában vannak azzal, hogy a társadalom mit vár el tőlük, mégis egyre nehezebben tudnak alkalmazkodni a normákhoz, inkább a saját útjukat szeretnék járni. 

A norvég rendező, Joachim Trier kortárs rendezőtársaihoz (például Noah Baumbach-hoz) hasonlóan ezt a témakört taglalja és különböző hivatások és párkapcsolati próbálkozások mentén egy fiatal nő, Julie identitás- és útkeresését mutatja be A világ legrosszabb embere című filmjében, mely a 2021-es cannes-i filmfesztiválon debütált és aratott nemzetközi sikert: a Julie-t alakító gyönyörű Renate Reinsve elnyerte a legjobb színésznőnek járó díjat. Reinsve a The Hollywood Reporternak adott interjújában elmesélte, hogy a forgatókönyv elolvasásakor azonnal beleszeretett a vívódó karakterbe, és a forgatás előtt a legfőbb inspirációt Timothée Chalamet Szólíts a neveden-beli alakítása jelentette számára, aki képes volt arra, hogy erőlködés nélkül közvetítsen mély érzelmeket. A norvég színésznőnek sikerült Julie esszenciáját úgy megragadni, hogy tanácstalansága és esetleges hibái ellenére sem válik ellenszenvessé, nem más ő, mint egy önmagát kereső 21. századi modern nő. Trier nem ítélkezik felette és empatikusan bánik hősnőjével. Renate Reinsve magabiztos színészi játékával Julie ugyanúgy tud szókimondó és csábító lenni, mint sebezhető – Bambi a jégen, ahogy egy ponton hivatkozik magára – és megbántott.

Ezzel a norvég fővárosban játszódó történettel Trier egyrészt trilógiává bővíti Oslo-filmjeit (Szerzők és Oslo, augusztus), másrészt a romantikus komédia vagy sokkal inkább a dramedy keretei között a humort vegyíti tragédiával és női protagonistája szemszögéből teremti meg a millenárisok által ismert generációs életérzést. Julie személyes kálváriája, bizonytalansága és döntései egyetemes érvényűek, így a néző életkortól függetlenül azonosulni tud vele és empátiát érez iránta. Ugyanakkor A világ legrosszabb embere kellőképpen helyspecifikus (nyugat-európai jóléti állam) ahhoz, hogy Julie-t pontosan elhelyezze térben és időben – nem mindenkinek adatik meg az a privilégium, ami neki, hogy szabadon válogasson a karrierutak között, és komolyabb következmények nélkül valósítsa meg sorra éppen aktuális álmait. Julie eminens diákként először orvosnak tanul, majd később rájön, hogy a lélek rejtelme jobban érdekli, így pszichológiára vált, hogy idővel ismét új területre lelve, a fotózás mellett tegye le a voksát, de még a provokatív és őszinte esszéírásba is belekóstol.

Már fotósként dolgozik, amikor megismerkedik a nála 10 évvel idősebb, befutott képregényrajzoló Aksellel, aki az együtt töltött éjszaka után azzal hódítja meg a lányt, hogy kijelenti, nem akar beleszeretni. A jól működő és harmonikus kapcsolatban Aksel megállapodási vágya éket ver közéjük, ugyanis Julie még nem áll készen a gyermekvállalásra és megijed az elköteleződéstől. Aksel könyvbemutató partijáról Julie korábban távozik, hogy Oslo utcáit céltalanul járva, egy esküvői összejövetelre tévedjen be, ahol találkozik a kedves és sármos Eivinddel. A levegő szikrázik közöttük, a két idegen eljátszik a megcsalás gondolatával, anélkül, hogy fizikailag ténylegesen bármi történne. Persze, itt felvetődhet a kérdés, hogy mi számít hűtlenségnek. Ha a félrelépés lehetősége ilyen könnyen megteremtődik, akkor az egyfajta vészharangként értelmezhető a meglévő kapcsolatra nézve.

Az ártalmatlannak tűnő játék mély nyomot hagy bennünk, és néhány fejezettel odébb egymás karjaiban találjuk őket. A film egyik legemlékezetesebb momentuma az, amikor Julie egy átlagos reggelen eldönti, hogy szakít Aksellel: az idő megáll, Julie képzeletben végig szalad a mozdulatlan városon és megcsókolja Einvindet. Az eufórikus perceket követi Julie és Aksel szakítása: a férfi nehezen viseli az elválást, és a lány is tudja, hogy valami értékes dolognak mond búcsút. Míg a negyvenes Akselt alakító Anders Danielsen Lie (Trier visszatérő színésze) elsősorban intellektuális és higgadt alkatával tűnik ki Julie korábbi partnerei közül, addig Herbert Nordrum fiatalos Einvindje jóval lazábban viszonyul az élethez és nincsenek elvárásai Julie-vel szemben (például ő sem szeretne gyereket).

A világ legrosszabb embere a múlékony időt, az évek rohanását és a fontos pillanatokat próbálja egyfajta rendszerbe zárni azzal, hogy a cselekményt 12 fejezetre, illetve prológusra és epilógusra bontja. Ez a narratív megoldás a humoros fejezetcímekkel és az epizódok eltérő hosszúságával elbizonytalanítja és ironikusan zárójelbe teszi az idő érzékelését, ezáltal olyan, mintha egy állandó jelenben lennénk, holott közben Julie betölti a mérföldkőnek számító 30-at és a játékidő végére, már túl is van a harmadik X első évein. Trier önfeledten játszik az eltérő filmnyelvi megoldásokkal, mint a kimerevített idő ábrázolása, a mindentudó narrátor behozatala, vagy Julie pszichedelikus révülete, amikor begombázva olyan emlékek és érzelmek törnek fel benne, mint kihűlt viszonya az apjához, a volt pasijai, vagy éppen horrorisztikus rémképek a gyerekvállalásról és az öregedésről.

A világ legrosszabb embere a játékidő utolsó harmadában komorabb tónusra vált – hősnőnk életében ismét felbukkan egykori szerelme, Aksel, akinek sorsa mélyen megérinti és önreflexióra készteti Julie-t, illetve a nő és a férfi újbóli találkozása lehetőséget ad Triernek arra, hogy saját generációja kríziséről valljon keserű nosztalgiával. A felgyorsult világban semmi sem kézzel fogható, az internet előtti korban felnőtt nemzedék görcsösen kapaszkodik fiatalságának tárgyaiba, és sokszor ugyanúgy nem találja a helyét, mint Julie.

A forgatókönyvet író Trier és állandó szerzőtársa, Eskil Vogt ügyesen lavíroz a fesztelen és tragikus momentumok között, így a film az életet a lehető legigazabb, sokszor tragikomikus mivoltában prezentálja. Julie céltalansága, a férfiak közötti őrlődése, a normatív szerepekhez való viszonya (mint például a megállapodáshoz), valamint Aksel és Einvind pozitív karakterrajza egyaránt eszköz arra, hogy a rendező hiteles lenyomatot adjon a mai fiatal felnőttekről, akik történeseten Oslo utcáin bolyonganak.  

Képek forrása: Mozinet