Lesley Manville már évtizedek óta a pályán volt (például Mike Leigh filmjeiben keltett feltűnést), amikor megkapta a Fantomszál fontos mellékszerepét, vagy ha úgy tetszik, harmadik főszerepét, amelyért többek közt Oscar-díjra jelölték, és amely a sokszorosára emelte az ismertségét. Paul Thomas Anderson különös filmje szintén az ötvenes évek divatvilágában játszódott, a rigolyás Reynold Woodcock is az haute couture bűvöletében élt, és nemcsak fiatal szerelmével, hanem – Manville alakította – szigorú nővérével is bizarr, manipulációkon alapuló kapcsolatot alakított ki. A színésznő érdekes módon most ismét luxusruházati filmben vállalt szerepet, amelynek azonban gyökeresen különböző a tétje, a hangulata és a karakterei is. A Mrs. Harris Párizsba megyben ugyanis mindig minden jóra fordul: ha akadnak is apró nehézségek (Mrs. Harris elveszti az összes pénzét a lovin!) vagy drámai bonyodalmak (Mrs. Harris elkésik egy ruhapróbáról!), azok kivétel nélkül megoldódnak. Nem ritkán csodás fordulatok következtében.

A Mrs. Harris Párizsba megy mese, és ezt nem is próbálja titkolni. Épp emiatt elfogadható a szabályrendszere is: Mrs. Harris a valószerűség határáig kedves, vicces és talpraesett teremtés, aki elindul szerencsét próbálni, legyőz minden akadályt, és övé lesz a jól megérdemelt jutalom. Mrs. Harris fegyvere, hogy jóindulatával és elszántságával mindenkit elbájol maga körül, így takarítónő létére gyakorlatilag tárt ajtók fogadják a divatvilág szentélyében, a Dior szalonjában is. Bár a történet első pillantásra a fish out of water-formulát követi (amelyben egy szereplőt kiragadnak a megszokott közegéből, ez pedig sok mókás kalandhoz vezet), Mrs. Harris képes magához hajlítani a valóságot. A címe ugyan megidézi az alműfaj olyan klasszikusait, mint a Váratlan örökség vagy a Becsületből elégtelen (Mr. Deeds Goes To Town, Mr. Smith Goes To Washington), ám ez a halacska megtalálja a helyét az idegen vizekben is.

Anthony Fabian filmje igazi komfortfilm, amelyben egy özvegy útra kel, hogy éljen egy kicsit – ártalmatlan szórakozás, ha bírjuk cukorral. Mrs. Harris pozitív kisugárzása és őszinte lelkesedése mindenkire átragad, még a kőszívű menedzsert (Isabelle Huppert) is meglágyítja, végül magával a Nagy Emberrel is találkozik, megmenti a céget, összehozza a szerelmeseket, talán ő is boldogságra talál. A hatása alól pedig a szintén elég kemény szívű kritikusok is nehezen vonják ki magukat. A Mrs. Harris Párizsba megy tényleg csak ennyi, de épp ettől nagyszerű. Ahogyan a hosszan elnyújtott bevezetés után a ködös, szürke, rutinszerű, merev Londonból megérkezünk a napfényes, színes, vad és modern Párizsba, működésbe lép a varázslat még akkor is, ha a felvételek többsége történetesen Budapesten készült.

Az elmúlt évek brit filmművészetében megfigyelhető egy határozott trend, amelynek darabjait az egyszerűség kedvéért nevezzük Brexit-filmeknek. A kortárs közélet kilátástalansága elől egyre több film menekül a múltba, a világháborúk idejére, vagy azok közelébe. Ezekből a vészterhes időkből pedig olyan hősies történeteket mutatnak fel, amelyek a britek emberi nagyságáról tesznek tanúbizonyságot, ezért inspirálóak lehetnek a ma embere számára is. Bár Mrs. Harris nem háborús hős, mint a Dunkirk szereplői, még csak nem is régészeti csodák feltárója, mint az Ásatás hősei, de a saját hatókörében igenis csodatévő. Jobbá teszi a kisközösségét, sőt, még külföldre is exportálja a jóságát. A film alapjául szolgáló, 1958-as Paul Gallico-regényt korábban már három tévéfilm feldolgozta, de bizonyára nem véletlen, hogy ismét elővették. Mostanra ugyanis rárakódott a boldog békeidők máza is, amely tréfás kalandból eszképista tündérmesévé tette Mrs. Harris történetét.

Képkredit: Focus Features / Dávid Lukács / © 2021 Ada Films Ltd. – Harris Squared Kft.