Nincs annál szorongatóbb érzés az egyszeri tudósító újságíró számára, amikor egy esemény kezdete előtt körülbelül tíz perccel derül ki, hogy az végig egy olyan idegen nyelven fog zajlani, amit ő maga nem ért, és csak tolmácsgép segítségét veheti igénybe. Az esemény felvétele helyett ugyanis kénytelen szorgalmasan jegyzetelni. E sorok írójának ezzel az élménnyel kellett szembenéznie Mircea Cărtărescu és Fancsali Róbert beszélgetésén, amely a szerző anyanyelvén zajlott, leszámítva azokat a pillanatokat, amikor Szikszai Rémusz színész-rendező olvasott fel az eddigi Cărtărescu-életmű magyar fordításaiból. Utóbbiakhoz kapcsolódik a meghívás talán legaktuálisabb apropója is, a Vakvilág című trilógia harmadik része ugyanis alig két éve jelent meg magyar nyelven. Ugyanakkor a beszélgetés nem kizárólag erre korlátozódott, inkább körüljárta az először csak költőként tevékenykedő, majd a kilencvenes évek elején prózával jelentkező Cărtărescu pályáját.

Így került szóba először a Lulu című 1994-es regény, amelyből Szikszai felolvasásában a közönség is kapott némi ízelítőt. A Lulu – szerzője szerint – sosem volt a kritika kedvence, és ő maga is inkább úgy tekint rá, mint egy olyan rút kiskacsára, amit nem sikerült teljesen hattyúvá változtatni. (Ami a felolvasott részletben a szöveg nyers, merészen naturista képeit illeti, ez talán inkább előny, mint hátrány.) Ezzel együtt is a legőszintébb regényének tartja, amelyen keresztül rájött arra, mire is képes az irodalomban, és amely nélkül a később íródott Vakvilág-trilógia sem születhetett volna meg.

Fancsali Róbert rákérdezett az életmű korábbi része és a Lulu közötti kapcsolatra, amelynek kapcsán Cărtărescu felhívta a figyelmet arra, hogy a Lulu előtt már volt egy regénykísérlete, a Sóvárgás (1993), amely szerinte azért fontos próbálkozás, mert minden elbeszélése onnan ered. Akkoriban olyan regényt akart írni, amely első sorban őt magát hatja meg, de szerencsére a kritika is felfigyelt rá. Ezt az első megírt regény-élményt az első szerelemhez hasonlította, és hozzátette, hogy ebben a hasonlatban körülbelül 50 éves korára sikerült átlépnie a serdülőkor felső határát. Megjegyezte, hogy tudatosan a Sóvárgásra reflektálva írta meg a 2019-es Melancolia című regényt (utóbbi egyelőre nem jelent meg magyar fordításban), a próbálkozást párhuzamba állítva egy Borges-novellával, amelyben az idős Borges fiatalkori önmagával beszélget.

A korábban Bukaresten is tanuló Fancsali következő kérdésében Cărtărescu szövegeinek szürrealista jellegzetességeire tért rá. A jelenséget a szerző a német romantikáig vezette vissza, amelynek álomszerűsége – ha úgy tetszik, onirizmusa – kihatott Freudra és a pszichoanalízisre is, majd ezen keresztül ihlette meg a szürrealisták egy jelentős részét is. Az álom különböző terjedési irányait illetően elhangzott, hogy miután a húszas években Párizs volt a virágirodalom központja, és a hatás ott is érezhető volt, azt a későbbiekben Cortázar juttatta el Amerikába, így kötve össze a szürrealizmust a mágikus realizmussal, bár ezt a hasonlóságot odakint sosem ismerték fel. Marquez szerint például nem az álom, hanem maga a valóság az, ami mágikus. Ugyanakkor az oniristák és a szürrealisták között fontos különbség, hogy amíg az onirista költők sokáig írók akartak lenni, addig a szürrealisták elsősorban játszottak a költészettel és nagyon szabadon kezelték. Maga a szűrrealizmus atyja, André Breton is úgy vélte, hogy 1945-ben Bukarest volt a szürrealizmus fővárosa, ahol az irányzat képviselői olyan felszabadultan játszottak a szövegekkel, hogy például versként kezelték, ha az egyik szerző felírt egy lapra egy kérdést, a másik pedig anélkül válaszolt rá a lap másik oldalán, hogy elolvasta volna. Az efféle játékokkal az Oulipo csoport is próbálkozott később a hetvenes évek Romániájában. Ugyanakkor Cărtărescu nem tartja magát szürrealistának, sokkal inkább vonzza az egész eredete, a német romantika.

Ha már a hetvenes évek Romániája szóba került, Fancsali rákérdezett a nyolcvanas évek Romániájára is, amikor Cărtărescu még költőként tevékenykedett. A szerző elmondása szerint a Ceaușescu-korszakban  mindenki verset írt, legfőképpen azért, hogy túlélje a rendszert, amely egyszerre volt abszurd és hihetetlenül elszomorító. Ahogyan a szerző ironikusan fogalmazott, sokan még a vasalót sem kapcsolták be, mert úgy gondolták, hogy Ceaușescu elvtárs – vagy épp tiszteletre méltó felesége – még ezt is elintézi helyettük. Sokat segített ekkoriban a rockzene: az akkori romániai fiatalok LGT-rajongását mi sem jellemzi jobban, mint hogy Cărtărescu a közönség nagy derültségére román akcentussal említette a magyar dalcímet, mely szerint Mindenki másképp csinálja. De legalább ennyire fontos volt számukra a Beatles is: egy esetben négyesben ültek egy költői társaságban, és elkezdték magukat a zenekarhoz hasonlítani, de miután összevesztek azon, hogy ebben a helyzetben ki kinek felel meg, maga Cărtărescu végül bevállalta Ringo Starr szerepét, ezzel segítve a vita lezárását. Szikszai Rémusz a beszélgetésnek ezen a pontján egy pillanatra kilépett felolvasói szerepéből, és rákérdezett: igaz-e a legenda, mely szerint Cărtărescunak van egy eredeti, mind a négy tag által aláírt Beatles-fotója. Miután Cărtărescu ironikusan megjegyezte, hogy ezek szerint tényleg átkutatták a lakását, elárulta, hogy valóban őriz egy ilyen fotót, amit egy barátja hozott neki külföldről még a hetvenes években, és semmi pénzért nem válna meg tőle.

Az este utolsó kérdése a Vakvilág-trilógiára vonatkozott. Fancsali arra kérte Cărtărescut, mutassa be pár mondatban a művet azoknak, akik még nem ismerik. A szerző elmondta, hogy eredetileg két ötlete volt: az egyik az volt, hogy egy olyan vastag könyvet írjon, aminek az oldalára fel lehet írni a címét vízszintesen, a másik pedig az, hogy a több kultúrában is lélekszimbólumként használt pillangóforma legyen a szöveg fő motívuma. A regényt kézzel írta nagyon vastag füzetekbe, és viszonylag kevés törléssel dolgozott, az így keletkezett szöveget pedig a kiadó el is fogadta. Úgy érzi, hogy a Vakvilág című könyvével sikerült még magát is meglepnie, amit nagyon örvendetesnek tart. Ráadásul a történet tényleg tele van pillangókkal, nem csak átvitt értelemben, hanem konkrétan is.

Fotók: Stepmotions