Minden valamirevaló filmrajongó tisztában van azzal, kicsoda Ingmar Bergman, egy-két ismertebb filmjét látta is a rendezőóriásnak (a Persona alapmű!). Az átlagos filmrajongó viszont megelégszik a filmnézéssel és a filmekről való diskurálással. Nem úgy az igazi Bergman-őrültek, akik a svéd rendező összes alkotását kívülről fújják, akiknek majd’ minden percüket a róla való gondolkodás tölti ki, s akik képesek elutazni Fårö szigetére, Bergman életének színterére, hogy szemtanúi legyenek a művész(et) Mekkájának.

Így tesz Tony (Tim Roth) és Chris (Vicky Krieps) is: a filmrendező házaspár beköltözik Bergman házába, hogy új forgatókönyveikhez inspirációt találjanak. Tonyt az ihlet, Christ a hely szellem(iség)e és múltja szállja meg: nem csoda, hiszen abban az ágyban kell aludniuk, amelyben Bergman egyik leghíresebb filmjét, a Jelenetek egy házasságbólt forgatták. A film kezdetben azzal kecsegtet, hogy a Tony-Chris házaspár sorsa hasonló lesz Johann és Mariann se veled – se nélküled kapcsolatához, ám a Bergman szigete nem az utánérzés kitermelésére törekszik.

Tony és Chris nem hidegültek el egymástól, viszont kapcsolatukból kiveszett a szenvedély, hétköznapjaik monotonná és csendessé váltak. Nem képesek teljes mértékben kitárulkozni a másik előtt és nem is feltétlenül fogékonyak egymás lelki problémáira sem. Ez összefüggésben állhat azzal, hogy mindketten a saját világukban merülnek el, ötleteiket pedig nem osztják meg egymással.

Hansen-Løve, akinek munkái rendre a házasságokban beálló, különböző fázisú és mértékű válsághelyzeteket jelenítik meg a filmvásznon, gyakorlottan nyúl a témához, ám a most megtalált csendes, katarzisokat és látványos perlekedéseket nélkülöző kapcsolati fázis a korábbi filmjeihez képest sokkal lassabb és laposabb művet eredményez.

A főhősök viszonyát jellemző monotonitás kompenzálásaként a Bergman szigete inkább az alkotási folyamat különböző szakaszait állítja fókuszba. Tony ismert és elismert rendező, akinek egymás után valósulnak meg a projektjei – még a szigeten is szerveznek egy vetítéssel egybekötött közönségtalálkozót a tiszteletére. Chris örül férje sikereinek, ám ezzel párhuzamosan meg kell küzdenie saját alkotói válságával. Ő alkotóként közelebb áll Bergmanhoz annyiban, hogy az emberek közötti viszonyokra fókuszál műveiben, sikerei pedig csendesebbek, mint a férjéé. A kettejük karrierútjában mutatkozó eltérés talán párhuzamba állítható a műfaji film – művészfilm dichotómiával: a zsánerfilmes Tony könnyedén ötletel és nagy népszerűségnek örvend, míg a művészfilmes beállítódású Chris megfontoltabban alkot, nem biztos a dolgában, és sokkal inkább magának való. Hansen-Løve mégis az ő történetét bontja ki. Ezzel egyúttal a női nemre és annak érzékenységére is felhívja a figyelmet, így is kapcsolódva Bergmanhoz és filmjeinek nőközpontúságához.

Mikor már épp kezdenénk megunni a gondolataikba merült, hallgatag házaspár fåröi mindennapjait, felcsillan a remény, hogy a film mégiscsak tartogat izgalmakat. Chris elkezdi elmesélni az alakulóban lévő forgatókönyvét, aminek köszönhetően az élet és a művészet elkezd lassanként egymásba oldódni. Chris története Amyről (Mia Wasikowska) szól, aki egy esküvő apropóján érkezik ugyancsak Fårö szigetére, ahol újra találkozik egykori nagy szerelmével, Josephfel (Anders Danielsen Lie). Amy szintén rendezőnő, aki a Josephfel való kapcsolatából készítette legutóbbi filmjét. A film a filmben történet és a film története közötti hasonlóságot fokozza a szereplők felcserélődése: Amy, Joseph, Chris és Tony áttételesen egymás történetének szereplőivé válnak. A film végére megkérdőjeleződik, ki is a mesélő valójában, és hol húzódnak valósszerű és valószínű határai.

Az első pillanatban izgalmasnak tűnő új irányról azonban hamar kiderül, hogy még unalmasabb, mint a Chris-Tony házaspár hétköznapjai. A realitás és a fantázia egybemosása ma már sokszor látott megoldás, önmagában nem nyújt semmi eredetit, lejárt lemez. A metatörténetnek ráadásul ezúttal nincs íve, ezt pedig a film szerkezete is megsínyli. Utalás lenne a szerkesztési mód a Szédülésre? Elvégre a Bergman szigete is a film felénél vált, ráadásul Tony jegyzetfüzetében is ott szerepelt a klasszikus thriller címe. Viszont mi célt szolgálna a hitchcocki szerkezet beépítése egy részben legalábbis Bergmant éltető filmbe? Talán így kapcsolódik össze Chris és Tony stílusa, leegyszerűsítve: Chris hozza a művészfilmes alapanyagot, míg Tony a műfaji filmekre jellemző struktúrát adja hozzá.

Ezer és egy ilyen kérdés merül fel a Bergman szigetével kapcsolatban. Fontos témákat és problémákat vet fel az élettel és művészettel kapcsolatban ez a film, ám egyik kérdésfelvetést sem bontja ki, válaszokat pedig pláne nem kapunk. Mintha Hansen-Løve maga sem tudná pontosan eldönteni, miről is akar beszélni.

A művészfilm – zsánerfilm szembeállítás túlságosan didaktikus olvasat, az élet és a művészet párhuzama pedig egy filmrendező házaspárnál alapvetés, nem kuriózum. Hansen-Løve alapvetése a házasságban bekövetkező krízis, illetve a női főszereplő középpontba állítása – viszont ezúttal egyik sem kecsegtet túl sok izgalommal. Mindegyik szál eljelentéktelenedik a film végére.

Megmarad a kérdés, hogy vajon legalább a Bergman-rajongókat kiszolgálja-e a film. Ha a Bergman szigete címet hallva olyan érzésekre vágynak, mint amilyeneket a svéd művész alkotásai gyújtottak fel bennük, akkor jobbára csalódni fognak majd.

És ugyan a film világában megbújik valami Bergman lényéből és szellemiségéből, ám aki ismeri munkáit, az túl keveset kap belőle, aki pedig nincs tisztában a rendezőzseni kilétével, az nem feltétlenül érti, milyen szerepet játszik a filmben a megidézése – pontosabban: milyen szerepet kellene játszania.

Így Bergman megidézése ötlet szintjén talán megállja a helyé, ám a sikerületlen végeredménnyel sem az átlag mozinézők, sem a Bergman-rajongók nem lehetnek elégedettek.

A Bergman szigetéhez felhasznált képek a Cirko Filmtől származnak