A dán Janne Teller 2000-ben megjelent Semmi (Intet) című műveének „hatása példátlan volt Dániában: eleinte betiltották az iskolákban, majd a megjelenést követő évben, 2001-ben váratlanul elnyerte a dán Kulturális Minisztérium Gyermekkönyv-díját – azóta kötelező olvasmány” – ismerteti a magyar kiadás fülszövege. A dán kultúrpolitika akaratlan marketingje – amely nemzetközileg is ismertté tette a regényt – ellenére a könyv angol fordítása csak tíz évvel később készült el, sok rangos irodalmi kitüntetést kiérdemelve. Teller művét eredeti megjelenése óta több mint 25 nyelvre fordították le (a magyar kiadás 2011-ben jelent meg) és számos színpadi adaptáció készült belőle – a Budapest Bábszínház a 2013-as feldolgozását a mai napig műsoron tartja. A filmkészítők bestsellerek iránt tanúsított kitüntetett figyelmét ismerve érthetetlen, hogy a sikerkönyv filmadaptációjára 2022-ig kellett várni  Azonban épp ez a késlekedés tette lehetővé, hogy a filmváltozat a jelenkor ifjúságának szorongására is reflektálhasson.

Az érettségi előtt álló 8.a osztály utolsó tanévének első tanóráján Pierre Anthon feláll, és kimondja a felfoghatatlant: „Semminek sincs értelme, ezt régóta tudom. Ezért semmit sem érdemes csinálni. Erre most jöttem rá.” Majd ott hagyja az iskolát. Osztálytársai annyira megrendülnek a hallottaktól, hogy elhatározzák: megcáfolják. Miután szavakkal nem sikerül meggyőzniük Pierre Anthont, különleges projektbe kezdenek. Megegyeznek, hogy az elhagyatott fűrésztelepen mindenki beszolgáltat valamit, aminek értelme van. Kezdetben csak egy marék kacat gyűlik össze, amelynek láttán arra jutnak, mindenkinek valami számára kifejezetten fontos dolgot kell feláldoznia. Hogy pontosan mit, azt mindig az előző résztvevő határozza meg. A cél egyre nagyobb áldozatokat követel, aminek következtében a felnőttek, a hatóságok és a világsajtó is felfigyel az osztályra. Csak Pierre Anthon nem, amiért végül bűnhődnie kell.

A forgatókönyvet is jegyző dán Trine Piil Christensen és az amerikai Seamus McNally rendezőpáros, egy-két kisebb – de nem feltétlenül elhanyagolható – változtatástól eltekintve, lényegében egy az egyben emelte át a regény szerkezetét. A történések továbbra is a főszereplő-narrátor, Agnes kommentárjaival kiegészülve kerülnek bemutatásra. A filmesek a beszolgáltatások ábrázolásának esetében is a könyvre hagyatkoztak, megmaradva a láncszerűen egymást követő jeleneteket eredményező szerkezetnél, amely szerint a kiválasztás és végrehajtás jelenetei felváltva követik egymást. Azonban Christensen és McNally az áldozathozatalokat követően is kitartanak a jelenetek és epizódok egyszerű és reflektálatlan egymás mellé helyezésénél, ami dramaturgiai hibának bizonyul, összecsapott és súlyát vesztett zárlatot eredményez. A könyv eredetileg is sematikus szereplői sem válnak plasztikusabbá a vásznon, sőt, egyes szereplők az eredeti műben vázlatosan ugyan, de valamelyest mégiscsak felvázolt személyisége egydimenziós kartonfigurává préselődik. Mindez már csak azért is sajnálatos, mert a gyerekeket alakító fiatal színészekben kétségkívül megvan a tehetség kidolgozottabb szerepek megformálására. Janne Teller művében a narrátor, Agnes és barátnője, Sofie, illetve Pierre Anthon karaktere az osztály többi tagjánál részletgazdagabban van megrajzolva, de az osztálytársakról is megtud az olvasó legalább annyit, amennyi az áldozatok miértjének megértéséhez és mértékének felbecsüléséhez szükséges. Ugyanez nem mondható el a filmről, aminek következtében egyes áldozatok – ironikus módon – értéküket vesztik, és mindössze a beszolgáltatásuk brutális módjának hatása – ha egyáltalán – marad.

A kevés nagyjátékfilmes tapasztalattal rendelkező készítők szerencséje, hogy a film valamilyen mértékben épp a fenti hibáinak köszönhetően képes megőrizni, sőt, felerősíteni a mű „ifjúsági” jellegét, amit a film olyan újításai is támogatnak, mint az Agnes és Pierre Anthon között sejtetett romantikus viszony vagy a felnőtt karakterek nevetséges, olykor karikaturisztikus ábrázolása.

A készítők kétségkívül legnagyobb teljesítménye, hogy a bő húsz évvel ezelőtt íródott történetet képesek voltak autentikusan aktualizálni. A fiatal generációtól elválaszthatatlannak tetsző közösségi oldalaknak mint az információ- és hírnévszerzés mára elsődleges médiumainak magától értetődő beemelése mellett a film a fiatal, elsősorban az ezredforduló után született, korosztály életét és társadalmi szerepvállalását leginkább meghatározó klímakatasztrófa jelenvalóságára is reflektál. A 14–15 éves gyerekek között zajló beszélgetések során szóba kerül Dánia víz alá kerülése és a globális felmelegedéstől való félelem, egy osztálytermi szekrényre egyebek mellett a Fridays For Future logója is fel van ragasztva, Pierre Anthon pedig egy elhullott rigót piszkálgat a film expozíciójában. Mindennek fényében a fiú proklamációja egészen új értelemmel telítődik.

A Z generáció szorongásának súlyát hangsúlyozza az eredeti mű zárlatától eltérő hangnem választása. A készítők felismerték, hogy az osztály minden erőfeszítés ellenére elbukik az élet értelemmel teltségének bizonyításában, képtelenek megcáfolni a nihilt, sőt, ha valamit, akkor csak azt támasztják alá, hogy a halom, a cél, a maguk igazának bebizonyítása érdekében minden megengedett, és semmi sem szent. A közös cél elérésének motiváló erejét a bosszú váltja, a Pierre Anthon szavai keltette kétely azonban megmarad. Bár a film a könyvvel ellentétben megfeledkezik a halom céljának és fontosságának hangsúlyozásáról, a jelen Agnesének elbizonytalanodás-érzetét keltő filmvégi monológja sokkal hitelesebbnek hat a jövőből visszatekintő irodalmi én könyvvégi meggyőződéses dühénél.

Bár a filmváltozat kiegyensúlyozatlan építkezése és túlzottan leegyszerűsített karakterei miatt aligha nevezhető a sikerkönyv emlékezetes adaptációjának, a történet deprimáló erejét megragadja. A Semmi egyrészt a skandináv filmekre jellemző kézikamera-használat és kékes-szürkés színvilág révén szervesen illeszkedik a dán filmes melankóliába, másrészt a hiteles aktualizációnak köszönhetően képes a könyv megjelenése óta született és felnevelkedett generáció számára is releváns jelentéstartalommal újragondolni Janne Teller regényét.

Képek forrása: Vertigo Média