bezár
 

irodalom

2022. 07. 17.
Az alvaszállók
Helyzetjel
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):
Álmukban úsznak a halak a halászhálókba. Álmukban vonulnak a marhák vágóhídra. Álmukban dobnak a járókelők alamizsnát a koldus kalapjába, és álmában játszik a koldus egymagában itt a piros, hol a piros-t, hogy ne gebedjen meg munka közben az unalomtól. - Papp Zakor Ilka júliusi tárcáját olvashatják.

Amikor kinéztem az ablakon, az első gondolatom rögtön az volt, hogy ezek szerintem biztos nem boszorkányok, mégis kimentem hozzájuk, mert nem szeretem, ha a hátsókertemben idegenek szaglásznak. Ketten voltak, az egyik vörös hajú és szemüveges, a másik erősen szeplős, nagy porfoltokkal a térdén, mert már rég nem esett. Az egyik létezett, a másik nem, de egyikük sem tűnt meglepettnek, mikor elébük toppantam. Az egyiket Borókának, a másikat Bíborkának hívták, már bemutatkozáskor elkezdtem őket téveszteni, de erre ők is számíthattak, csak úgy félvállról mondták a nevüket, ímmel-ámmal és mégis megbocsátóan. Forró nyár volt, mondhatnám, hogy a hőség hozzám tapadt, de igazából én tapadtam az izzadtságtól, a ruhámhoz, magamhoz, és a felém nyújtott két tenyérhez. Nem szívesen ismerkedem, ha melegem van, de látszott rajtuk, ezzel ők is így vannak, csak szükségből fordulnak hozzám.

– A nagymamát keressük – mondta a szeplős B. a kánikulában lobogó körvonalakkal, aztán bólintott, idegesen, várakozva vagy helybenhagyólag, nem volt teljesen egyértelmű. A vöröshajú nem szólt semmit, csak sóhajtott, mélyen, szívből jövően, és ettől egy pillanatra megérintett a kutak hűvöse.

– Nem úgy néztek ki, mintha bármelyiketeknek nagymamája lehetne – feleltem. Mindig valami ilyesmit mondok, ha valaki rajtam keresi az ismerőseit. Szeplős B. zavartan felvonta a vállát.

– Nem is nagyon volt eddig. Csak mióta teljesen eltűnt…

– Ami nem jelenti, hogy elhanyagoltuk volna. De ön ezt biztos megérti – toldotta meg a másik B. Nem kellett megértenem, mert eleve tudtam.

– Ha szeretnék, szánalomból segíthetek maguknak – ajánlkoztam.

– Köszönjük szépen – bólintott a nem létező.

Nekiindultunk. A kertemben térdig, néhol akár combközépig is felért a fű, minden lépésre vigyáznunk kellett. Beletúrtunk a bokros japánbirsbe, bekukkantottunk a fatörzsek mögé. Volt pár virágágyásom, ahol idén semmi sem hajtott ki, talán a pocsék idő miatt, talán, mert elfelejtettem elhinteni a vetőmagokat. Ott szétrugdostam a földtúrásokat. A jövevények ettől tartózkodtak, méltán, hiszen vendégek voltak. Az egyik faágon hirtelen észrevettem egy zsebkendőt. A szegélye kirojtosodott, kicsit olyan lett, mint egy négyoldalú ecset. Amikor leszedtem az ágról, még a közepén is felfeslett az anyag, fogalmam sincs, mitől, mert igazán óvatos voltam.

– Igen, az övé – bólintottak majdnem egyszerre. A zsebkendőre madarat hímeztek, szénfekete szárnyakkal és égnek álló cseresznyeszár-lábakkal.

– Egész jó.

– Róluk mintáztuk – mutatott fel az égre az a B., amelyik létezett. Az égen, végtelen sorokban, sőt, végtelen hosszú szárú, egymásba csúsztatott ékekben, mint akik a rendelkezésre álló helyet maradéktalanul ki akarják használni, madarak vonultak. Pedig mondom, forró július volt, ilyenkor normálisan költeni szoktak, pancsolni a madáritatóban, vagy az ördög tudja, mit. Költözni semmiképpen.

– Mert ezek alvaszállók. A költözésről álmodnak, azért repülnek, tudja – világosított fel az idősebb B. – Csak az a gond, hogy amikor felébrednek, szinte biztosan lezuhannak. Sokszor földet érésig sem kapnak észbe.

– Hátha nem ébrednek fel – így én, minden meggyőződés nélkül.

– Hátha. Mindenesetre gyakori jelenség, főleg újabban. És nem csak madarak között. Álmukban egerésző macskákkal, postásra acsarkodó kutyákkal, kenyeret összemászó legyekkel, tányérokat egyensúlyozó pincérekkel, kenyeret sütő pékekkel, dalra fakadó operaénekesekkel van tele az ország. Álmukban úsznak a halak a halászhálókba. Álmukban vonulnak a marhák vágóhídra. Álmukban dobnak a járókelők alamizsnát a koldus kalapjába, és álmában játszik a koldus egymagában itt a piros, hol a piros-t, hogy ne gebedjen meg munka közben az unalomtól.

– De ha, tegyük fel, zavartalanul elérik Afrikát, akkor mi van? Visszafordulnak? Az lenne a logikus, ha visszafordulnának, ugye? – kérdeztem, mert engem még mindig az alvaszállók kötöttek le.

– Na ez az, amire a tudósok még keresik a választ – felelte, míg a társa kiemelt a virágágyásból egy karcsú szárú, szinte sértetlen csontkeretes szemüveget.

nyomtat

Szerzők

-- Papp-Zakor Ilka --


További írások a rovatból

Az Ahol a folyami rákok énekelnek regényben és filmen
Beszámoló a Kortárs és a Tempevölgy írótáboráról
Márton László: A kárpótlás, Kalligram Kiadó, Budapest, 2022.

Más művészeti ágakról

Többek között Orvos-Tóth Noémi, Nyáry Krisztián és Kadarkai Endre beszélgetnek az alkotókkal
The Son a velencei filmfesztiválon


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés