Remélem, közhelyszámba megy annak hangsúlyozása, hogy a művészeti életnek milyen kincse az a hazai szabad improvizációs – kreatív zenei kultúra, amelynek világhírű úttörője Szabados György, s amelynek egyik legfőbb letéteményese Grencsó István (szaxofonok, klarinét, fuvola), aki alkotómunkájában nem csak újra és újra artikulálja azt, amivé az ő szellemének talaján ez a hagyomány virul, időről időre más, élő és aktuális színekben és formákban interpretálva; hanem helyzetét felismerve, következetesen művészileg patronálja is a hazai kortárs szabad improvizációt és annak fiatal, ígéretes tehetségeit, megalapozva ezzel, hogy e hagyomány a jövőben is élő és friss maradhasson.

Ez utóbbi „misszió” nem csak a „dedikált” Friss Csoportban, vagy éppen a Grencsó Kollektívában és rokon formációiban nyilvánul meg, hanem számos más projektjének is mondhatni alapeleme a feltörekvő muzsikustársak bevonása – kényszeredett „vérfrissítés” izzadtságszaga nélkül, e tradíció magvait új és új talajokban egyéni alkotói hangok hajtásaivá nevelve.

_

_

Jelen sorok szerzője már úgy nőtt fel és ismerkedett meg a jazzel, azon belül a hazai free-szcénával, hogy annak Grencsó már jó ideje egyik oszlopa volt. E „magvető” tevékenységével Békéscsabán elsők között a dobos Miklós Szilveszter személyében találkozott, aki még húsz sem volt, mikor Grencsóval a Békési út 24.-be érkezett. Szintén már évek óta létezik [1] a kettejük alkotta GreMi duó is, melyre számos szempontból a leírtak egyféle esszenciájaként is lehet tekinteni.

Miklós Szilvesztert illetően az évek alatt tőle látott-hallott produkciók tükrében most fogalmazódik meg bennem az, amit boncolgatnom Grencsó esetében immáron okafogyott, de partneréről hátha nem nagyon sokadikként állapítom meg: megszilárdulni látszik egy alkotói attitűd, egyéni hang, amely már képes vázként, vagy alapként befogadni, felvenni mindazt, ami annak további gazdagodása, cizellálódása során abba/arra épül. Ez lebontható olyan nagyon kézenfekvő (és inkább vizuális) töredékekre, mint hangszerpark összetétele és használati arányai; de lényegesebb elemei a technika – illetve a par excellence hangszerkezelés – játékmód, a zenei gondolatok és azok megfogalmazása, mely még csendesebb, keresgélőbb pillanatokban is határozott, pregnáns, a legletaglózóbb csúcspontokon is figyelemreméltóan artikulált.

Ami a duó koncertjén elhangzik, az az előadók részéről egyrészt igen széleskörű és tudatos befogadást posztulál; másrészt a hullámokat vető indulatokat esetlegesség és csúsztatások nélküli célzott zenei kijelentésekké metsző elméleti és hangszeres technikai felkészültséget demonstrál. A látszólag teljesen kötetlen rögtönzéseket, elszigeteltnek ható futamokat markáns, rövid, egyszerű, motívumok tagolják. Mindkét művész magától értetődően és eredetien építi itt-ott be a dallamosabb, populárisabb műfajok, közeli-távoli rokon stílusok elemeit a kompozícióba. Bizonyos technikai fogások, frazírok, ritmikai egységek – gyakran szokatlan kontextusba való – beágyazásától, rekontextualizálásától ismert, de legalábbis annak ható komplett dallamegységek evokációjáig.

A fafúvósokon időről időre izoritmikus „blast”-ok, kitörések, sorozatok, robbannak ki. Szintén ciklikus elemek az egyszerű, afrikai törzsi zenét idéző motívumok, melyek szinte észrevétlenül úsznak át (a végeredményben gyakran csak földrajzilag távol eső) magyar népzenei hangvételbe, melyben gyakoriak a „hallgató” jellegű, szemlélődőbb megszólalások, mindez zökkenők nélkül ízesül egyetlen darabbá. Grencsó és Miklós a stenk néhol csak bujkáló, néhol végsőkig feszült ívén felizzó elementáris tűzön, a kontinenseket és hagyományokat átfogó zenei nyelv- és szókincsbe fogva hoz létre szerves vegyületet az alkimisták és törzsi varázslók szent és félelmetes szakértelmével. Dadogva, zengve, aprózva, elmerengve; alterációkban, kromatikus kilépésekben visszakérdezve – míg az arc kivörösödik, míg az ujjak kifehérednek.

Mindebből kiérezhető a 20–21. századi európai kultúrkör emberének kajtatása, zaklatott, elégikus hangja, abba a világba vetve, melyet gyakorlatilag körbeépített önmagával – egyes egyének között mégis sosem volt távolságokat kinyújtva – és ahol a klasszikus történetsablon kegyetlen és ironikus törvénye szerint természetes ellenségeit legyőzve a leghosszabb, legfájdalmasabb ostrom önmagával szemben várja.

 Úgy gondolom, e két zenész saját, kategorikus művészi késztetései, ki-tudja-fátumai útját járva ezen az estén kiásta és saját kezűleg munkálta még tapinthatóbbá, helyezte lehetséges perspektívákba e belső, tipródó konfliktusokat. Ez pedig művészi értékén túl a mostban egy kulcsfontosságú eszköz is, amit a művészet adhat és amit csak a művészet adhat.

Fotók: behir.hu / Such Tamás