Ritkán lesz magyar filmnek, pláne sorozatnak eseményjellege, az HBO új produkciója, A besúgó viszont kétségkívül megszólította és heteken át izgalomban tartotta a nézőket. Bár a pontos nézettségi adatok nem ismertek, a platform sajtóközleménye szerint a sorozat felülmúlta a várakozásokat és áprilisban az HBO Max legnézettebb tartalma lett.

Mindenképpen fontos, hogy a frissen indult streamingcsatorna első nagy durranása az HBO első teljesen saját fejlesztésű magyar sorozata lett, miközben abból a szempontból is egyedi vállalkozásnak számít A besúgó, hogy eddig kifejezetten kevés mozgókép tematizálta a rendszerváltást – akkoriban és azóta sem sokan nyúltak a sorsfordító eseményekhez, talán épp amiatt, mert annyira nem is sorsfordítóak, pontosabban hiányzik a konszenzus a megítélésükről az azóta eltelt harminc év tükrében.

A besúgó nagy előnye, hogy (a sokáig kizárólag az HBO-val azonosított) magas minőségben, kiterjedt apparátussal készült tévés tartalom, amely külföldön is, pontosan 61 országban elérhető, így szükségképpen egyfajta retro-országimázs is. Éppen emiatt felmerül a kérdés, hogy kinek szól: a hazai közelmúlttal szorosabb kapcsolatot ápoló magyaroknak vagy a kíváncsi külföldieknek; a korszak tanúinak és formálóinak vagy a ’80-as éveket csak hírből ismerő, de azt trendinek tartó fiataloknak. A sorozat alkotója, az íróként és rendezőként is kezdő Szentgyörgyi Bálint a rendszerváltás után született, így A besúgó nem személyes élmények, inkább a kollektív tudatalattink becsatornázása, az események utólagos értelmezése alapján készült. Kár, hogy ez a bátor szándék elsősorban a sorozat első felében érhető tetten, a nyolc epizód második fele már csak fut önmaga után, a „mondanivaló“ helyébe pedig akciójelenetek, túlbonyolított személyiségrajzok és semmibe vezető fordulatok kerülnek.

A sorozat leghatározottabb alapállítása, hogy 1985-ben tombolt a rendszerváltós hangulat, a fiataloknak elegük volt a szocializmusból, és próbáltak úgy élni, mintha a vasfüggönyön túlra születtek volna. A besúgó nézőpontját a forradalmi hevületű főszereplői adják, ezért úgy tűnik, mintha bármelyik pillanatban összeomolhatna a rendszer, és kitörhetne a demokrácia. Érdemes összevetni ezzel a kortárs nézőpontot, ami persze szintén torz: például Gothár Péter 1982-es filmje, a Megáll az idő – ahogy a címe is nyomatékosítja – éppen arról szól, hogy ennek a rendszernek sosem lesz vége, örökre benne ragadtunk a posványban. Részben ezzel összefüggésben a sorozat történelmi hűségét és valószerűségét több történész bírálta az elmúlt hetekben, de laikusként is feltűnő, hogy A besúgónak nincs sok köze a valós eseményekhez. Ritkán hivatkozik történelmi tényekre, a szereplői mind fiktív alakok, valós figurák még utalás szintjén is alig bukkannak fel.

Az államhatalommal és az ellenzéki mozgolódásokkal kapcsolatos események sokszor tűnnek akciófilmesen eltúlzottnak, felfokozottnak, kiszínezettnek, s mivel a jellemrajzok is hasonlóan szélsőségesek, A besúgó a részek előrehaladtával egyre elrugaszkodottabb lesz, az ígéretes kezdés után inkább egyfajta bűnös élvezetként fogyasztható.

A meseszerűség persze önmagában nem hiba, sőt, kirándulhatna még messzebb is a fantázia birodalmába (mint ahogy a közelmúltban a Liza, a rókatündér vagy a Drakulics elvtárs tette), ám A besúgó odáig mégsem merészkedik, hogy alternatív idősíkot teremtsen. Így viszont az események szintjén nem képes valódi drámai mélységet nyújtani, a karakterek pedig túl változékonyak ahhoz, hogy követni tudjuk a motivációikat. Az utolsó részben kiderül, hogy a sorozatnak valójában nincs tétje, a lufi kipukkad. Ez nem jelenti azt, hogy A besúgó ne lenne szórakoztató: a kifejezetten tempós, igényesen kivitelezett epizódok végig lekötik a figyelmet, ám hiányzik belőlük az a szellemi muníció, azok a válaszok, amelyeket a felütés ígért. Szintén ellentmondásos a sorozat díszletezése, a tárgyi kultúra és a jelmezek hangsúlyozása: gyakran múzeumi vagy vidámparki hatást kelt a feltűnően megcsinált környezet. Főleg a belsőkben tobzódik az elképzelt nyolcvanas évek: a millió apró tárgy mindegyike azt harsogja, hogy ’85-ben vagyunk. Semmi nem semleges, fehér vagy definiálatlan; ennyire nyolcvanas évek a valóságban sosem volt, mint ahogy 2022-ben sem csak 2020 utáni bútorok, kiegészítők és ruhák találhatóak meg egy lakásban. Ezzel szemben a zeneválogatás ízlésesebben kíséri a cselekményt: a korszak ellenkulturális slágerei megágyaznak a hangulatnak, az intro és a végefőcím pedig finoman idézőjelbe is teszi a látottakat.

Eleinte úgy tűnik, hogy A besúgó arra keresi a választ, miért problematikus a rendszerváltás, a szüntelen kikacsintgatásnak, erősen hangsúlyozott áthallásoknak köszönhetően pedig meghatározó szálnak tűnik az is, hogyan jutottunk el a megmérgezett kortárs közéletig. Azaz – a Kispál és a Borzzal élve – „hogy az lett, amit így pont nem akart itt senki”.

A várakozásokkal ellentétben azonban a sorozat szereplői nem azonosíthatók a rendszerváltás valódi figuráival, az utolsó részben sem köszön be Orbán Viktor vagy Fodor Gábor, de még Kádár János is csak a tévében szónokol. A sorozat néhány ponton érinti az ellenzéki fiatalok mozgatórugóit (a személyes sérelmeken túl is), ezek az ideológiai viták kifejezetten érdekesek. Azonban érdemben csak két ilyet hallunk: az egyetemi katedrán (a tanár szerepében Hajdu Szabolcs) a kapitalizmus buktatói rajzolódnak ki, míg az aszódi táborozáskor a szellemi értékek, társadalmi normák csapnak össze. Jellemző módon mindkét jelenet a sorozat első felében van, nagyrészt ebben az etapban kapnak teret az elgondolkodtatóbb mondatok, kiszólások is – pedig elfért volna több hasonló párbeszéd, vita a későbbiekben is, hiszen ezek árnyalhatták volna a korszakot, a figurák gondolkodását amellett, hogy elmélyítették volna a sorozat világképét is.

A besúgó kifejezetten erősen indul: a tanítani valóan ütős nyitány azonnal az események közepébe vág, a budapesti egyetemre felvett Gerit (Váradi Gergely) a vonaton beszervezik, jelentenie kell a rendszer ellen szervezkedő évfolyamtársairól, Száva Zsoltról (Patkós Márton) és köréről. Már az első egy-két epizód vázolja az erőviszonyokat, mozgásba hozza a főbb cselekményszálakat, előrevetíti a lehetséges konfliktusforrásokat. Ám míg eleinte fókuszáltan, jó ritmusban építkezik a sorozat, később túlzásokba esik, a finálé pedig csalódást keltően üres. A besúgó kifejezetten hollywoodias eszközökhöz nyúl: a bonyodalom fokozása, az obligát fordulatok (terhesség, egy ágyban az ellenséggel), a szereplők irreálisan okos döntései csökkentik a történet komolyan vehetőségét. A feleslegesen bevezetett, majd elvágott szálak, például Katka (Szász Júlia) külföldi ösztöndíja is azt sugallják, hogy az ígéretes alapötleten túl a kidolgozással már meggyűlt a baja az alkotóknak. Nehezen töltik ki a nyolc epizódot, a cselekmény vezetése helyett inkább a szereplők jellemrajzában használják ki a sorozatformátumot.

Kissé túlságosan is: a főszereplőkről alkotott képünk folyamatosan változik, a széljárás pedig nem mindig követhető. Geri először áldozatnak tűnik, hiszen zsarolással akarata ellenére besúgóvá tették. Óvatos lázadásai hőssé emelik, később az elbizakodottsága miatt kevésbé lesz szimpatikus, majd ismét hőssé magasztosul. Ezzel párhuzamosan Száva előbb a vonzó példakép, majd a kontrollmániás diktátor, később szintén az áldozat képét ölti magára, míg végül visszaszerzi a szoborszerű vezéralak szerepét.

A rendszerváltó körön belüli erőviszonyok, kapcsolatok is szappanopera-szerűen változékonyok: a mellékszereplők is könnyen egymás ellen fordíthatók, majd összeboronálhatók. De még a tartótiszt (Thuróczy Szabolcs) is kap egy magyarázó flashbacket és egyre több emberi vonást – van olyan pillanat, amikor a demokraták annyira ellenszenvesek, a rendszer kiszolgálói pedig annyira sajnálatra méltóak, hogy a sorozat értékrendje egészen meglepővé válik, de a fináléig ezt sem merik elhúzni az alkotók.

Nehéz ítéletet mondani A besúgóról, hiszen számos erénye van: kétségtelenül jó érzés elmerülni a világában, várni az előzőeket is tetéző újabb fordulatokat, megélni a drámai összefüggések lelepleződését vagy figyelni a mára vonatkoztatható áthallásokat. A csalódottság leginkább a felfokozott várakozásból fakad: ahogy egy sorozat sem válthatja meg a világot, úgy A besúgó sem fogja, ám remélhetőleg továbblendíti a néhány éve megtorpant magyar sorozatgyártást. Lehet tanulni a hibáiból, lehet másolni az erényeit.

Képek forrása: HBO