bezár
 

irodalom

2022. 07. 23.
A sasok árnyéka az én papíromon söpör át
Peter Handke: Kísérlet a fáradtságról, Typotex, Budapest, 2022
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Linaresben, az andalúz tájban, ahol az esszé születik, az üresség viszonylagos, eukaliptuszok azért susognak. Sőt, van, hogy hallatszanak „a spanyol Nagyhét eksztatikus rikoltásai és harsonásai”. Handke nagyon finom leírásokat ad ennek a helyzetnek a bonyolultságáról. Ilyenkor az én kiiktatása nem történik meg, de a fáradtság néha „megnyitott” egót, „áteresztő” egót hoz létre. A világ újfajta közelségének vagy a világgal való azonosulásnak egy sajátos lehetőségét adja. - Peter Handke Kísérlet a fáradtságról című könyvéről Borsik Miklós írt kritikát.

A délnyugatról érkező karszti szélben minden levél, tű „már a fűszer esszenciája […], a már csaknem afrikaiasan göcsörtös-szikkadt menta illatpárnái, a mannakőris sziromajkai, a fákból csurranó fenyőgyanta, a boróka erős italra emlékeztető golyói (melyek mégsem fenyegetnek bódulattal). Ez a szél nemcsak azért emelőszél, mert lentről a tengerről jön: ez az embernek, rettentő szelíden, a hóna alá nyúl, úgy, hogy az úton járó, még ha vele szemben halad is, úgy érzi, mintha ez a szél szállítaná.” Aki megjegyezte magának ezt a hangoltságot Peter Handkétől, Az ismétlésből, felfedezheti, hogy más műveiben is megtalálja. Mégis érthető, ha elsősorban nem Tandori Dezső fordítása a közbeszéd tárgya (Magvető, 1986).

Ha Handke neve felmerül, először inkább arról lesz szó, hogy milyen közszereplőnek számít(ott). Vagy arról, hogy jelentős író létére hogyan viszonyult a délszláv háborúhoz, a NATO tevékenységéhez, nacionalizmushoz és Slobodan Miloševićhez (verbális ámokfutásának árnyalt összefoglalója Tillmann Ármin jóvoltából itt olvasható). Vagy arról, hogy kaphat-e Nobelt – ahogy 2019-ben végül is megkapta – egy olyan ember, akinek egyes nézeteivel nem jó szembenézni, bár szerencsésebb, mint eltekinteni tőlük. Egyébként sem lehetséges a politizáló figura és az irodalom makulátlan szétválasztása, mert a Jugoszlávia-utópia a fentebb idézett regényen is rajta hagyta a nyomát, nem csak az olyan esszék tárgya, mint a Hetedhétország szétfoszlása 1991-ből.

Lehetne viszont arról is beszélni, hogy az Esterházy Péter egyik legfontosabb művének tartott A szív segédigéire milyen jelentős hatást gyakorolt Handke könyve, a Wunschloses Unglück (félresikerült borítóval, de magyarul is megjelent ’72-ben, Vágy nélkül, boldogtalan címmel). Ebből akár egy feminizmus órára is érdemes bevinni szemelvényeket, a legkevésbé sem elrettentő példának. De a regény szegénységfilozófiája és -ábrázolása is emlékezetes. Ezzel együtt valószínűleg bármelyik ponton ismerkedünk Handke poétikájával, felmerül a gyanú, hogy olyan szerző, akinek nagyobb számban kellene a műveit hozzáférhetővé tenni magyar nyelven a 21. század második negyedéhez közeledve (jó hír, hogy a Helikon révén A kapus félelme tizenegyesnél új kiadásban olvasható 2020 óta).

De hogyan jellemezhető ez a jelenleg is alakuló szövegvilág? Nem formálhatok jogot az átfogó interpretációra a fordítások alapján – a teljes életmű több mint hetven művet számlál –, de néhány állítás helyet kaphat. Például félrevezető lenne annyit mondani, hogy Peter Handke misztikus prózát ír. Viszont előszeretettel beszél a megfoghatatlanság tapasztalatáról, miközben általában nem szakad el a – sokszor hétköznapinak tűnő – szituációk leírásától. Ilyen az elcsigázott szemlélődése a teraszon, Manhattanben. Vagy egy séta a gyerekkel a vízparton. Mi a különleges ezekben? Az egyéni szűrő, mert az olvasó azon keresztül fér hozzá a Handke-metafizikához? Igen, ez az individualizmus vett rá, hogy az ismertetés címének a „saját papír”-t ábrázoló képet válasszam. Egy tájleírásból származik, a Kísérlet a fáradtságról című 1989-es, elbeszéléseken keresztül kibontakozó esszéből. Nemrég jelent meg Csordás Gábor fordításában a Typotex Kiadónál. A továbbiakban ezzel foglalkozom.

Ha a „mi a különleges?” kérdésre máshol keressük a választ, arról is szót kell ejteni, hogy amikor Handkénál valami felemelő történik vagy megvalósul a ráismerés a transzcendenciára, mindig érződik, hogy az író választott tárgya sajátos bánásmódot igényel, zoomolást, ami tiszteletadás. Vagy – ahogy Kerber Balázs fogalmazott – „fegyelmezetten csinálja az absztrakciót”. A vége, persze, lehet „a misztikusok tipikus motyogása” (68.), ahogy az esszé egyik önkritikus pontján szerepel. Bár az ilyen motyogás könnyen átmenet(i)nek bizonyul.

„Kétségtelenül létezik kimondhatatlan. Ez megmutatkozik, ez a misztikum.” – állítja Wittgenstein, és Handke stílusán gyakran érezzük, hogy amit a beszéd kitüntet, ellenáll annak, hogy kimondják. De ha azt olvassuk a gyerekkori cséplésről – más fáradtság követi, mint az ásást, megint más az ácsolást –, illetve a munka utáni „minden egyben” (62.) élményről, hogy „[t]udom, hogy szent volt az az idő” (26.), akkor a szentség nem kizárólag nyelvi kérdés. „Így ültünk – emlékeim szerint mindig odakint, a délutáni napsütésben –, és beszélgetve vagy hallgatagon élveztük a közös fáradtságot, amely minket, az egyiket az udvarra kitett padon, a másikat a kocsirúdon, a harmadikat kissé már távolabb, a füvön, ahol a ruhát fehérítettük, ténylegesen összegyűjtött, az összes szomszédot és a nemzedékeket is, valami múlékony egyetértésben. A fáradtság felhője” egyesített (25.).

Az ilyen élmények felidézésekor többször eljutunk a pátoszig, amit viszont kérdőre is von egy másik (?) hang, mert olyan az írás formája, mintha valaki önmagával készítene interjút. Így nem fenyeget az egyhangúság, pedig szinte végig elemzés zajlik, a szerző nem tud, nem akar ellenállni a hívásának. Még akkor sem, ha a misztikus „pillanat formasorozatát felbontani a lehető legnehezebb emberi tevékenység”. Handke ebben a stílusban 1981-ben, a Gyerektörténetben tüntette ki a mesterségét, nagyra értékelve saját fáradozásait (Rakéta regénytár, 1984, ford. Bor Ambrus). Az írás fárasztó volta a Kísérlet…-ben is előkerül. Éppen a gőg lehetőségére kérdez rá a szerző, miután megfogalmazza, hogy az írás utáni fáradtságban „nem a társadalom volt hozzáférhetetlen számomra [mint a csomagolómunka kimerültségében], hanem én voltam az az ő számára, mindenki számára.” (40.)

Gyakran mintha ebben a leválasztottságában történne meg a közösség ellentmondásos átélése. Azért paradox, mert a szerző beszámolóiban, nem egyszer áttételesen, a közösségélmény magányáról esik szó. Mert összetartozni az „olajbogyó mellett küszködő hangyával” és az „összepöndörödő háncsdarabbal” (63.) inkább egy panteisztikus elképzelés felé visz, kevésbé egy nemzet, egy család, egy barátság vagy egy szerelem kapcsolódásához. Ennek ellenére az emberek is részei a „minden egyben” szakrális halmazának, noha jelenlétük megzavarhatná a meditatív mizantrópot. Ezzel együtt Linaresben, az andalúz tájban, ahol az esszé születik, az üresség viszonylagos, eukaliptuszok azért susognak (70.). Sőt, van, hogy hallatszanak „a spanyol Nagyhét eksztatikus rikoltásai és harsonásai” (57.). Handke nagyon finom leírásokat ad ennek a helyzetnek a bonyolultságáról. Ilyenkor az én kiiktatása nem történik meg, de a fáradtság néha „megnyitott” egót, „áteresztő” egót hoz létre. A világ újfajta közelségének vagy a világgal való azonosulásnak egy sajátos lehetőségét adja.

Handke tulajdonképpen a tudatmódosulás és az észlelés viszonyáról szeretne minél pontosabb megállapításokkal előrukkolni, és az olvasó örülhet a sikereinek. A végre egy kínai (1983) és A kapus félelme tizenegyesnél (1970) című – többek közt Camus nyomvonalán haladó – regényekben is ez érdekelte, de azokban egy-egy bűnténynek vagy a tett előzményeinek a gyilkos elméjére gyakorolt hatása volt az egyik főtémája. A fáradtnak pedig mintha új antennája nőne, hogy másként fogja be a világot, mint az éber. Igaz, elhatároló fáradtság is létezik, mégis inkább az előbbi kap hangsúlyt az esszében, aminek egy rövid fejezetet Byung-Chul Han is szentelt A kiégés társadalmában. „Megnyitás” és „áteresztés” az ő kiemelései (ford. Miklódy Dóra, Typotex, 2019).

A legkedvesebb paradoxonom mégis inkább a nyelvhez fűződő viszonyt érinti. A Kísérlet… szervező közepén a Central Parknál nézelődik a jet laggel szembesülő író (bár időnként csábító lenne inkább beszélőnek/narrátornak hívni, a próza és az esszé hibridjében a fikció érzete többször felerősödik a befogadásban). Itt történt, hogy a fáradtság révén „a világ megszabadult a nevektől, és nagy lett” (50.). Tehát a nyelv akadályszerűségéhez jutunk vissza, a teher letételének számít, hogy a „piperkőc a saját világos öltönyével és a kezében tartott szegfűvel”,  a „mesterséges fény”, a „kavargó avar” a neveik nélkül kerülnek a helyükre. Hol is a helyük? Állítólag egy elbeszélésben, amelyik nélkülözheti a nyelvet, pedig a nyelv itt van (hol nincs?), legalábbis a tanúságtételben nem válunk meg tőle. Vajon közelebb visz ahhoz, hogy tudjuk, mi zajlik a kiváltságos, „nyelvmentes” helyzetben? Szerintem igen. De ha mégsem, akkor akár egy író is védekezhet az elnök mondatával, lásd Az igaz érzés órája című Handke-regényben (ford. Györffy Miklós): „Nem engedhetem meg magamnak, hogy értelmetlennek tartsam, amit csinálok.”

nyomtat

Szerzők

-- Borsik Miklós --


További írások a rovatból

Kötetlenül: Veszprémi Szilveszter
Borda Réka: Égig érő csalán, Scolar kiadó, Budapest, 2022.

Más művészeti ágakról

Kerékgyártó Yvonne: Együtt kezdtük
Neked már megvan a heti Praedád?
Egy házasság helyzete (2. évad)
gyerek

Jótékonysági rajzolás Agócs Írisszel, Dániel Andrással, Mayer Tamással és az olvasókkal a rászoruló könyvtárakért


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés