“A Hajnali háztetők című sorozatot én szerettem volna látni a Kis Présházban, mert a képeknek ezen az oldalán lenni jó. Ma este különösen jó, mert Láng Orsolyával együtt tudunk átkukucskálni a segítségükkel egy másik, talán ridegebb világba, miközben mi itt biztonságban maradhatunk.

Legtöbbször köröskörül, vagy éppenséggel csak alul, esetleg jobb- vagy baloldalt fekete homály keretez minden képet. Biztonságos rejtekhelyről, valamilyen zugból készültek a fotók. Közelről távolra.

De ki az, aki megörökíti a kép peremét is, nem pedig csak azt, ami a tárgya? Mi volt a célja? A megörökítettség rögzítése is a fotók tárgya? Bizonyítani kell a kerettel, a képeken látható rengeteg esetlegességgel, mondhatni mesterségesen nehezen előidézhető hibával azt, hogy a fotók létrehozása ott és akkor történt meg? A fotós ezt önmagának vagy másnak akarja dokumentálni? Objektíven azt sem tudjuk, hogy bujkál-e valaki elől, vagy ez a kívülállás a természetes számára. Gyerek a kulcslukon, mikor benéz a felnőttek szobájába, akik barátaikkal felnőtt módra beszélgetnek. Játékból, a maga szórakoztatására, hogy érezze a különállás élményét. Vagy katonai célpontfelmérés zajlik, távcsövön keresztül? Esetleg mesterlövész keresi az áldozatát? Az biztos, hogy nem vadász a magaslesen, hiszen szerves életnek kevés nyoma van.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Segít nekünk bármi is megválaszolni ezeket a kérdéseket? Az talán segítségünkre lehet, hogy hibák válnak a fotók szerves alkotóelemeivé: élesség, becsillanás, elszíneződött flekkek. Esetlegességek a perspektíva következetlenségében – ám ezek még mind aligha adnak választ a kérdésekre. Fontosnak tűnt számomra azt is eldönteni: kemény és objektívan céltudatos a tekintet a fotós oldalán vagy inkább mélázó, álmodozó? A színek és az élesség nagyon meghatározónak tűnnek ebben a tekintetben. A meghitt, melegebb barnák és sárgák, az, hogy nem pengeélesek a képek, valamint az, hogy már a keret kör alakú kontúrja maga is puha átmenetet képez kint és bent között – mindez azt mondja, hogy a világ felmérése, megfigyelése zajlik, egy kitüntetett időpontban és helyszínről. Nem a megsemmisítés, hanem inkább a távolságtartó megértés lehet a cél.

Hajnalban, egy magaslatról, úgy, hogy embert nem látunk. Természetet sem nagyon. Egyetlen képen jelen van egy kicsit félelmetes ősvilág, a burjánzás kezdete. A többin viszont az ember keze nyoma látható: egymást részben kitakaró tömbök, lakóépületek és templom teteje, azaz háztetők, ablakok, vagy építésre alkalmas szerkezetek: daruk, illetve egy óriáskerék, mely acélszerkezetét tekintve hasonlít a darura. Hajnal van, mindjárt beindul az emberek világa.

Egy utolsó, még épp nyugalmas pillanat, amikor csak a fotós éber. Felméri a távolságot maga és a világ közt, melynek ő így lett része.”

Fotó: Mariia Kashtanova

Az esten készült élő közvetítést itt lehet megtekinteni.