Richard Linklater a kilencvenes években megjelenő amerikai független film egyik legeredetibb, leggazdagabb életművel rendelkező alkotója. Filmjeiben sokszor kiemelten fontossá válik az amerikai hétköznapok ábrázolása, egy-egy korszak életérzésének, hangulatának, kultúrájának színes-szagos megelevenítése, az ehhez kapcsolódó visszaemlékezés és nosztalgia. Az olyan korai filmjei, mint a Henyék, a Tökéletlen idők, a Naplopók és a Mielőtt felkel a Nap által elindított Mielőtt-trilógia, vagy akár a tizenkét éven keresztül forgatott Sráckor sok tekintetben nevezhetők „slice-of-life”, vagyis hétköznapi életpillanatokat lefestő filmeknek. Ezek elsősorban nem fordulatos cselekményük miatt kiemelkedőek (bár a Mielőtt-filmek a romantikus filmműfaj magasiskoláját képezik), hanem a szereplők beszélgetései, az emberi helyzetek ábrázolása, a környezet és a szituációk átélhetősége révén alkotnak maradandót.

Linklater gyakran kísérletezik olyan koncepciókkal, amelyek eltávolítják a filmjeit a megszokott történetmeséléstől. A Henyék egy-egy karakter ideiglenes követése révén egymástól teljesen független életpillanatokat figyel meg. A Sráckor három, együttesen tizenkét évet felölelő életszakasz, a gyermekkor, a kamaszkor és a fiatal felnőttkor stádiumaiba ad bepillantást. A Mielőtt-trilógia pedig három egészestés filmen keresztül egy szerelmespár három véletlen találkozását mutatja be, s míg az első film 1995-ben, a harmadik rész csak 2013-ban készült el, amikorra a hőseik nemcsak a történet szerint, hanem a valóságban is két évtizedet öregedtek. Mindazonáltal ezek az élethelyzetek, amelyeket Linklater filmjeiben ábrázol, az adott korszak tárgyi környezetével és kulturális elemeivel is jelentősen összekapcsolódnak: a Henyék, a Naplopók és a Tökéletlen idők megkérdőjelezhetetlenül „kilencvenes évek” filmek, a Sráckorban pedig szintén izgalmas, hogy a forgatás hosszú időintervalluma alatt miképp változik nemcsak az emberi, hanem a tárgyi világ is a szemünk előtt felnövő gyerekek életében.

A Netflix forgalmazásában megjelent Apollo–10,5: Űrkorszaki gyerekkor szintén életpillanatok és személyes megélések töredezett felidézését tűzi ki célul, ám hagyományos, élő szereplős film helyett azzal a rotoszkópos animációs technikával, amellyel korábban az Élet nyomában és a Kamera által homályosan filmekben kísérletezett a rendező. Linklater önéletrajzi ihletéssel saját gyermekkorát mutatja be egy kisfiú visszaemlékezésein keresztül, és felidéz egy olyan korszakot, amelynek kultúráját teljesen áthatotta az űrverseny. Az Űrkorszaki gyerekkor a hatvanas évek Amerikájában, a texasi Houstonban játszódik, éppen a NASA űrbázis közelében, az Apollo–11 program sikeres holdra szállásának évében és az azt megelőző időszakban. Részletes betekintést kapunk abba, milyen élmény volt gyermeknek lenni a hatvanas évek Amerikájában, amikor a kapitalizmus jóléti társadalma maximum fokozaton pörgött, hatalmas kertvárosok épültek, hihetetlen ütemben zajlott a modernizáció – mindezek felett ugyanakkor vészjósló árnyként folyamatosan ott lebegett az atomháború fenyegetése, a hidegháborús szorongás, a politikai krízisek, nem utolsó sorban pedig a vietnami háború.

Látszólag véletlenszerűek és bármilyen vezérelvtől mentesek, ám Linklater animációs formába öntött visszaemlékezései mégsem öncélúak: elsősorban azt tárják fel, hogy a hatvanas években a NASA űrprogramja miképp vált a szimbólumává nemcsak a fejlődésbe vetett optimizmusnak, hanem az egész modern amerikai társadalom lélekrajzának. Az ismeretlen űr felfedezése, a fejlődés, a futurizmus, a nagyhatalmak közötti verseny olyan mértékben áthatották a korszellemet, hogy a korszak tárgyi világában is szervesen megjelentek. A kisfiú visszaemlékezései jellemzően csupa olyan tárgyhoz, épített környezethez, vidámparkokhoz, iskolai játszóterekhez, mozivetítésekhez kapcsolódnak, amelyekhez a rendező egyfelől érezhetően személyes és nosztalgikus élményeket fűz, másfelől reprezentatívan tükrözik a korszak hangulatát. Akár egy grandiózus múzeumfal a hatvanas évek tárgyi kultúrájáról – a filmben csodálatos részletességgel jelennek meg a különböző korszakbeli televíziók, bútorok, más berendezések, autók, müzlisdobozok, társasjátékok és baseball kártyák. Linklater minden lehetőséget kihasznál, hogy bemutassa a tárgyak hétköznapi, ám mégis egyedi karakterjegyeit amelyek a kor értékrendjét tükrözték vissza a felhasználóik számára. Az Apollo–10,5 tehát hitelesen állítja párhuzamba a személyes emlékezetet a történelmi múlt dokumentációival, ezáltal az animációs film úgy lesz nagyon álomszerű és szubjektív, hogy közben gazdag korábrázolása miatt mégsem távolodik el a kifejezetten dokumentarista információáradattól. Talán nem véletlen, hogy Richard Linklater ebben a filmben nagyon más formavilágot építve ugyan, de James Benning amerikai kísérleti filmes szemléletmódját követi, aki az amerikai tárgyi kultúra és környezet ábrázolásának legérdekesebb kísérleti dokumentumfilmjeit készítette el az 1980-as években. Linklater a történetmesélő film felől közelít az amerikai tárgyi világhoz, ám a kitűzött fókusz szempontjából mégis hasonló irányba tekint, mint Benning kísérleti alkotásai, amelyek szintén érzékletes kollázsai az amerikai hétköznapi életnek. (2013-ban egyébként dokumentumfilm készült a két alkotóval, amelyben nemcsak több évtizedes barátságukat ecsetelik, hanem látásmódjuk hasonlóságait is megvitatják egymással.)

Az Űrkorszaki gyerekkor főszereplő kisfiúja arról ábrándozik, hogy ő maga is űrhajóssá válik, sőt, Neil Armstrong előtt valójában ő lesz az első ember, akit titkos küldetés keretében a Holdra küldenek (erre utal a cím a 10,5 jelzéssel). A játékidő közel egyharmadát ezek az ábrándozások teszik ki, ezzel Linklater megmutatja, hogy az adott kor fejleményei és értékrendje nemcsak a tárgyak szintjén fejtettek ki hatást, hanem az emberek, főleg a gyerekek jövőképére vonatkozóan is. Tehát nemcsak az űrutazással kapcsolatos tárgyak a termékei a kornak, hanem „termékek” az űrutazásról ábrándozó gyerekek is, akiknek egy része valószínűleg tényleg tudóssá, akár űrhajóssá is vált később.  A film dramaturgiájának mégis ártanak ezek a jelenetek, nem adnak érdemben hozzá a film igazán érdekes részeihez, a visszaemlékezés motívumaihoz. A kisfiú álmodozásai a Holdraszállásról inkább hatnak mellékes szálnak, nem tudnak igazán szervesen összekapcsolódni az igazán megragadó részekkel.

Összességében Linklater új filmjének legnagyobb érdeme, hogy kiváló érzékkel ötvözi a személyes gyermekkori emlékeket az ismeretterjesztő dokumentarista megközelítésmóddal. A film egyszerre átélhető, szép és humoros, miközben a valósághorizontunkat is tágítja. Komoly ismeretanyaggal szolgál a hatvanas évekről, ám végig szórakoztató és rendkívül könnyen fogyasztható formában. Az Űrkorszaki gyerekkor tehát kellemes időutazást nyújt, ha hagyjuk magunkat belecsábulni ebbe a rég letűnt, de egykor nagyreményű világba.

A felhasznált képek forrása: mafab.hu/IMDb.com