2020-ban még előny volt, hogy a februári dátumnak köszönhetően a Berlinale zavartalanul lemehetett, hiszen közvetlenül utána kezdődtek csak a lezárások Európa-szerte. Mostanra mindez nehezítéssé vált: míg a nyári Cannes-nak és a kora őszi Velencének idén már nincs félni valója, a tavaly online-ra terelt Berlinale esetében az utolsó pillanatig kérdéses volt, megrendezhető-e élőben. Az aktuális vírusvariáns esetszáma éppen februárban tetőzött Németországban, és az ország vezetése a lehető legszigorúbb járványügyi intézkedésekre voksolt.

Hogy végül a Berlinale megvalósult, kisebb csodával egyenlő, azonban mindez a fesztiválélményt alapjaiban átformáló áldozatok árán történhetett.

A szervezők igyekeztek megtenni mindent, hogy a jegyvásárlóknak egy-egy vetítés azon kívül ne járjon plusz kellemetlenséggel, amivel az aktuális intézkedések miatt amúgy is szembesülnek. Megszűnt a jegyárusítók előtt kígyózó sor, mivel a jegyértékesítés teljes egészében online zajlott. A mozikba a néző oltási igazolvánnyal, személyivel és FFP2-es maszkkal léphetett be, valamint minden második helyet szabadon kellet hagyni a termekben. A megfelezett nézőközönség ráadásul jóval kevesebb alkotót láthatott személyesen, holott a premiervetítések utáni közönségtalálkozók a fesztiválélmény szerves részét képezték korábban.

A COVID-19 magára a filmszelekcióra is rányomta a bélyeget. Annak köszönhetően, hogy az egyes produkciók nagy késéssel készülnek el a leálló vagy eltolódó forgatások miatt, számos olyan rendező új filmje került a válogatásba, amelyek hagyományos keretek között valószínűleg más fesztiválon nyitottak volna. Létezik ugyanis egyfajta „fesztiválhűség”, az egyes fesztiválok szervezői előszeretettel válogatják be saját korábbi felfedezettjeik újabb és újabb alkotásait. Ennél érdekesebbek azok a filmek, amelyek valószínűleg semmilyen formában sem léteznének, ha nem lett volna járvány. Azaz: egyes alkotók eleve a „járványra szabva” álltak elő új filmmel, megpróbálva előnnyé kovácsolni a bezártságot. Ezeknek az alkotásoknak vagy a témájában jelenik meg hangsúlyosan a járvány, vagy az alkotók figyelembe véve a korlátozott utazási és forgatási lehetőségeket fogtak bele az elkészítésükbe.

Tökéletes példa erre a fesztivál nyitófilmje, a francia François Ozon Peter von Kant című munkája. A Berlinbe már-már hazajáró alkotó legutóbb 2018-ban, az Isten kegyelméből című filmmel nyert Ezüst Medvét, amely rendkívül aktuális történettel borzolta a kedélyeket: az akkori film főszereplője egy olyan férfi volt, aki az őt gyerekkorában szexuális zaklató pappal szemben  kiállt a nyilvánosság elé, és meggyőzte a többi áldozatot arról, érjék el, az egyház ne tusolhassa el tovább az ügyet. A sokszereplős, a tárgyalássorozat befejezése előtt bemutatott filmnek már-már tökéletes ellentéte a Peter von Kant. Ozon ezúttal Rainer Werner Fassbinder Petra von Kant keserű könnyei című filmjét porolta le, de a főszereplő nemének megváltoztatásán túl aligha tett a modernizálásért. Fassbinder 1972-ben saját színdarabját dolgozta fel, az új filmet forgatókönyvíróként is jegyző Ozon pedig nem próbálta áthidalni a két médium közötti szakadékot, saját munkájára már-már színházi felvételként tekintett. Bár a lakásbelső izgalmasan színpompás díszlete és a szereplők harsánysága Almodóvar fénykorát idézi, a közel egy helyszínes és párszereplős „se veled, se nélküled” szerelmi dráma fojtogató atmoszféráját nem a sikeres filmrendező főhős (a kiváló Denis Ménochet) önpusztítása, hanem inkább a feszültség fájó hiánya adja.

François Ozon: Peter von Kant (© C. Bethuel/FOZ)

Andrew Dominik nem először forgatott dokumentumfilmet Nick Cave-vel. A hazai mozikban bemutatott Még egyszer, érzéssel a zenészt hetedik lemezének felvételére kísérte el (Skeleton Tree), amelynek munkálatait váratlan tragédia, Cave tinédzser fiának halála árnyékolta be. Az eredetileg tervezettnél sokkal intimebb portré folytatásának is betudható, a Berlinale Special szekcióban szereplő This Much I Know to Be True a következő két album, a Ghosteen és a Carnage dalaira és a Warren Ellis-szel való közös munkára koncentrál. A film elején Cave arról beszél, hogy a turnézás teljesen ellehetetlenült a járványügyi intézkedések miatt. Megfogadva a brit kormány ajánlását, miszerint inkább képezze át magát egy új szakmára, Cave a karantént keramikusként töltötte. Műtermében a tradicionális porcelánstílusban The Story of the Devil in 18 Figurines című, az Ördög megváltástörténetét elmesélő sorozata megalkotására koncentrált. Végigkíséri a stábot az egyes miniszobrok történetén, és mi egy pillanatig sem tudjuk, mikor és mennyire viccel, vagy éppen gondolja ezt teljesen komolyan. A meglepő felütés után a film egészen csodálatosan felvett, közönség nélküli koncertfelvétellé formálódik, amelyet meg-megtörtnek Cave és Ellis olykor egymásnak tökéletesen ellentmondó megszólalásai a közös munkáról. A Nick Cave and the Bad Seeds egy hatalmas, teljesen üres gyárépületben rendezkedett be. Így nemcsak arra volt lehetőség, hogy kellő távolságot tartsanak egymástól a zenészek és vendégelőadók – köztük a felvételkor a fertőzés utóhatásait szenvedő Marianne Faithfull –, hanem arra is, hogy Dominik és operatőre, Robbie Ryan (A kedvenc, Házassági történet) túllépjenek a koncerteken megszokott világítástechnikai megoldásokon, és ráadásként olyan, a teret 360 fokban körbelátni engedő sínpályát építsenek a kameráknak, amely valóban egészen egyedi filmélményt garantál.

Andrew Dominik: This Much I Know to Be True (© Bad Seed Ltd.)

A kezdeti, kísérletezőbb korszakához nyúlt vissza Bertrand Bonello Coma című, a csupán két éve létező Encounters programba beválogatott munkájában. A francia rendező ezúttal egy különös youtuber hatása alá kerülő tinédzser lány mindennapjait és bizarr álmait mutatja be, többek között Zoom-beszélgetések, valamint Barbie- és Ken-szerű babák segítségével (egyikük szinkronhangja a nemrégiben tragikus körülmények között elhunyt Gaspard Ulliel). Bonello nem sokat tesz azért, hogy nézőit involválja a projektjébe, amely sokkal inkább hat kétségbeesett kiáltásnak, mintsem tényleges filmnek – ahhoz viszont a játékfilmes forma egyszerűen túl hosszú, hogy ezt megbocsássuk neki. A Coma későn született. Valószínűleg egészen más hatása lenne, ha az első járványos szerzői munkák között érkezik, közel két évvel később viszont a járvány-időszámításban már rettentően megkésettnek hat.

Bertrand Bonello: Coma (© Les films du Bélier/My New Picture/Remembers)

Ahogy Bonello, úgy remélhetőleg jövőre a Berlinale is újra tudja hozni azt a fesztiválélményt, amiért megszerettük, és minden évben visszajárunk. Úgy néz ki, a kitartó közönségen ez nem fog múlni: az idén eladott 150 ezer jegy alig kevesebb, mint a fele egy normál évnek, az 50 százalékos helykihasználási korlátozás figyelembevételével tehát kiemelkedő eredmény.

Borítókép:  Daniel Seifert/Berlinale

Négyzetes kép a leadben: © Bad Seed Ltd.